PRAE.HU: Ha egy kívülálló végigtekint az eddigi pályafutásán, számos mérföldkövet lát: már tanulmányai alatt zenekari gyakorlatát a Hamburgi Rádiózenekarnál töltötte, elnyerte a Philharmonia Hungarica szólócsellista állását, illetve ugyanerre a pozícióra a Frankfurti Rádió Szimfonikus Zenekarához szerződött. 2004-ben a csellisták egyik legrangosabb megmérettetésén, a Casals-versenyen első- és különdíjat nyert. Olyan jelentős hangversenytermekben lép fel, mint a londoni Wigmore Hall, a müncheni Gasteig-Philharmonie, illetve világhíres zenekarokkal koncertezik, mint a Singapore Symphony Orchestra, a BBC,  ORF, és a Tonhalle Zürich, csak hogy néhányat említsek. Ön mit tekint a szakmai élete legmeghatározóbb mozzanatának?

A Casals-versenygyőzelem önmagában nem volt katalizátor – nem hozott annyi koncertet, lemezfelvételt és egyéb lehetőséget, mint amennyit 15-20 évvel korábban hozhatott volna. Egy versenygyőzelem manapság már semmire nem garancia. Sok dolog együttállása kellet a három évtized alatt, ami meghatározta a karrierem alakulását. Lépésről lépésre alakult, egyik siker hozta magával a másikat, ezekből adódtak aztán a nagyobb volumenű lehetőségek. Ahhoz, hogy kinyíltak számomra a nemzetközi kapuk, sok szerencse is kellett, és persze közrejátszott az is, hogy már egészen fiatalon, tizenkilenc évesen a németországi Lübeckben folytattam tanulmányaimat.

PRAE.HU: Ahol mentora David Geringas volt.

Igen, de legelső mentoromnak édesanyámat, egyben első tanáromat, Mezey Erikát tekintem. Négy és fél évesen hegedülni kezdtem, azonban már az ötéves születésnapom környékén a hegedűmet a nyakánál fogva az asztalhoz vágtam, és ripityára törtem. Ez persze egy igen egyértelmű jelzés volt, hogy a hegedű nem lesz az én világom. Ekkor kaptam meg az első kis csellómat és kezdett el velem foglalkozni édesanyám. A Zeneakadémián Mező László Kossuth-díjas gordonkaművész terelgetett az utamon – az édesanyámtól elsajátított technikát segített magasabb szintre emelni. David Geringas aztán új és további dimenziókat nyitott meg előttem: másfajta technikák, egyéb zenei kifejezések iránt nyitotta ki a fülem. Viszont azt a bizonyos pontot az i-re a Beaux Arts Trio alapító csellistája, Bernard Greenhouse professzor tette fel. 2004-ben és 2005-ben rengeteg magánórát vettem tőle Amerikában, és európai látogatásai során is mindig találtunk alkalmat a munkára. Ekkor már versenyeket nyertem, ő mégis képes volt nekem olyan szakmai pluszt adni, amiért életem végéig hálával tartozom neki.

PRAE.HU: Több országban ad rendszeresen mesterkurzusokat, 2009-től a Frankfurti Zene- és Képzőművészeti Főiskola docense volt, 2012-től pedig a karlsruhei Zeneművészeti Főiskola professzora, vagyis mára már ön is mentorrá vált. Mik a jó mentor ismérvei?

Egy jó mester nem csupán technikát és a legkülönbözőbb zenei megoldások ötvözetét tanítja a tanítványainak, hanem ráérez a diákok egyéni igényeire is. Jó pszichológus, aki emberséget és lelkiséget csempész az óráiba.

PRAE.HU: Valahol régebben azt olvastam, hogy hosszú távon csak annak a magyar előadónak a karrierje lehet gyümölcsöző, aki nemzetközi vizekre sem fél kihajózni. Egyetért ezzel az állítással?

Számos kitűnő tehetség nevelődött ki Magyarországon az elmúlt százötven évben, tehát cáfolnám, hogy hosszú távon gyümölcsöző karrier csak nemzetközi nyitással érhető el. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy vétek lenne, ha egy művész nem mutatná meg külföldön is az itt megszerzett tudását. Büszkék kell legyünk arra, hogy kivételes tehetségekkel és képzési rendszerrel megáldott ország vagyunk.

