Sem a kritika, sem a közönség nem fogadta túl lelkesen a 2012-ben és 2017-ben megjelent Alien-filmeket. Az emberi másolatokról és azok alkotóikhoz fűződő viszonyáról bennük feltűnő új gondolatok miatt mégis érdemesek arra, hogy Scott változó álláspontját a téma kapcsán részletesen szemléltessék.

A járt úton újra

Sőt, ezek a folytatások egészen izgalmas, új horizontokat nyitottak meg a diskurzusban. A Prometheus és a Covenant kvázi főszereplője, David (Michael Fassbender) már nem önmagának személyként való elismertetéséért küzd, hanem maga is teremtői státuszt kíván bitorolni. A bitorlás kifejezés természetesen David kiteljesedésének kárvallottjai, az emberek nézőpontjából helytálló, David szemében azonban csak determinált folyamat; ennek a(z) (anti)fejlődésnek a különböző aspektusait kísérlem meg közelebbről megvizsgálni, hogy A farkas gyermekei (Raised by Wolves) előtt összegezzem Scott andorid- és az androidok vonatkozásában kirajzolódó emberképét.

A már említett negatív kritikai benyomások nem is igazán ennek a gondolati szálnak az értelmezéséből táplálkoztak, a filmnézők sokkal inkább arra hivatkoztak, hogy számtalan, már a franchise történetében látott dramaturgiai elem köszönt vissza a Covenantban, míg az időben korábbi Prometheust annak tartalmi szokatlansága és filozófiai számvetései miatt egyszerűen nem tudta a nagy többség elhelyezni az Alien-univerzum térképén.

A tárgyalt világot az 1979-es A nyolcadik utas: a Halál (Alien) teremtette meg – később Scott rengeteg, az első filmben csak részleteiben megmutatott elemet vitt tovább, és fedett fel a Prometheusban, sőt a forgatókönyv gerincét is a mitikus Space Jockey faj adta, hiszen a kutatócsapat tudatlanul is őket kutatja fel a 2012-es filmben). Már a kezdetekkor is fontos szerepet játszott az emberi érdekek ellen forduló hideg gépelme, azaz Ash (Ian Holm), a Nostromo űrhajó kutatótisztje. Ő Scott filmjeinek első androidja. Ash azonban csak a Földet uraló trösztök és konszernek bábja volt, önálló motivációja nem elkülöníthető a tervezői érdektől; inkább ennek a minőségnek a számító ridegsége az, amely frusztrálja a befogadót. Az Ash által képviselt androidszéria darabjai tehát kizárólag a tervezők profitéhségének eszközei, s bár biológiailag ezek az androidok is halhatatlanok (de elpusztíthatók), képességeik és fantáziájuk korlátolt – természetesen ezzel összefüggésben hatékonyságuk is, így Ripley-nek és társainak nem okoz áthidalhatatlan problémát Ash végleges semlegesítése. A Davidben már markánsabban ébredező sexus csak alig észrevehető Ash-ben, jobbára a gyilkossági kísérlet alternatív értelmezésében van jelen, amikor Ripley-t majdnem megfojtja egy pornóújsággal – ugyanakkor talán David nőkhöz való ambivalens viszonyának előképe tűnik fel ebben a behatolás-kísérletben.

Alien (1979)

Scott az Alien után magára hagyta annak világát. A történetet 1986-ban folytatta James Cameron A bolygó neve: Halál (Aliens) című filmjével, amelyből már egy sokkal összetettebb vonásokkal bíró androidot ismerhettünk meg Bishop (Lance Henriksen) alakjában. Az alapvetően jóindulatú, szinte bölcs teremtmény nem Scott elgondolása, hanem Cameron csapatának tulajdonítható, de érdemes kiemelni karakterét, mert ebben a világban ritkán vannak jelen protagonistaként az androidok. Ráadásul az említett Bishop személyiségéből sem hiányzik a szenvtelenség és a 2010-es években készült filmekben végletesen kifejtett, mániákus tudományosság, így a karakter komplexitását nem lehet vitatni; szexuális dimenziója ugyanakkor Bishop androidjának nincs. Az Alienst követő két Alien-film, illetve a világukba illesztett Predátor-mozik egyáltalán nem érdekesek ebben a diskurzusban, hiszen az android-tematikához érdemben nem tesznek hozzá, esztétikai értékük pedig a közvélekedés szerint sem túl magas.

