PRAE.HU: Hogyan találtál rá erre a témára?

A Margó-díj után jött a lehetőség, hogy indíthatok egy tárcasorozatot a Könyves Blogon. Valuska Lászlóval, az oldal főszerkesztőjével közösen kerestük azt a témát, koncepciót, amire az egyéves sorozatot tudnánk építeni. Először politikai témákat, női politikusok történetét vittem neki, aztán továbbmentem a gender és civil tematika felé, de végül megrekedtem, mert úgy láttuk, ezek túl aktuális és átpolitizált problémák, nehéz lenne úgy megírni, hogy ne sorolják be egyik vagy másik oldalra, hanem önmagukban megálljanak. Végül Valuska László azt írta, beszélgetett a Gyerekzárról [a szerző első kötete – a szerk.] barátjával, és nézegette a blogomat, ahol régi interjúkat, cikkeket talált főleg tudományos-technológiai témában; mi lenne, ha a tudomány-technika és a mindennapi élet kapcsolataiból indulnánk ki. Ahogy elolvastam az e-mailjét, rögtön jöttek az ötletek, azt éreztem, termékeny területre találtunk. Ráadásul ezt követően döbbentem rá, hogy egy pár hónappal korábban írt szövegem, a Robbantott halak, amely 2018 végén a Praeben jelent meg, már erről a tematikáról szól.

PRAE.HU: Kapcsolati hiba, miért pont ezt a címet választottad?

A Kapcsolati hiba már az ötletelés elején felmerült, de még azért keresgéltünk valami olyat, amiben kicsit jobban megjelenik a technológia, virtuális világ jele, például egy hibakód. Végül arra jutottunk, hogy az túl réteg dolog lenne, nem valami beszédes. A Kapcsolati hiba pedig jól kifejezi azt, hogy az emberi kapcsolatokról szólnak a történetek, a technológia környezetében, és hogy valami nem stimmel bennük.

PRAE.HU: Hogyan születtek meg a történetek?

Volt olyan, hogy a Moszkva téren elrollerezett mellettem egy nő, és headsettel a fején beszélgetett a távterápiájáról. Emlékszem, hogy ezt ki is írtam Facebookra, hogy ez 2019 egy képben, és valaki odaírta, hogy majd biztos novella lesz belőle. Lett is. Volt olyan történet, amelyről ismerős által hallottam. Egy mesterségesintelligencia-alapú mediációs applikációról mesélt, amely monitorozza a két ember közötti chatüzeneteket, és próbál segíteni a konfliktusok megoldásában. Emellett volt olyan tapasztalatom, hogy a saját munkahelyemen értékelést kértek tőlünk egymásról. Ez alapvetően nagyon jó módszer arra, hogy valós képet kapjunk a munkatársak teljesítményéről, de közben mégis kényelmetlenül érezzük magunkat, hiszen megfigyeltté és megfigyelővé válunk. Ebből a két élményből tevődött össze a Megértés puffjai című szöveg, ahol egy megfigyelő rendszert alkalmaznak a munkahelyen, amely nem is feltétlenül a megértést segíti, hanem inkább az ellenőrzést és a monitorozást.

Sokszor pedig úgy született szöveg, hogy magam körül felismertem egy jelenséget, amit egy konkrét történetbe ültettem. Például az első novellánál, a Robbantott halaknál is ez történt. Tapasztaltam, hogy a korosztályom elvált szülei közül sokan kezdenek el interneten ismerkedni: nyugdíjas kor körül vannak, valamennyire értenek a technológiához, de azért nem teljesen otthonos számukra. Izgalmasnak tűnt ezt a gyerekük szemszögéből megírni.

PRAE.HU: A novellákban a technológia nem okozója a problémáknak, hanem inkább egy olyan környezete, amivel nem tudnak mit kezdeni a szereplők az adott szituációban.

Sőt, van olyan, amikor megoldásnak is tűnik egy problémára, mégis összességében nehezebb lesz a szereplőknek megélni egy adott szituációt. Egyébként igyekeztem úgy összeállítani a szövegeket, hogy némelyikben erősebb a technológiai tárgy, eljárás, némelyikben viszont nem olyan különleges, hanem mondjuk csak egy okostelefonról van szó. Tehát, hogy ne legyen a befogadónak olyan érzése, hogy folyamatosan újabb és újabb konstrukciókat kell megismernie, hiszen az egy ponton túl fárasztó lehet. Emellett az volt a célom, hogy ne legyenek tanulságok, nem akartam állást foglalni. Azt próbáltam bemutatni, hogy vannak pozitív és negatív hatásai az életünkre a technológiának. Például az Álmaidat is add nekem című szövegben az okosgyűrű biztonságérzetet ad a főszereplő párnak, de közben elveszítik a szabadságukat. A Lorenzó bejut a várba című novella távkapcsolatban élő párjának az okosvibrátor ad lehetőséget, hogy párjával kapcsolódjanak egymáshoz és valamiféle intimitást megéljenek, de közben meg iszonyú idegen. Ezeket a kettősségeket próbáltam kiemelni.

