Tavaly vettem részt először a Fekete Zajon, melyen egy kedves és befogadó közösséget ismertem meg. Nyoma sem volt annak, amit más fesztiválokon tapasztaltam: itt az emberek nem kivetkőzni akartak önmagukból arra a pár napra, hanem élvezték, hogy végre önmaguk lehetnek a Mátrában. Mindenki feketében, szarvakból, raszta hajakból és órási platformcipőkből sem volt hiány. Idén a Háttérzaj irodalmi körből hárman indultunk el, hogy felolvassunk és zinekészítő workshopot tartsunk az érdeklődőknek. Már tavaly bebizonyosodott, van igény arra, amit csinálunk, akár hajnali háromkor is leültek a standunkhoz beszélgetni a kortárs irodalom helyzetéről, az irodalomoktatás nehézségeiről vagy arról, kit is nevezhetünk egyáltalán írónak. Nagyon élveztem ezeket az eszmecseréket most is, sokan elmondták, iskolás éveik alatt meggyűlöltették velük az irodalmat és az olvasást, később pedig már úgy érezték, nem értik, kimaradnak belőle, nem tudják, mit is olvassanak. A Háttérzajjal küldetésünkké vált, hogy olyan felületekre és terekbe vigyük el az irodalmat, ahol nem feltétlenül megszokott, hogy a szövegek párbeszédbe kezdjenek az olvasókkal, és kijelenthetem, a Fekete Zajon sikert értünk el ezügyben. Többen itt kaptak bátorítást, hogy publikáljanak (azóta publikáltak is), vagy annyira tetszett nekik, amit ez az irodalmi kör csinál, hogy felajánlották, szerveznek felolvasást nekünk.

A zineworkshop célja idén is az volt, hogy kollázsokat hozzunk létre, amikből zine készül majd. Elvittünk egy bőröndnyi Ifjúsági Magazint, Bravót, Lokált és Patika Magazint, ezekből a résztvevők kedvükre vagdoshattak. Volt, aki a jövő nőit alkotta meg cyberpunk stílusban, más egy képzelt film plakátjához válogatta össze a megfelelő képeket. Ekkor nevettem a legtöbbet a fesztiválon. Ezek a workshopok felszínre hozzák az emberi tudat rejtett dolgait: eleinte szemérmesen vagdosgatnak a résztvevők, majd egy pillanat alatt szinte dadaista szabadversnek is beillő mondatok jelennek meg a lapon, mint „A rajongók zártkörűen életre kelnek”, vagy egyéb szürrealista politikai megnyilatkozások. Női fejek kerülnek őziketestekre, valaki hangosan kérdezi, nincsenek-e valakinél öreg bácsik vagy tabletták – már csak az hiányozna a kollázshoz. Egy-egy ilyen röhögéssel teli délutánon többekről kiderül, írnának, csak nem tudják, mi ennek a menete, merre induljanak el, mi pedig szívesen várjuk mindenki szövegét, adunk szakmai tanácsot, vagy csak a „külső szem” lehetőségét. Többen megjegyezték, általános iskola óta nem kézműveskedtek ennyit, de ezentúl szakítanak időt erre is. A szavakkal bíbelődéstől pedig már nem is áll olyan távol az írás.

Véletlenül úgy alakult, hogy most csak a Háttérzaj nőtagjai (Herold Renáta kivételével, vagyis Gere Sára Dominika, Hegedűs Nóra és Fehér Enikő) jöttek el a fesztiválra, így lehetett az, hogy egyszerre kellett a férfitagok (Zboray Kristóf Vencel, Zsidró Dominik és Holt Lenszkij) magyar hangjainak és a saját hangunknak is lennünk. Érdekes szerepcsere volt ez, a közönség vette a lapot, és nyitott volt a sokféle hangunkra. Ami külön öröm, hogy amikor a közönségkérdésekre került sor, nem néma hallgatás következett be, mint általában, hanem mertek és tudtak is jót kérdezni. Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire jólesik ez akkor, mikor a közönség tagjai többnyire nem irodalmárok, de még csak nem is bölcsészek, hanem lelkes fesztiválozók egy irodalmi programon.