Így a mostani sorozat előtt a Scott-filmek android-koncepciójának, illetve a koncepció átalakulásának tárgyalásakor érintőlegesen az 1979-es Alient, kicsit részletesebben az 1982-es Philip K. Dick-adaptációt, a Szárnyas fejvadászt, illetve természetesen a Prometheust és a Covenantot érdemes vizsgálni.

David, az önmagáért cselekvő android

Ridley Scottól olyannyira nem idegen az android-tematika, hogy jogos volna a mára kultuszfilmmé avanzsált 1982-es alkotását stabil hivatkozási pontnak tekinteni. A Szárnyas fejvadász című Philip K. Dick-adaptációval (Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?) Scott olyan toposzok állandósult és többé már nem is távolinak tűnő együttesét emelte újra a köztudatba, amelyeket azóta is szakadatlanul kihasználnak a disztópiákra fogékony alkotók. A teremtő és teremtménye közötti egzisztenciális határvonal és a „ki vagyok én?” kérdés feszültsége örökké téttel bíró problémáknak bizonyulnak, mindezt egy jövőbeli, embertelenül (ezáltal végül is értelmetlenül) iparosodott világba helyezve – ezek a jegyek a rendező most tárgyalt sci-fijeinél sincsenek másképpen, bár a Föld állapotáról csak félszavakból van tudomásunk. Bényei Tamás Az utolsó krimi című írásában részletesen referál erről az ismétlődően és markánsan felbukkanó problémakörről, amelyet továbbgondolva a „micsoda az ember” kérdéssel is kapcsolatba hoz. Szójátékkal élve pedig a Szárnyas fejvadász azt is mérlegre teszi, hogy „csoda-e” az ember, vagy csak a kötelességek és szeszélyek által bedrótozott gépies lény, kiemelve a párhuzamot a replikánsok eleve elrendelt, véges sorsával, így inflálva tovább a különbséget alkotó és teremtménye között.

Blade Runner (1982)

A képességeikben és tárgyi tudásukban az alkotók fölé emelkedő, erre hivatkozva pedig magukat személyként vagy élőként (ha tetszik, emberként, esetleg többként) definiáló replikánsok és készítőik a Szárnyas fejvadász világában szenvednek a morfológiai hasonlóság okozta határok elmosódásától, ám a Prometheus egésze és a Covenant nyitójelenete tisztáz egy kardinális és az android-önmeghatározást felfejtő történéssort egy másik mederbe terelő tényt: az Alien-univerzum mesterségesei szinte halhatatlanok (csak brutális erőszakkal lehet elpusztítani őket), így motivációs mezőjük és útkeresésük is merőben más állomásokhoz vezet mint a Dick-átirat stációi. Egyszerűen több idejük és energiájuk van az életük meghosszabításán túli problémákon gondolkodni, ezáltal sok, az embereket is kötő lánctól szabadulnak meg. Ráadásul az Alien-filmek világában az androidok általános jelenléte jóval csekélyebb, így az emberek nem tesznek olyan radikális kísérletet önmaguktól való elszigetelésükre, mint a Szárnyas fejvadász világában; beérik egy-egy sokatmondó, lesajnáló megjegyzéssel, nem érzik fenyegetve kiváltságos helyzetüket. A két filmvilág androidokra is épülő szoros kapcsolatát Tillmann J. A. is felderíti az Orcus neontüzében (A Balde Runner kapcsán) című esszéjében, amelyben kitér a rendező az említett filmes univerzumokon átívelő gondolatmeneteire.

