Ahogy a koronavírus-járvány drasztikus hatásai megmutatkoztak, számos szektor volt kénytelen megújítani önmagát, új lehetőségeket kitalálni a működésre, hacsak a vállalkozások nem akarták lehúzni a rolót. A filmipar is az érintett ágazatok közé tartozott (tartozik ma is), hiszen a forgatásokon rendre sok ember jön össze. Izgalmas azonban, hogy mibe fog bele az alkotó szellem akkor, ha többé nem tudja a korábban megszokott terepen kibontakoztatni a kreativitását. Vannak filmesek, akik éppen ebből a helyzetből próbáltak erőt meríteni, megörökíteni benyomásaikat, érzéseiket, megmutatni saját látásmódjukat. Az HBO GO szervezésében immáron spanyol, lengyel és finn változatban is elkészült az Otthon című széria, amelynek minden epizódjában egy-egy filmkészítő vall meg valamit a saját karanténéletéből.

Abban, hogy egy ilyen sorozat, mint az Otthon 2020-ban elkészülhetett, a vírus mellett persze egy másik jelenség is közrejátszik, mégpedig a technikai fejlődés, pontosabban szólva az, hogy könnyű lett otthoni körülmények közt, kevés felszereléssel, mobiltelefon-kamerával is mozis hatású filmet készíteni. A szélessávú internet és a tárhelykapacitások bővülése pedig azt tette lehetővé, hogy villámgyorsan küldhetünk egymásnak filmanyagot, így a film utómunkálatait egy online szerveren is meg lehet oldani. A bezártság akadályozhatja a nagy csapatot mozgató projekteket, de a kis munkáknál éppen ez a korlátozás adhatja meg a löketet ahhoz, hogy egy újfajta, a korábbi feltételek mellett kibontakozásra nem képes kreativitás kezdjen szárnyalni. Mint látni fogjuk, a lengyel antológiában is akadnak erre példák.

Az Otthon kereteihez semmilyen formai megkötés nem tartozott, és erről a végeredmény is tanúskodik: vannak, akik dokumentumfilmszerű anyagot készítettek, csendesen bemutatva hétköznapi létük tapasztalatait, mások pedig fiktív történetekkel szemléltették, miképpen küzdenek a vírus és a bezártság ellen, s azokat filmzsánerekből ismerős elemekkel szőtték tele. Olyanok is akadnak, akik egészen elvont, kísérletező és esszészerű filmnaplót raktak össze élményeikből. Ami közös mindegyikben (azon kívül persze, hogy témájuk a vírus), hogy hiába kitalált és eljátszott némelyik epizód története, végtére ezek is ugyanúgy a valóságot mutatják meg nekünk ebben a speciális esetben, mint vállaltan dokumentarista társaik, hiszen a fiktív történetek helyszínei és témái a valódi karanténfogságot tükrözik, ugyanabban a térben mutatkoznak meg.

A kategóriák közti játékos átjárás jellemezte a széria spanyol változatát, amelyről részletes kritikánk itt olvasható. A később megjelent lengyel változat hasonló alapállásból indult, mégis másmilyenre sikerült. A spanyol széria hat hosszabb darabja után a lengyel verzióban tizennégy rövidebb epizódot nézhetünk meg, tizenhat különböző alkotótól. Amíg a spanyol filmesek inkább hagyományos, történetmesélő kisfilmeket készítettek, addig a lengyelek jóval kísérletezőbbre és személyesebbre vették a figurát. A lengyel epizódok színvonalban ingadoznak, egyaránt szolgálnak elgondolkodtató és érdektelen pillanatokkal.

A lengyel Otthon megtekintésével egyetlen kézenfekvő tanulságot tudunk levonni, mégpedig azt, hogy minden alkotó kicsit másképp élte meg a bezártságot. Az első két rész (Jerzy Skolimowski: Honvágy és Krzysztof Skonieczny: Rejts el a marrákesi gépen!) például kifejezetten sötét, baljós ábrázolásai a helyzetnek. Az első az idegenben ragadt ember magányát és elszigeteltségét mutatja be kihalt utcák, üres stadionok és elhagyatott vasútállomások képein keresztül, a második pedig az eseményekkel összefüggő klímaváltozásról általánosan készít egy impresszionista hatású próbálkozást, szuperközeli tárgyakkal, csobogó vízzel, zörejekkel, olykor értelmezhetetlenül elmosódó képi beállításokkal, amelyek alatt egy arctalan elbeszélő az apokalipszist hirdeti. A negyedik rész (Jacek Borcuch: Ma van a születésnapom) egy magányos szülinapot ünnepel csodálatosan szomorú beállításokkal és olyan keretezéssel, amelyből árad a művész magára maradottsága. Mindhárom említett epizód a modern művészfilmek hangulatát idézi, azonban túl személyesek, ezért nem tudják igazán hatásosan átadni üzenetüket. A felhozott példákkal szemben nagyon eltérő hangot üt meg az ötödik rész (Jan P. Matuszynski: A várakozás), amely egy harmonikus és nyugodt családot mutat be, filmkészítő papával, jókedvű gyermekkel, anyával és hamarosan megszülető kishúggal. Ezek a képek nem a világ végről, hanem a békés elvonulásról és a hétköznapok nyugalmáról árulkodnak. Hangulatos szkeccs, de nem maradandó.