A lelkes fesztiválozó esetünkben nem csupán egy üres frázis. A Fekete Zajon mindig azt tapasztalom, hogy az emberek végtelenül kedvesek, nem tolakodóak, de nyitottak a másikra. Ha elhagytam valamit, utánam hozták, bátran otthagyhattam bárhol a telefonomat tölteni. Akivel mentem, már rutinos fesztiválozó, de ő is megjegyezte, milyen hihetetlenül aranyosak itt az emberek. Jó volt ott lenni, a világ négy napig egy kedvesebb arcát mutatta. A biztonságunkra is nagyon ügyeltek, a nagyobb színpadokon létszámkorlátot vezettek be, mindenütt volt kézfertőtlenítő és C-vitamin, Magdi néni, a takarítónő pedig teljesen váratlan időpontokban, de mindig lelkesen jelent meg, hogy rendbe tegye a mosdókat.

Mikor a fesztivál zenei kínálatát nézem, általában azzal szembesülök, hogy az előadók nyolcvan százalékát nem ismerem. Ez egyáltalán nem baj, mert mindig olyan fantasztikus előadókra bukkanok, akiket talán sohasem ismertem volna meg, ha nem látogatok el ide. Kinek jutna eszébe például orosz trapzenét vagy mexikói technót hallgatni? Itt mindkettő megfordult tavaly. Idén viszont a fellépőgárda érthető módon csak magyarokból állt, így még izgalmasabb volt a koncertlátogatás. Jó érzés volt ennyi újító, kísérletező zenészt hallgatni, akik nem akarnak megfelelni semmilyen elvárásnak, csak zenélni szeretnének és meghallgatni más zenészeket. A szombati stábreggelin kiderült, sok zenekar ingyen jött el zenélni, hogy ezzel is támogassa a fesztivált. Négy színpad is várt minket, az Osztálykirándulás és a Fanyűvő színpad még szokványosnak volt mondható, de a Delta színpad például úgy nézett ki, mint egy nagy gumimatrac félbehajtva (ez a színpad egyébként közösségi finanszírozásból épülhetett meg tavaly) és a Kacsatónia sem volt egy szokványos koncerthelyszín. Ahogy a neve is mutatja, egy tó közepén lévő szigeten szóltak az akusztikus koncertek, amihez jó háttérzene volt a kacsák hápogása.

Mikor a Háttérzajosokkal a Musica Moralia-koncertre siettünk, hallottuk, hogy valaki össze nem függő szavakat mormol egy mikrofonba a szigeten szürreális szintetizátorkísérettel, például „ösvények…(hosszú hallgatás)mélység…egyedül” és még hasonlók. Abban egyetértettünk, hogy nem a Musica Moralia énekesnőjét, Meggyesházi Édát halljuk, de mindannyian meglepődtünk, mikor Závada Pétert pillantottuk meg a kacsás tó közepén, pláne, hogy a programfüzetben azóta sem találtam meg. A költőből teljesen random kibuggyanó szavak sok mindenkit lenyűgöztek, minket azonban nem érintett meg a minimalista költészet, így csak egy óra múlva tértünk vissza a szigetre. A Kacsatónia azért is remek helyszín, mert bárki belehallgathatott a koncertekbe, érdekes elegyet alkotott a szigeten a fesztiválozók fekete serege és az éppen arra járó családok tarkasága.

Nehéz lezárni ezt a négy napot. Olyan volt, mint egy palackból kieresztett szellem, hónapok otthon töltött állandósága után hirtelen mozgás, találkozás, zene. Felolvashattunk végre embereknek. A legutóbbi eseményünk a Kis Présházban lett volna, de elmaradt, akkor Krizbai Gergely illusztrációihoz írtunk volna szövegeket, kedves véletlen, hogy idén őt kérték fel a Fekete Zaj fesztivál merchének megtervezésére. Végtelenül hálás vagyok ezért a fesztiválért, azért, hogy már helyünk van ott. Aggódva várom, mikor mehetünk hasonló rendezvényre, lehet-e majd téli Fekete Zaj. Akkorra tervezzük megjelentetni a workshopon készített kollázsokból álló zine-t. Remélem, lesz rá alkalom.