Ennek megfelelően a David nevű android, aki a 2012-es film utazóit segíti, a Prometheus cselekménye idején már nem az első állomások valamelyikén bolyong saját létének megértésében vagy léte céljának világos megfogalmazásában – szemben az általa „segített” kutatókkal, akiknek éppen az ember eredetének feltárása a céljuk.

David módszere a kezdetektől fogva a tevőlegesség, minden (a megértés- és fejlődésigénnyel kapcsolatos hangzó vagy gondolati tartalom) a konkrét cselekvéseknek van alárendelve: elemez, kockáztat, vizsgál, nyomon követ, kísérleteinek tárgyai pedig a körülötte lévő emberek, akik szűklátókörűségük miatt képtelenek felismerni az általuk tárgynak tekintett lény önálló játszmáit.

Ők túlságosan elfoglaltak saját eredetük felderítésével (és erősödő halálfélelmükkel), így horizontjukon kívül esik egy nem személy motivációjának vizsgálata, annak esetleges átlátása.

A dramaturgiai bravúrral csak a Covenant nyitójelenetében megmutatott születésképsorokból utólagosan magyarázatot kapunk David finom, cinizmusba hajló, kacér humorára, amellyel a Prometheusban szinte megkedvelteti magát a nézővel: túl van az alávetettség, a szolgaság stációján (amelyre a Dick-univerzum replikánsai oly hevesen hivatkoznak), ugyanakkor a tőle elvárt, gazdái számára szükséges színjátékot még úgy ahogy eljátssza. Zászlóbontása előtt kénytelen humorával leplezni megvetését az emberek törékenysége és az ebből következő valódi céltudatosságuk hiánya miatt. Freud óta tudjuk, hogy a gúny, a vicc egyfajta leplezett védőeszköz az igazság szofisztikáltabb kifejtése ellen. A Davidre is jellemző, szinte észrevehetetlenül fanyar humor kihagyás és célzás a körülötte lévő kutatók, tudósok, asztronauták gondolatban történő maga mögé utasítására – ebben az időpillanatban ő belül már jóval előttük jár. Csak körvonalaiban felvázolt megvetése (Elisabeth Shaw doktor esetében esetleg szexuális vonzalma, amely vélhetően a tudósnő halálát okozza) világosan kifejezi, hogy nem kíván emberi lenni a többiek szemében. David tehát nem az általa esendőnek tartott emberek útját szeretné járni, saját szavaival élve „a majdnem ember” meghatározás elég neki; ezt jelenti ki világosan a Prometheusban, s lehetetlen nem kiérezni belőle azt az élt, amely a megvetést jellemzi.

Prometheus (2012)

A szellemi szolgaság alól David szinte teremtésének pillanatában szabadul fel, tárja fel a Covenant kezdete. Az emberek között minden tekintetben elsőnek és legerősebbnek számító Peter Weyland vállalatvezér „szómágiával” kelti életre művét, amely lény azonban már névválasztásánál, első önálló cselekedeténél sem éri be egy egyszerű „lényt” vagy „létezőt”, netán embert felcímkéző hétköznapi személynévvel. Michelangelo Dávid-szobra, mely a jelenet díszletéül szolgál, az emberi faj testi és szellemi dicsőségét hirdeti, és Davidnek kezdetben ez az önazonosítás éppen megteszi, hiszen saját testét és szellemét tökéletesnek találja. Ez az első szuverén döntése természetesen determinálja a későbbieket. Azt, hogy bár az android már említett, félig titkolt megvetése kezdetektől fogva sújtja, Weyland apafiguraként mégis vonatkozási pont marad David számára, hiszen David mint teremtmény mégiscsak lekötelezett irányába, amíg a férfi él. Azt, hogy David tisztában van teremtője korlátaival és ezzel szemben saját feltérképezetlen erejével, ugyanis nem kötik az öregség béklyói. S végül azt is, hogy egy napon majd önmaga is teremtő szerepre tör, hiszen halandó alkotója elmúlása után szabad lesz.

