A Tiszalökről érkező kis Józsika nem maga döntötte el, hogy nem 1850-ben születik meg Bécsben, ezért nem érzett lekiismeret-furdalást az augusztusi vakáció miatt. Inkább élvezte, hogy az épületben nincs 42 fok; legszívesebben a könyvtárszobában, hivatalos nevén a Helikon könyvtárban töltötte idejét, de nem csak azért, mert itt volt a leghűvösebb. A sok száz sok száz éves bőrkötéses könyvritkaság bűvölte el, cirádásak voltak, mint otthon a házi áldás, de titokzatosak, mert a felük latinul volt. Tasziló Bence olvasójegyet intézett neki, leginkább rajzos állatismereti- és dzsungeldokumentációkat tanulmányozott a tizenkilencedik századból. 

Ha ezt megunta és volt egy kis felhő is az égen, a késő délutánokat a kastélypark tavánál töltötte. Kis műanyag halászhálóját, amit ki tudja, mikor, még apja lőtt a búcsúban, a fák közt dugta el, hogy aztán beetessen egy kis kenyérmorzsával, és a sok oda nem való koi ponty már meg is rohanta a partot és tolongott a habos vízben. A kis Józsika nagyon megörült, mikor felfedezett egy-egy tőpontyot, ami összeívott a koikkal. Ezeknek mintha kilátszott volna a koponyacsontjuk, izgalmas volt simogatni, még izgalmasabb nézni, ahogy ijedve tepernek a mélybe, mikor visszaengedte őket. Már az első hét végén rájött, hogy ha a kis aranyhalakat nem dobja vissza, több lesz a tőponty a tóban, mikor egyszer már önerőből ide látogat. Halászlére volt éhes ugyanis.

Egy szó, mint száz, a kis Józsika 2046-ban már mint agrár- és klímaügyi miniszterként nézett vissza, mikor felavatta a kibővített és kimélyített tavat, az utolsó koi pontyot ő maga emelte ki, majd egy teherautónyi tőpontyot öntetett a tóba. Halászlevet csak egy év múlva ettek, tiszaháti gyerekek fogták az alaplére valót. Itt a vége, fuss el véle.