PRAE.HU: Korunk zenei piaca erőteljesen épít a külcsínre. Sosem akartak önből egy másfajta Fenyő Lászlót faragni a profit érdekében?

Szerencsére ilyesmire nem volt soha szükség, apróbb ötletek érkeztek a menedzsmentemtől. Egy időben például volt egy bizonyos divatirányzat, amiről azt gondolták, hogy jól állna nekem a színpadon, és talán a szervezők emiatt is gyorsabban ráállnának egy hosszabb távú együttműködésre. A javaslatokat általában átgondolom, és mérlegelem, hogy az újítás mennyiben zavarná a koncertről alkotott elképzeléseimet, de bármi olyat, amivel nem tudok azonosulni, soha nem vállalok. Egy jó menedzser ráérez az előadó igazi énjére, s azt próbálja erősíteni. Ha valakit beleerőltetnek bármilyen idegen szerepbe, az csak ideig-óráig tud működni. Biztosan el lehet játszani így is néhány koncertet, el lehet adni pár lemezt, de hosszútávon csak és kizárólag az igazi énünk prezentálása és az őszinteség kifizetődő.

PRAE.HU: Ön szerint mik azok a jegyek és kritériumok, amelyekkel egy kezdő komolyzenei előadóművész sikeres lehet ma?

A tehetség-szorgalom-szerencse háromszögben hiszek. Ha a csellónál valaki nem száz százalékosan ura a hangszernek, akkor kevés esély van arra, hogy szabadon tudja kifejezni azokat a gondolatokat és érzéseket, amiket a zeneszerző a hangokon keresztül szeretne elmondani a közönségnek. Fontos tehát a szorgalom és a sok gyakorlás – a technikai felkészültségre ezért nagy hangsúlyt fektetek az óráimon. De persze hiába mindez, ha nincs meg a szerencse. Szerencse alatt értem például a jó ügynökséget, a versenygyőzelmeket, a rendszeres médiaszereplést, és az ezekből létrejövő koncertlehetőségeket.

PRAE.HU: Mely művészek azok, akiket figyelemmel követ, akiknek ad a véleményére?

Nem szeretnék senkit külön kiemelni, de vannak olyan kollégák, barátok, akik nem csak emberileg, hanem szakmailag is sok mindent adnak, éppen ezért minden alkalmat igyekszem megragadni, ha együttjátszásról van szó. A fiatal nemzedék fejlődését is érdeklődve figyelem a Zeneakadémián és a mesterkurzusokon. Remélem, minél többen eljutnak majd egy olyan szintre és pozíciókba, ahonnan még továbbvihetik tudásukat és tehetségüket, és büszkék lehetünk rájuk.

PRAE.HU: Ebben a szubjektív szakmában mi a siker fokmérője?

Például a taps, ami lehet hideg, robbanó, vagy ovációkkal telített. Egy alkalommal a koncertszervezők felhívták a figyelmemet, hogy bizonyos város közönsége, amely előtt épp fellépni készültem, meglehetősen visszafogott, tehát ne számítsak olyasfajta tűzre, mint amit egyébként megszoktam. Ehhez képest ujjongva-állva tapsolt a közönség– ez kétségkívül siker, mint ahogy az is, amikor a kísérő zenekar tagjainak szemében látom, hogy átérzik egy koncert alatt mindazt, amit a játékommal közvetítek. És aztán ott vannak a gyerekeim, akik a serdülőkor közepén vannak, de amikor eljönnek a koncertemre, és azt mondják, hogy “hú, Apa, ez nagyon komoly volt!, na, az aztán a lehető legnagyobb siker!

PRAE.HU: Milyen célokat szeretne elérni még a közeljövőben?

Sok olyan zenekar, karmester és hangszeres szólista van, akikkel szeretnék még együtt muzsikálni. A játékom tökéletesítése is mindennapos cél. Sosem vagyok önmagammal teljesen elégedett, mindig találok valamit a játékomban, amit legközelebb máshogyan, még jobban akarok csinálni. Minden nap fejlődni– többek között erről szól ez a hivatás!

Fotó: Fenyő László

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Fenyő László véleménye, miszerint fontos a szorgalom és a sok gyakorlás, vagyis a technikai felkészültség, de a sikerhez szerencse is kell, ami jelenthet például jó ügynökséget, versenygyőzelmeket, a rendszeres médiaszereplést, és az ezekből létrejövő koncertlehetőségeket.