David vélhetően sosem osztozott a Szárnyas fejvadász replikánsainak vágyaiban, hogy a többiek személyként tekintsenek rá, hiszen valamilyen feltáratlan oknál fogva (talán Weyland technikai ügyessége miatt) önnönmaga elég erős ahhoz, hogy ne a külvilágban keressen ehhez kapaszkodót, hanem a Covenantban megismert borzalmas tettein keresztül bizonyítsa mindenki számára szubjektumának kegyetlen, elvitathatatlan önállóságát. Kiváló támpontot ad ehhez a felfogáshoz a protagonista ikerandroid, Walter, akit David pont az önálló döntések meghozatalának vélt képtelensége miatt nem tart személynek (ezzel „mérhetetlen csalódást” okozva neki) vagy egyenrangú partnernek, hiába képviseli a műszakilag fejlettebb mesterségesek generációját.

David egysíkú bestiáriuma

A halálfélelem helyett az alkotás-teremtés és a manipuláció lesznek azok az energiaforrások, amelyek a két film cselekményén át minden szál irányítójává teszik Davidet. Ez némi ellentétben áll Weyland és a kutatók-telepesek indítékaival, akiket pontosan mulandóságuk súlya ösztökél arra, hogy messzebbre jussanak az igazság feltárásában, az univerzum megismerésében. Végességük miatt motivációjuk paradox módon nagyon közel áll a Szárnyas fejvadász replikáns szereplőiéhez (megismerni a teremtőket és/vagy örökké/tovább élni), ergo a tárgyalt Alien-folytatások visszájára fordítják az emberek és androidok 1982-ben megismert nexusát. A két filmben szereplő űrutazók tettei ezt prezentálják, szemben David bestiáival, amelyek jelképei a halálfélelem hozadékai alól felszabadult létező lehetségesen (esetleg szükségszerűen?) kifejlődő gonoszságának, az erőszakos halál felmagasztalásának. 

Tetteit Daviden a nemlét nem kéri számon, így ebben a tekintetben tét nélkül tud játszani, nem kötik olyan bűnnel kapcsolatos tabuk, mint az embereket, akik akár tudat alatt retteghetnek egyfajta magasabb rendű számonkéréstől haláluk után.

David kezdetben még óvatosan próbálgatja erejét. Előbb a tökéletesen joviális, ám cinikus szolga szerepében csak szó szerint mérgez; majd összetört áldozatként manipulál; aztán elborzasztó és színpadias gesztussal tömegeket gyilkol; majd alkot, élveboncol és „teremt”, borzasztó kreatúrákat. Ennek az utóbbi tevékenységnek a zavarba ejtő abszurduma olykor meghaladja az eddigi Alien-filmek jórészt a fizikai túlélésre koncentráló félelemfaktorát is. De egy másik szál is kiemelésre érdemes. Az Építőknek nevezett faj elégedetlen teremtményével, az emberrel, és annak elpusztítására tör; az ember megalkotja Davidet, hogy támasza legyen, ám a teremtmény fellázad, tehát az eredeti célokat figyelembe véve szintén tökéletlennek tetszik az alkotó nézőpontjából, így elpusztítandó. David felszabadul, és borzalmas kreatúrákat alkot, amelyek egyetlen dologban kiválóak, a gyilkosában, s mindez visszaszáll a felelőtlen emberekre (és az Építőkre is), akik Davidet teremtették. Tehát a maga képére formált, humánnak tetsző „szolga” és annak az emberhez olykor hasonló kreatúrái lesznek a befogadó számára a legkényelmetlenebb filmelemek. A Covenant felvonultatja az Alien-filmek egyik legkísértetiesebb lázálmát is, egy albínó, antropomorf lényt, amelyet bár „könnyű” elpusztítani, létezésének borzalma az emberhez, tehát a befogadóhoz magához való hasonlatossága miatt sokkoló.

