Hét kalandon keresztül ismerkedhetünk meg Csodával és Kószával, a két gödöllői illetőségű lóval, na meg persze az ő nem is akármilyen világukkal. Ami rögtön meghökkenti az olvasót, az az, hogy nem valamilyen naiv gyermekkép alapján elképzelt időtlen, rózsaszín játékvilágban jár, ahol csilingel a kisvonat, a pacik meg a zöld réten ugrálnak… Nem: az idő és helyszín a posztszocialista Magyarország, a még nem teljesen modernizálódott vidékkel és a forgalmi dugókkal és kutyagumival teli fővárossal együtt. Az illusztrátor, Baranyai András pedig kiválóan ráérzett erre. Baranyai stílusa, figurái elnagyoltak, de a rajzok mégis meglepően részletesek: a zöld Trabant, a sárga Wartburg, a „jómunkásember” figurák tipikus ábrázolásától a jól ismert piros-kék csíkban végződő fehér sportzokni megrajzolásáig egy nagyon is magyar valóságot látunk, mely egyébként a szöveggel teljes összhangban van.

Czigány Zoltán és családja szeret lovagolni, mégpedig Gödöllőn, az itt olvasható történetek pedig házi használatra készültek gyermekeinek. Ez a fajta „amatőrizmus” jót tesz a meséknek, de persze ebből bizonyos hiányosságok is fakadnak. A referencialitás, a helyszínek és terek konkrétsága üdítően hat az olvasóra – a tanyasi környezet leírását olvasva szinte érzi a föld és az egyéb dolgok szagát... Alapvetően azért jó ez, mert az egész történet így jóval közelebbinek, ismerősebbnek, otthonosabbnak tűnik. Hogy egy görög bölcstől kölcsönzött, rendkívül ósdi megközelítést használjak, az olvasó (és a gyerek, akinek felolvasnak) itt nem valami „általánossal” találkozik, ahol a macik és tündérek Meseországbeli ténykedéséből a maga „egyedi”, 21. századi magyar helyzetére von le következtetéseket. Az ilyesmi egyébként is csak egy bizonyos életkorig és rövid távon működik, utána pedig az lesz a következménye, hogy a gyerek teljesen elfordul a meséktől és az irodalomtól, hiszen annak annyira kevés köze van bármihez, amivel ő a saját életében találkozik.

Czigány Zoltán meséiben kapunk egy fővárost, egy vidéki várost meg egy tanyát, egy huszonegyedik századi kiindulópontot. Ráadásul még a fiktív helyszínek is ezek alapján vannak elképzelve. Ilyen például a Mars bolygó, ahol nagy útépítkezések folynak, benzinnel itatják a lovakat, és ahonnan a Mars szelet származik. Persze a túlzott „valósághűség” néhol már zavaró, a Csoda és Kósza a pizzériában című mesében az említés szintjén felbukkanó Agrártudományi Egyetem és annak ünnepi hangversenye például teljesen funkciótlannak tűnik, talán el is lehetett volna hagyni, ellentétben a szintén ebben a mesében központi helyszínként szereplő Puszta Pizzériával és annak nevével, mely igen sokatmondó, árulkodó név.

A mesék egyik gyengéje a két főhős, Csoda és Kósza alakjának következetlensége. Ez az egyik pont, ahol érződik, hogy egy apa saját gyermekeinek találta ki a meséket. Kósza a bajkeverő, kevés tudással rendelkező ló, akit Csoda mindig kihúz a bajból, és aki Kószát tanítja. Például új szavakra, kifejezésekre (farkaséhség, jól festesz, stb.), és ő az, aki elmagyarázza, hogy bizonyos tárgyak micsodák és mire valóak. Vagyis egy szülő – gyermek viszony keveredik itt az ügyefogyott – talpraesett/okos mesehős tipikus figuráival, ami néha nem szerencsés, néha pedig nem következetes. A másik probléma szintén ahhoz kötődik, hogy a történetek egy család közösen átélt élményein alapulnak: több vicc, poén, gyermeknyelvinek tűnő kifejezés szerepel, melyek a kontextus hiányában nem működnek, így például amikor Kósza a Közlekedési Múzeum látogatása során pónimozdonynak nevezi a miniatűr vonatmakettet. Tudjuk, hogy itt egy gyermeki látásmódról és kifejezésről van szó, ki is van mondva: nem nő meg nagyra, ezért póni. Erről azonban rögtön egy kisgyerek logikája ugrik be, Kósza figurája viszont nem így van megírva.