A legizgalmasabbak azok a részek, amelyekben az elszigeteltség valamilyen módon közvetlenül a film formájára hat, tehát amikor az epizód még filmnyelvi szinten is tükrözi a körülményeket. Ilyen például a hetedik rész (Pawel Lozinski: Maszkok és emberek), amelyben a filmrendező az erkélyéről lekiabálva lepi meg az arra haladókat, és faggatja ki őket a tapasztalataikról. Szinte folyamatosan ugyanazt a beállítást nézzük, ugyanazzal a jellegtelen járdával, amelyet a filmes is kénytelen volt bámulni hónapokon keresztül, ám a hangra meg-megálló emberek és a kiprovokált válaszok új és új élettörténeteket tárnak elénk. Ez az epizód olyasmi hatást kelt, mint a régi magyar szociográfiai dokumentumfilmek, csak éppen arcközelik sorozata helyett tisztes távolságból lefilmezett alakokat ismerünk meg – jó messzire érő mikrofonnal – hadd passzoljon a stílus a sajátos korhangulathoz. Formailag a hatodik rész a legbravúrosabb (Xawery Zulawski: Koronapara), amely egy thrillerszerű történetet mesél el Zoom meetingen keresztül, olykor háromfelé osztott képernyőn, ami nagyon ügyes beállításokat eredményez. Annyira tökéletesen működik az osztott képernyő, mintha csak erre a formára született volna a történetmesélés. A három színész soha nincsen egy térben, mindvégig otthonaikban ülnek, mégis „együtt” játszanak, így színpaddá válik az online platform. Az epizód hibája, hogy kidolgozatlan és rövid a történet, tehát ténylegesen nem használja ki ennek a forradalmian új formának az adottságait.

Vannak tehát érdekes epizódok, de az összkép mégis csalódást keltő. A számos különböző megközelítésmódú és stílusú rész miatt nehéz a lengyel Otthonra egységes antológia-sorozatként tekinteni. Hiányzik az átfogó mögöttes erő: azon túl, hogy mindegyik rész ugyanabból az eseményből táplálkozik, az epizódok nem rajzolnak ki közösen egy nagyobb képet, inkább egymástól függetlenül mozognak, és együtt szemlélve szétesnek. A spanyol verzió ilyen szempontból egységesebb, mert ott mind a történetek, mind a stílus nagyjából azonos szintet képviselnek. A lengyel változatba sajnos már jutott egy-két gyengébb vagy összecsapott epizód is (Renata Gasiorowska: Tojáshéj-otthon, Magnus von Horn: Koronagyilkos), amelyek tovább erősítik a benyomást, hogy többet is ki lehetett volna hozni ebből a projektből. Érdeklődők számára először mindenképp a spanyol verzió megtekintése ajánlott, és a lengyel változatra akkor kerítsenek sort, ha ezután többre vágynak.

Az Otthon nem egy kiforrott széria, de mégis előremutató, jövőbe tekintő próbálkozás. A koronavírus okozta korlátozások valószínűleg még az emberiség életének részei lesznek jó ideig, azonban tekinthetünk izgatott bizakodással is az elkövetkező időszakra, hiszen ezek a munkák példázzák, hogy számos új, egyelőre homályban rejtőző ötlet fog születni idővel a régi világ romjain.

Otthon (W domu) – színes, feliratos lengyel szkeccsfilm, 151 perc, 2020. Írták, rendezték, a felvételeket készítették és a rövidfilmekben szerepeltek: Jacek Borcuch, Andrzej Dragan, Krzysztof Garbaczewski, Renata Gasiorowska, Pawel Lozinski, Jan P. Matuszynski, Tomek Popakul, Jerzy Skolimowski, Krzysztof Skonieczny, Malgorzata Szumowska, Mariusz Trelinski, Magnus von Horn, Anna Zamecka, Xawery Zulawski Bemutató: 2020. július 16. Forgalmazó: HBO (Az Otthon megtekinthető az HBO GO-n).

Képek: © HBO Europe, spol. s.r.o. All rights reserved. 2020.