Horváth Jenny látványvilága azonnal reflektál a címre. Sárgán-feketén csíkozott paravánok a háttérben, középen a nagy, fényes kalitka, amely egyszersmind felidézi az Orlai Produkciós Iroda másik, nagysikerű előadásának látványvilágát is. Nem véletlen a párhuzam, hiszen a szereplők személyes élethelyzeteiből és történeteiből létrehozott Second Life, avagy kétéletem című rendezés is Dömötör András nevéhez fűződik. Az egymásra utalás nem baj, azonban a díszletelem hasonló felhasználása, kihasználása és értelmezése már kevésbé izgalmas és kreatív. Persze ezt csakis azon szemüvegen keresztül írhatom, amely mindkét előadást látta, úgyhogy most arra a szemüvegre cserélek, amely az Orlainak kizárólag ezen új produkcióját látta.

Vagányul és progresszíven, nézőhöz kiszólással és a negyedik fal ledöntésével indul a darab. Dömötör András és Schruff Milán többször lép interakcióba a közönséggel, Járó Zsuzsa, Péter Kata és Mészáros Máté inkább csak játszanak neki. És bár a színészek egy frappáns ötlet, egyfajta kérdezz-felelek játék keretében, előre és hátra lépésekkel olykor reflektálnak saját személyes és színházi határaik meglétére vagy nemlétére, valamint a darabban fellelhető határfeszegetéseikre – játéktechnikai értelemben mégis mindannyian a komfortzónán belül maradnak. A péniszét egy pillanatra megvillantó, általában humoros karakterjegyeket felsorakoztató Mészáros Máté ugyanúgy, amiként a higgadt és kimért, majd hirtelen kiboruló női szerepekben amúgy is brillírozó Járó Zsuzsa. Péter Kata jópofa és eltúlzott anyukája élvezetes, és Schruff is szépen hozza az egyes helyzetekben különbözőképp reagáló férfitípusokat. De a megszokott játékstílusukat ők sem lépik át.

Amiként a darab színházi értelemben sem dönget kapukat. A kezdeti, közönséggel való folyamatos kommunikációt felváltja a jelenetfüzér-típusú dramaturgia, amelyet Deés Enikő fűzött össze hibátlanul és döccenésmentesen. A Second Life-hoz hasonlóan Deés és Dömötör itt is a színészek személyes tapasztalatainak, a saját határaikhoz fűződő élményeinek segítségével építik fel az életképszerű jeleneteket. A szürreálistól a mindennapin át egészen az online tanítás okozta nehézségekig mindenféle határhelyzetekkel szembesülhet a közönség. S bár akad egy-két komolyabb hangvételű, alapvetően a humorra és nevetésre éleződik ki minden jelenet. Elmúlt három hónapunk, és amúgy, általában életünk kissé karikírozott tükörképeit látja viszont a néző a színpadon - sajnos, mindenfajta reflexió nélkül.

Egy ponton úgy néz ki, a darab mégis átlépi a színházi konvenciók határát, amelyet anno az avantgárd művészei merészen átugrottak, vagy legalábbis feszegettek. Dömötör András ugyanis azzal a „fenyegetéssel” fekszik le a színpadra az előadás első negyedében, hogy ő mostantól nem kel fel, és ez lesz az egyetlen néznivaló a darab végéig. Nem viccel, vegyük komolyan! Érezni lehet a közönség kezdeti harsány, majd egyre halkuló, később zavart köhintéssel kísért nevetésén, hogy ez valami váratlan. Ez tényleg valami, eleddig meg nem határozott határ átlépése…. lenne. Ám kicsivel később belép Schruff azzal a kérdéssel, hogy a nézők valóban erre váltottak-e a jegyet. A feszegetésből fakadó feszültség elszáll. Schruff vizsgálódása a nézőtér és a színpad közötti határral kapcsolatban már csak felszínes próbálkozás. A közönség tudja: tét nélküli játékról van szó, amely nem szabja át az eleve megépített nézőtér kereteit. Hiába a kérdezgetés: vajon meddig tart a nézőtér, és ki dönti ezt el?

Az egyik feszegető tettnek azért mégiscsak van jelentősége. Dömötör András az előadás elején tett ígéretét megtartva, a másfél óra végén megcsinálja száztizennyolcadik fekvőtámaszát. Miközben jelen van színészként, mindenféle hangokat ad ki és a füstgépet is kezeli. Hasonló határfeszegetések esetében a Határátlépések talán nemcsak bájosan szórakoztató, hanem még ütősebb és meghökkentőbb is lehetett volna. Bár lehet, hogy erre ott volt a karanténidőszak.

Benedek Albert, Dömötör András és a Társulat: Határátlépések. Az Orlai Produkciós Iroda előadása. Szereplők: Járó Zsuzsa, Péter Kata, Mészáros Máté, Ötvös András, Schruff Milán. Látvány: Horváth Jenny. Zene: Bakk-Dávid László. Világítás: Szondi György. Dramaturg: Deés Enikő. Producer: Orlai Tibor. Rendező: Dömötör András. Ősbemutató: 2020. augusztus 3. Városmajori Szabadtéri Színpad. Fotó: Hatszín Teátrum