Mindezeket azonban bőven ellensúlyozza a szövegek frissessége, egyedisége, reflektáltsága, na és persze a kiváló humor. A hét történet közül az egyik legerősebb a kötet első meséje, a Csoda és Kósza a pizzériában, különösen a figurák kidolgozottsága miatt. A mese elején Sajó bácsi és Gyöngyi néni felpattan a traktorra: „Gyere már, Gyöngyikém, elkésünk az új pizzériából!”, majd Csoda és Kósza is a Puszta Pizzéria felé veszi az irányt, ahol azonban zártkörű rendezvény van. Itt találkozunk Emma asszonnyal, „aki nagyon kövér volt. Olyan, mintha az összes főztjét ő maga ette volna meg idáig, és egyetlen vendégnek sem hagyott volna belőle.” Valamint a főpincérrel, aki egy minisztert, Tök Eleket várja ebédre, és abban reménykedik, hogy ha jó benyomást tesz rá, felkapott és sikeres lesz az étterme. Csodát és Kószát is beülteti végül egy asztalhoz, hogy a pizzázó lovakkal kápráztassa el a fontos vendéget, azonban nem szolgálja ki őket, mert meg kell várniuk a minisztert az evéssel, hiszen a kerek pizzába beleharapó patások látványa kedvezőbb annál, mintha már csak az elfogyasztott étel morzsái felett csámcsognának. A hatalomhoz törleszkedő, ügyeskedő főpincér végül pórul jár, mert Kósza nem bír magával, megeszi az összes pizzát, a torkos szakácsnő pedig megijed a konyhába beszabaduló ló látványától, és kövér termete miatt mindent felborít, összetör. Azonban a miniszter, Tök Elek figurája a legtalálóbb: rendkívül buta, nem tud rendesen beszélni és fogalmazni, és a Kósza által készített, bádoglemezből, műanyag gyöngyökből és kenőolajból álló „pizza” is ízlik neki (erős, külföldi gyártmányú műfogai vannak). Ráadásul a Tök Eleket ábrázoló illusztrációt nézve tényleg az az érzésünk, hogy országgyűlési tablófotó alapján rajzolta azt Baranyai András – nem azonosítható konkrétan senkivel, ám mégis rendkívül ismerős.

Czigány Zoltánnak tehát jó humora van, még az egészen egyszerű mondatai is viccesek (pl. „A disznók csak röfögtek, Sajó bácsi néha káromkodott, Gyöngyi néni csodálkozott.”) A humoros helyzeteken és szóvicceken túl persze „tartalmasabb” viccekkel is találkozunk, melyek kifiguráznak valamit, például a Csoda és Kósza mint festők című mesében: „Gyöngyi néniék ebédlőasztalának lábai alatt, hogy ne legyen ferde az asztal, híres festők albumai vannak.” Kósza ezekből tanul meg festeni (farkát a festékes vödörbe mártogatva), munkásságát pedig „absztrakt korszakával” kezdi, és miután komoly konkurenciája lesz a Gödöllői Művésztelepnek, még egy híres festőt is megtéveszt: „Remekmű! – kiáltott föl. – Remekmű, kedves tanítványom! –  Majd levette egy pillanatra a szemét a képről, és megint felkiáltott. – Jaj, ez nem a tanítványom! Ez a ló! Ez a lovasiskola! Ez nem a Gödöllői Művésztelep! – Aztán megint vissza a képre. – De hát mégiscsak remekmű! Kérem, magát meghívom a Gödöllői Művésztelepre!”

Azonban nem csak az elvonatkoztatás, az idealizálás hiányával, a mindennapi, jól ismert környezetből való kiindulással, egy jelenkori társadalmi-kulturális háttér felrajzolásával feszeget határokat a könyv, hanem még a humorban is szokatlan, tabukat is áthágó megoldásokat alkalmaz (és ahogy az olvasó, úgy a szereplő is megrökönyödik ezen). A Csoda és Kósza a múltban című kalandnál, amikor a dinoszauruszok korába csöppen Kósza, olvashatjuk a következőt: „ – Ez egy tank – mondta Kósza. – Nem tank vagyok – fordult meg az egész tank. – Én vagyok az euoplocefalusz. Növényevő dínó. Jó napot kívánok! És itt van a barátnőm is: pinakoszaurusz. – Na, de ilyet! – horkant föl Kósza, és oda se nézett.”

Nem csak a dinoszauruszokkal való kaland, valamint a Mars és az űrutazás, hanem az összes történet vegyíti az eddig kiemelt „valóságszerűséget” a fantáziával, abszurd és groteszk helyzeteket létrehozva a leghétköznapibb helyszíneken, a képzeletbeli világokba pedig a mindennapi helyzetkomikumot csempészi. A mesekönyvek túlnyomó többségével szemben pedig ezek a történetek a fiúk, kisfiúk számára is élvezhetőek. És a mesekönyvek szintén túlnyomó többségével szemben akik a legjobban fognak szórakozni, azok a meséket felolvasó felnőttek, ők értik leginkább a rejtett vagy nyílt utalásokat, hiszen ők ismerik azt a világot, ahol Csoda és Kósza történetei játszódnak. És ami a legfontosabb, a meséken át a gyerekek egy olyan világról hallanak, amihez rengeteg közük van.

De azért nem szabad megfeledkezni a minden egyes mesét követő "zárónyihogás" megfelelő előadásáról sem. Nyi-ha-ha-ha. Brrrr! Nyi-ha! Vagy valahogy így.

Czigány Zoltán: Csoda és Kósza. Pozsonyi Pagony, 2007. 103 oldal (2300 Ft)