Pataki Gábor művészettörténész Fehér László 65. születésnapjára, a Fészek Klubban két évvel ezelőtt rendezett kiállítás nyitóbeszédében[1] Donald Kuspit kifejezésére, a „múlt melankóliájára” utal, amely a Fehér-képek hőseit megbénító magányt egy egészen sajátos emlékezetpolitikai felfogáshoz kapcsolja. A Hegyvidék Galériában kiállított festmények alanyai szintén – többek között – maga Fehér Lászlót, rokonait, valamint ismeretlen fotók szereplőit ábrázolják, akik az idő „csapdájának” kiszolgáltatva az emlékek felszínre kerülésekor újra és újra megelevenednek, de már egy egészen más formában, hiszen az emlékek változékonysága maga után vonja az emlékezés képességének hangsúlyeltolódásait is. Ahogy az idő folyásával az emlékek formálódnak annak őrzőiben, úgy változnak az őket megörökítő fotók is. Ehhez illeszkedik a tárlat vezérszíne, a rózsaszín, amely korántsem a puszta hatáskeltés és a romantikus nosztalgia eszközeként funkcionál, hanem a tudatból előtörő és megelevenedő, homályos emlékeket hívja életre. Átitató jellegéből fakadóan indirekt módon reagál az időre. Elmossa azt, így az emlék birtokosa számára bizonytalanná, érzelmi töltetét tekintve megfejthetetlenné válik. Mintha azt sugallaná, hogy a befogadót szűnni nem akaró vákuum veszi körül, ami az időt és a teret másodlagos tényezőkké redukálja. Fehér László festészeti nyelvére jellemző színek fakó hatása tovább fokozza a bizonytalanságot, és a távolról családias hangulatot ébresztő alakokon keresztül elnehezíti a festményeket. Ezzel együtt tompán szorongató érzést kelt a realista ábrázolás monokróm felületeken való alkalmazása, mely alátámasztja Fehér láthatatlanná tett, illúzióktól mentes valóságát.

Fehér László munkásságának egészére jellemző a mély benyomást keltő, mozdulatlanságot sugárzó figurális ábrázolás és a meghatározhatatlanul széles, homogén térhasználat egymást harmonikusan kiegészítő kettőssége. Fotók ihlette képeinek középpontjában az idő áll, amelyet teljes egészében a festő ural, annak egyes töredékeiből építkezik művei készítésekor, megmutatva ezzel a múlékonyság súlytalanságát és az idő, mint állandóan változó dimenzió folyamatos és észrevétlen jelenlétét. Az időt éppen az teszi emberfelettivé, hogy múlékonyságát nem vagyunk képesek befolyásolni, sem megállítani. Hatalma az immanens világ számára felfoghatatlan, ezáltal folyamatos létharcot folytatunk ellene, függetlenül attól, hogy a fogyatkozásáról általában nem veszünk tudomást. Az ebből adódó feloldhatatlan feszültséget a tárlaton látható képek tovább növelték, hiszen a megfestésükhöz ihletet adó fotók, az élet egyetlen, múló pillanatát örökítik meg. 

Részlet Fehér László Lányok zászlóval című festményéből. Fotó: Sulyok Miklós

Hatásvadászat helyett olyan közérthető alkotásokról van szó, melyeknek filozófiai jelentősége[2] éppoly örökérvényű és vitathatatlan, mint a nyersen intellektuális festészet csúcsalkotásai. A nagyméretű festmények egyikén, a Lányok zászlóval című képen három fiatal lány – feltehetően Kádár-rendszerbéli – zászlóavatásának lehetünk szemtanúi. A feltűnően fehér ünnepi blúzok és körömcipők látványa a kötelező iskolai ünnepségek formális aktusainak a monotonitását idézhetik fel. A festmény homogén térábrázolása azt az érzetet kelti, mintha Fehér direkt nyomtalanul hagyta volna hátra szereplőit, kiragadva őket abból a társadalmi térből, melyben egykor léteztek. Ugyancsak egy másfajta nosztalgiáról árulkodik a Gyerekek léggömbbel című kép, egy olyan, mindenki által átélhető momentumot rögzít, ami – egy fotón keresztül – a létezésünk unikális lenyomatáról tanúskodik. Központi elemei a léggömbök, a gyermekkori létezés misztikumát jelképezik. Egy olyan tárgyat, aminek formája és könnyedsége az önfeledt játékot és a korlátoktól mentes végtelen szabadságot testesíti meg. Gyermekként a szüleim óvatosságra intettek, amikor léggömböt kaptam, hiszen annak túlfújása vagy leejtése, kipukkadásához vezetett. A guggoló gyermekek elővigyázatossága hasonlóképpen a sérülékenységre és a gyermeki státusz féltésére mutathat rá. Ekképp párhuzamba állítható Fehér következetes időszemléletével is, ami ars poeticája a teljes festői életműnek.

Fehér László: Gyerekek léggömbbel, 2018. Fotó: Sulyok Miklós

Fehér László filozófiájának nem bonyolult fogalmi konstrukciók adnak keretet, hanem a hétköznapi létezés súlya, személyes történeteink illékonysága, a múlt rétegeinek feltárása vagy újrafelfedezése és az önvizsgálat tudatalatti igénye. Ahogy Paul Ricoeur mondja: „Nincs emlékezettel rendelkező lét, amely ne lenne egyúttal a jövőre irányuló lét is.” Fehér László festményeinek különös atmoszférája nem csupán újrateremti az idővel való viszonyunkat, de a társadalmi- és egyéni múltunk megismerésére, megkérdőjelezésére és konstans vizsgálatára ösztönöz.

Fotók: Sulyok Miklós

[1] György Péter: Az ártatlanság látszata. Fehér László kiállítása. In: Élet és Irodalom, 2020. március 27.

[2] Pataki Gábor: Fehér László 65*. In: Múlt és jövõ 79. évf. 1. sz. (2018.)