Lessing a sejtetés és a szándékolt elhallgatás, a hatás- és feszültségkeltés, a várakoztatás és elgondolkodtatás mestere. Történetszövés közben mellőzi a hosszas leírásokat, egy-egy jól megválasztott szóval jellemez csupán, mintha ő maga megbízna olvasói képzeletében. Írói terepe a találó jelzők birodalma: áradó mese helyett kiragadott jelenetekre koncentrál, tudatosan szelektál történetének egyes elemei között. Ha szereplői megszólalnak, biztosan tudhatjuk, minden egyes szavuknak súlya, jelentősége, funkciója van. Doris Lessing mindig lényeget közöl.

Mindezek után azt gondolhatnánk, regényeiben inkább a lélektani jelleg dominál – de ez sem felelne meg teljesen a valóságnak. Lélektan és pszichés motivációk helyett furcsa módon inkább a lassú, észrevétlen, alattomos változásokon van a hangsúly, az emberben végbemenő láthatatlan kiábrándulásban, abban, ahogyan valami titokzatosan, indokolatlanul és mégis végérvényesen elromlik, felbomlik, összetörik, vagy örvényként magával rántja az egyént, megzavarja a világ hétköznapi működését, szétzúzza az ember biztonságosnak és értelmesnek hitt életét.

Lessing regényeinek olvasása közben végig ott motoszkál bennünk a vágy, hogy kívülről – a regényvilágot és e világ tétova alakjait, gyanakvó-védekező távolságtartással – szemlélve megfejtsük: mi és hol romlott el a szereplők életében? Honnan kezdődik a voltaképpeni felbomlás, ki a felelős a látszólagos harmónia illékonyságáért? Mégsem tudunk megnyugtató választ adni saját nyomasztó, önkéntelenül megfogalmazódó kérdéseinkre. Úgy tűnik, Lessing szövegei kierőszakolják ezt a fajta kényszeredett-kétségbeesett és eredménytelen oknyomozást, mert a szerző valami sokkal általánosabb törvényszerűségre kérdez rá, semmint egyéni életproblémákra.

Figurái (merthogy ezek a szereplők, sokkal inkább csak figurák, mint valódi, a szó szoros értelmében vett hősök) mintha előre elrendelt módon menetelnének a szükségszerű kiábrándulásba, kudarcba és keserűségbe. Mintha az enerváltság, a megalkuvás, a közöny valamiképpen egy mindannyiunkba sportszerűtlenül belekódolt végső, mentális állomás volna: minden egyes életút utolsó, magányos állomása, ahová így, vagy úgy, de eljutunk. Olyan állapot, amelybe beletörődünk, vagy belepusztulunk: kikerülhetetlen csapda, elkerülhetetlen romlás, visszafordíthatatlan fásultság és az emberi létezés teljesnek tételezett voltából való végső kiábrándulás.

Doris Lessing könyveinek világa a fent leírtak ellenére nem sötét. Ellenkezőleg: szereplői a maguk módján nagyon is optimisták. Az ötödik gyerek című regény szerény, fiatal házaspárja például nagy, szeretetteljes családra vágyik: látszólag elérhető és természetes célt tűznek maguk elé. Harriett és David minden tőlük telhetőt megtesz, hogy születendő gyermekeiknek megfelelő otthont biztosítson, s lassanként bár, de úgy tűnik, sikerül is nekik a hőn áhított életprogram kiteljesítése. Egymást érik a boldog, családi és baráti összejövetelek, hatalmas házuk és töretlen lelkesedésük, vidámságuk, elevenségük sokak számára egy idea gyakorlati megvalósulásának tetszik. És miközben mindenki irigylésre méltónak tartja a Lovatt-házaspár életét, mélyen, legbelül mindenki úgy érzi, s egy alakalommal ki is mondják: „ez olyan jó, hogy nem is lehet tartós”.

Az ötödik Lovatt-gyerek már világra jövetele előtt baljós sejtelmeket indukál mind a fiatal anyában, mind a tágabb család tagjaiban: mindenki érzi, rémisztő fordulat következett be. Amikor pedig nyilvánvalóvá válik, hogy a különös, nem-emberi csecsemő, Ben, képtelen normális életre, illetve, hogy ön-és közveszélyes dühkitörései saját testvérei életét is veszélyeztetik; Harriett és David jövőről szövögetett álma a megvalósulás küszöbén megsemmisül. Az édesanya hübriszként, nagyravágyásuk okozta jogos büntetésként gondol Benre, s jobban megveti önmagát, mint a fiától nyíltan undorodó Davidet. Észrevétlenül széthulló idilli élete romjain aztán Harriettnek meg kell hoznia a lehető legnehezebb anyai, szülői és emberi döntést: választania kell négy egészséges, és ötödik, titokban gyűlölt gyermeke között.

Doris Lessing Az ötödik gyerek című könyvében nem egyszerűen egy család tragikus széthullásának történetét beszéli el, hanem főszereplőinek különböző optikáin át az emberi választásról, a személyes felelősségről és döntéseink visszafordíthatatlan következményeiről elmélkedik. Arról, hogy létezik-e egyáltalán sors, hogy befolyással lehetünk-e sajátnak, alakíthatónak, megjavíthatónak hitt életünkre? Hogy létezhetünk egy emberi mivoltunkat érintő kudarc után, hogy jogunkban áll-e egy családot feláldozni egyetlen életért, vagy éppen fordítva: szembe tudunk-e nézni avval bűntudattal, amelyet gyermekünk eltaszítása okozhat? Megrendítő könyv.

Doris Lessing: Az ötödik gyerek, Ulpius-ház Könyvkiadó, Bp., 2007, 244 oldal, 2999 Ft.