Többek között a lírai alkotások egy prózai hangvételű párjáról, ami Pilinszky esszéista vagy kritikusi hangját ismerve nem áll messze a szerzőtől, ez a mű azonban a fikció mezsgyéjén marad, miközben onirikus jelenetekkel dolgozik.

A kiegészítésektől mentes puszta mű önmagában az álmos valóság mindennapi párbeszédeit rögzíti, miközben ezáltal paradoxonnal is él, hiszen a beszélgetéseket lehetetlen valós, eredeti formájukban rögzíteni, hacsak nem kerültek azonnali lejegyzésre. Így valódiságuk eleve megkérdőjeleződik, a fikcióban rejlő varázs azonban annál erősebb. A 2020-as kiadás kiegészítései (Függelék, Utószó, Ami kimaradt, Kéziratok stb.) ugyanakkor kézzelfoghatóbbá teszik a megírt jeleneteket. Pilinszky levelezései, a Sheryl Suttonról készült képek, előadások pontos leírásai az alkotómunka rezdüléseibe engednek betekintést, és elérik, hogy általuk kiváltságosaknak érezhessük magunkat. A párbeszédek fejezetekre osztva követik sorban egymást, a fejezetcímek pedig mindig implikálják az azt követő oldalak tematikáját. A néhol pár mondatos fejezetek jobban hasonlítanak esszékre (amelyek párbeszédes tördelési egységekre lettek bontva), mint valóságos beszélgetésekre, hiszen a gondolatfutamról többnyire szinte elképzelhetetlen, hogy két ember egymástól független megnyilvánulása. Ez azt feltételezné, hogy lehetséges annyira egy hullámhosszra kapcsolódni, hogy kitalálhassuk egymás gondolatait – ez pedig ismét csak a fikcionalitás világába vezet. Az elképzelt beszélgetések kifutása főleg a színházra vezet, líraisága azonban megengedi, hogy ne úgy tekintsünk tematikájára, mint egy regénynél, amely némileg jobban behatárolt, hanem inkább ízlelgessünk minden egyes mondatot, amik önmagukban is rengeteg gondolkodnivalót adhatnak.

„A költészet jelenléte akkora csönd a színpadon, amit semmiféle szóval nem lehet elnémítani.”(37.)

Elmélkedések a keletkezésről, utánzásról, a valódi csendről, a művészet valódi erejéről és értékéről, az igazi mélységről, ami az életben körülvesz minket – mindez egyszerű hétköznapi jelenetekbe ágyazva, félszegen, mondatok közötti csenddel játszva, mintha egy különös színdarabot néznénk.

„A művészet nem egyéb – hajtogattad makacsul, egymást gyöngítve erősítő dialektikával – mint a valóság kitalálása.”(28.)

Ezeket a filozófiai eszmefuttatásokat a párbeszédes jelleg véleményem szerint sok esetben szerkezetileg lazítja, miközben befogadását és megértését talán nehezebbé teszi. Szinte lehetetlen elválasztani, hogy melyik gondolatnak ki az eredője és hová fut ki egy megszólalás, miközben a helyszín végig egy borús szoba, ahol a szerző betegeskedik, Sheryl pedig ápolja. Ez a paradoxon nagyszerű példázata az életnek, hiszen egy beszélgetés alatt ezerarcú tájakat járhatunk be és világokat válthatunk meg, miközben végig egy szobában maradunk.  

„Napjainkban először a költők világhiányról, ma már jelenlétvesztésről beszélnek.”(50.)

Óvatosan forgassuk a könyvet, mert az gondolkodásra késztethet, miközben azt az érzést keltheti, hogy Pilinszkyvel válthatunk szót pár oldalnyi terjedelemben.