Amikor először találkoztam a jelenséggel, az első megállapításom az volt, hogy  voltaképpen ez nem egy zenekar. Bárdolatlannak gondoltam, valami olyannak, amiben a zenei platformok minimálisak, csak arra szolgálnak, hogy a közlés éppen hogy meg tudjon állni a lábán. Emellett felfedeztem a közlésnek azon pontjait, amire a leginkább tud a hallgató kapcsolódni, ez egyrészről a húszas évei közepén járó fiatal posztmodern-ködben való kétségbeesett tapogatózása, teljes bizonytalanság, nihilizmus, és mégis valahol vágyakozás is, sóvárgás egy valamirevaló identitás felé, másrészről az önazonosság és a hitelesség, a konkrétnak az intézményesítése, az a tény, hogy Szabó Benedek egy olyan mesélő, aki folyton találkozik magával egy képzeletbeli utcán, de mindig átmegy a másik oldalra. A mindennapiság árusa ő, esetlen hős, aki úgy szakmabéli, hogy annak a perifériáján létezik, aki úgy válik idealistává, aki úgy alakít – a világ egyik legrondább szavával élve – trendet, hogy tulajdonképpen csak cinikus, na de nem olyan leegyszerűsítően, mint ahogy azt a mai ember használja, hanem úgy, mint Diogenész és Antiszthenész. Ebben a kérdésben akár a falig is elmenne, mint dalszerző.

VÁLSÁGTEMATIKA

A dolgok forgása viszont azt mutatja, hogy e válságtematikára hosszútávon nem lehet építkezni, mert hiába önazonos, a nyilvánosságküszöbök és az ipari működési elvek nem engedhetik ezt meg, nem teszik fenntarthatóvá, a művészeti kérdések a téma körül pedig kimeríthetőek és kóros immanenciát okoznak. Nyilvánvalóan ezt kell leépíteni, és ez valamilyen formában – ahogy ez a koncert alatt is világossá vált – célja is a zenekarnak. Az ötödik lemezzel ezt már valamelyest sikerült meglépni, a dalok kevésbé koncentrálnak az egzisztenciális krízisekre és feszültségekre, legalábbis nem olyan egzakt módon, mint ahogy eddig. Ahogy a dalok hallgatása közben ezt felismertem, arra eszméltem, hogy a zenekar jól játszik, és bizony, ez számomra eddig nem volt megszokott. A verziók inkább lemezhűek voltak, a sound-ok jól artikulálhatóak, és igen, rájöttem, meg kellett állapítanom: ez egy zenekar.

FRONT

Szabó Benedekről, mint frontemberről elsőre akár eszünkbe juthat Lovasi András, vagy Víg Mihály is, abban az értelemben, hogy ő is egy olyan figura, aki azt a látszatot kelti a színpadon, mint akit éppen az első akkordok lehúzása előtt löktek be a színre, hogy csináljon valamit, hogy mondjon valami igazat, közöljön. Neki ez nagyrészt sikerül is, de a két említett előadó között lévő széles skálán ő középen helyezkedik el (Lovasi András igen szuggesztív, progresszív előadásmóddal rendelkezik, Víg Mihály inkább a rezignáció lovagjának mondható, sztoikus, lassan lépkedő művész). A koncertnek nehéz árnyalt dramaturgiát rajzolni, hiszen a zenekar néhol azért becsempészi a rock and roll-t az amúgy melankólia által vezérelt dalcsokorba, és ehhez a frontemberi beleállások is hasonlóképpen illeszkednek. A színpadról végig sugárzik a kedvesség, ez egy összetartó, felelősséggel bíró közösség, Benedek sokszor szólítja meg zenésztársait, bevonja őket magával folytatott diskurzusaiba, ez a közönségnek látszólag nagyon imponál, igen, ilyen az alternatív hős, arról beszél, ami éppen eszébe jut, szerencsére Benedek odaadó és hálás  szerepkört is visz frontként, hála istennek nem követi el azt a hibát, hogy a dalokban felsejlő  mindennapiságot kivetíti a frontemberi alapállására. Szimpatikus félpoénok, kikérdezések a zenésztársakhoz, értekezések Pinochetről, ez így jó, ez így mind belefér.

KÖZÖNSÉG

Az underground alterzenekaroknak általában kis közönsége van, de igen hűséges, viszonylag kevés olyan ember van ezeken a koncerteken, aki csak a slágerre kíváncsi, aki csak egy-két dalt ismer, és azt várja egész este. A Galaxisok közönsége is ilyen, a többség a legnagyobb szeretettel viszonyul a dalokhoz, mindegyik sort, mindegyik bemondást szinte már előre üvöltenek. Önmagában ez a megállapítás nem tesz egyedivé egy zenekar és közönsége között létrejövő kémiai reakciót. Benedekék esetében attól más ez a kapcsolódás, hogy a dal beteljesülése, tiszta léte nem a koncerttérben történik meg – mint a legtöbb hasonló zenekarnál –, hanem inkább a felvételek által. Így annak a furcsa együttállásnak lehetünk tanúi, hogy a közönség nem vár el a koncerttől egy újabb értelmezési tartományt, valami árnyalást (egyébiránt ez a hangszerelési ötletek hiányából és a döcögő dramaturgiából is fakad), hanem egyszerűen a közösségi megélés lesz a fontos, jobban mondva a lényegi, kizárólagosan az interszubjektív élmény és nem az arra mázként építkező átfogó, művészeti tartalom, mely helyben születik. Azt persze nem mondhatjuk, hogy élménydeficitről van szó, mivel a dalok önmagukban hordozzák az alanyi megszólalásokat, a művészeti attitűdöt, és ezeket a Galaxisok esetében nem a koncert fedi fel, ezeket a gesztusokat a dalok már megformálták maguknak. Egy olyan egyedi kémiai folyamatnak lehettünk részesei ezen a koncerten, amelynek akkora ereje van, olyan eufória van benne, hogy még az is belefér, hogy a zenekar a legnagyobb slágerét nemes egyszerűséggel kihagyja.   

ÚJ GALAXISOK FELÉ

Hihetetlen nagy bátorság 2020-ban egynél több dalt eljátszani egy koncerten a készülő új lemezről. Három szerzeményt már online is hallgathatunk a Galaxisok hatodik nagyobb szabású anyagáról, a toposzokat felvonultató Legkedvesebb nyári élményem, az andalgó bossa nova irányt képviselő Béci, és az instrumentális Fel! című dalok egyfelől azt sugallják nekünk, hogy valószínűleg ez lesz a legsokoldalúbb lemez a zenekar idáig kiadott anyagai közül, másfelől azt is mutatja, hogy a Galaxisok még mindig egy olyan kedvező helyzetben van az undergroundban való állásával, hogy rengeteg irányba mozdulhat el zeneileg és koncepció ügyében. A srácok nem akarják behatárolni magukat, nem akarják befagyasztani az állóvizet maguk körül, és ez a koncert dinamikáján is látszott, hiába az esetleges dramaturgia, hiába a lemezhű, tiszta színpadi megszólalás, a zenekar nem akarja saját toposzait újrajátszani, nem akarja megtanulni saját magát, egyszerűen csak tanulni akar, értéket teremteni. Megmaradni.

Fotó: Scholtz Kristóf