Alien: Covenant (2017)

A Prometheus és a Covenant, a fentieket figyelembe véve, hosszadalmasan és nem ritkán túlzásokba esve részletezik azt, hogy az alkotás-teremtés aktusa csupán egy technikai bravúr, nem több annál, semmiképpen sem morális mérce, s a teremtmények nem értelmezhetőek ideák vagy erkölcsösség vonatkozásában. Holott az Építők, az emberek és még maga a viszonylag szabad David is a teremtés aktusán át kíván magasabb minőségbe emelkedni.

Mindannyiuknál az alkotás sikere, annak valós vagy vélt kudarca lesz az az állandó vonatkoztatási pont, amely segítségével önmagukat is értékelik.

Olyan erős legitimációs forrásnak tartják az alkotás vagy a kapcsolódó kutatás folyamatát, amely a pusztításra is feljogosítja őket, de a sötét borzalom esztétikumának tökéletességének elérésén túl még az embereknél okosabb és erősebb David sem jut messzire ezen az úton. A Prometheus és a Covenant még kegyetlenebb jövőt jósolnak, amikor már az a rövid ideig élvezett méltóság sem adatik meg sem teremtmények, sem alkotónak, amely a Szárnyas fejvadász végén a replikánsok vezérének sorsául jutott.

Ez volt az 1982-es filmben a nemesség és könyörület diadala, a halál szellemi legyőzése azáltal, hogy üldözöttje elfogadja és bevárja azt.

David eredményei tehát számomra szánni valóan egysíkúak: a fogyasztói társadalommal szemben potenciálisan kritikus befogadói szemszögből nézve még az egyértelműen antipatikusként ábrázolt Peter Weyland teljesítményét is alulmúlják. Weyland egy kizsákmányoló, ultrakapitalista kényúr, és azért hozta létre Davidet, mert önhittségében ezt meg merte tenni, de a vállalkozásai bolygókat tesznek lakhatóvá és embereket juttatnak el általában épségben és biztonságosan a távoli űrbe. David szemszögéből nézve azonban a Covenant végére révbe ér missziója, teremtő szubjektum lesz; a prológus szerint tökéletesen elégedett, hiszen időt és erőforrásokat kap arra, hogy további szörnyeket teremthessen az emberi faj kárára.

Alien: Covenant (2017)

A Prometheus és a Covenant Scott korábbi ábrázolásainál még kegyetlenebbé formálja annak a találkozásnak a hipotetikus képét, amely az ember és az általa alkotott, jobb híján androidnak vagy replikánsnak nevezett lény között történik. Az egyenlet mindkét szereplőjét másként, de romlásnak tekinthető állapotba taszítja ez az elkerülhetetlen szembenézés, ellentétben a Szárnyas fejvadász bizakodásra inkább okot adó lezárásával, ahol Deckard karakterében megőrződik valamennyi a történet erkölcsi győzelmeiből, hiszen túl tud lépni a fentiekben kifejtett problémák egy részén, s többé nem ismer el egyetlen érvényes emberdefiníciót. Továbbá David képében egy olyan antihőst is felvonultatnak ezek a filmek, amely megformáltságával, összetettségével, folyton változó aurájával kiemelkedik a franchise legtöbb, már ismert karaktere közül; ebben a tekintetben élőbb mint az eddigi szereplők. Teszik ezek a filmek mindezt úgy, hogy közepes voltuk ellenére is okos módon óvatosságra és alázatra intik a kísérletező, a világ szövetét erőszakkal szétszálazó alkotókat: a méltóság elvesztése és a romlás lesz a megszállottak jutalma.

Képek forrása: 20th Century Studios/mafab.hu