PRAE.HU: Az előző kötethez képest a narrációban, időkezelésben is érzékelhető változás. Hogyan alakítottad ezeket az új kötetedben?

Próbáltam tágítani a témák és elbeszélési módok körét, mert könnyen jönne, hogy egyes szám első személyben írjak mindent, de jó, ha kísérletezem új dolgokkal. A Gyerekzár kapcsán volt olyan, aki úgy vélte, túlzottan összecsúszik velem az adott karakter, amit ennél a kötetnél már tudatosabban kerültem. Volt olyan érdekes visszajelzés, hogy a Kapcsolati hiba szereplői drámai perszónák, különálló szereplők, akik tényleg valamennyire leválnak tőlem. Örülök, ha ez sikerült, ez volt a célom. Ezen kívül a Gyerekzárban nagyon nagy hangsúly van a múltbéli traumákon, családi konstrukciókon, ami által értelmet nyer az, ami a főszereplővel történik. A szerkesztőm, Elekes Dóra tanácsára az új kötetben minden szöveget jelen időbe tettünk, így a jelenen van a hangsúly, az „itt és most”-on.

PRAE.HU: A kötetben nincs tematikus rendezés, a novellák egymás után sorakoznak. Hogyan építetted fel?

Eleinte gondolkoztam azon, hogy esetleg legyenek tematikus csokrok, például kivándorolt gyerekek, párkapcsolati problémák, idős szülők, de aztán persze megláttam az átfedéseket az egységeken belül. Meg talán unalmassá is tud válni, ha hasonló témákról olvasol egymás után, ezért megpróbáltam úgy elhelyezni a szövegeket, hogy minél változatosabb legyen a könyv, hogy a témák visszaköszönjenek – ami szerintem jobban szövetszerű hatást ad. Illetve a technológiai „bonyolultságban” is próbáltam egy jó hullámzást megteremteni. Az első meg az utolsó szöveg nagyjából megvolt a fejemben: okostelefonnal indulunk, és okostelefont temetünk a végén. Úgy éreztem, hogy a kötet nyitó novellájában sok olyan téma jelenik meg, ami a kötet többi szövegében is feltűnik. Az utolsónál meg azt gondoltam, hogy jó lezárás lesz, ha az okostelefont eltemetik a végén. De persze ezzel nem azt akartam állítani, hogy búcsút kell mondanunk a technológiának, hanem hogy a mai kor embere sokszor nem tud mit kezdeni vele, nem tudja, hogyan használja igazán jól, ezért inkább a szőnyeg alá söpri, vagy eltemeti.

PRAE.HU: A novellák mikrotörténetek, nem nagy társadalmi problémákat akarnak feltárni, hanem a hétköznapi élet küzdelmeit, ellentmondásosságait. Párkapcsolati félrecsúszásokat, korosztályok áthidalhatatlannak tűnő szakadékait.

Engem jobban foglalkoztatnak ezek a kisebb, személyközi helyzetek, ráadásul novellában is jobban megmutathatók. A párkapcsolati témáknál főleg az foglalkoztatott, hogy a technológia valamiféle kapcsolódási látszatot ad, de igazából távol maradnak egymástól a felek. Elfedi azt, hogy igazából nincs mit mondani, csak az eszközökön keresztül tudnak kapcsolódni. A generációs különbségeken is sokat gondolkodtam. Sok nyugdíjközeli embernél látom azt, hogy habár nyitottak a technológiára, mégis kívülállónak érzik magukat. Ennek a feszültségét próbáltam megmutatni, hogy vajon milyen lehet nekik ebben a hihetetlenül gyorsan változó világban. Ráadásul nemcsak a tárgyi környezetünk változik, hanem a normák is, ahogy a Megértés puffjai című novellában is kidomborodik. Talán mi is sok olyan dolgot teszünk most, ami majd a gyerekeink szemében tolerálhatatlan vagy megdöbbentő lesz.

PRAE.HU: A kötetben a környezettudatosság kettősségéről is írsz, kaptál emiatt negatív visszajelzést?

Nem, sőt, sokan felszabadítónak élték meg a Műanyagmentes falafelgolyók című szöveget, pedig a publikálás előtt volt egy kis félelmem. Az ilyen kampányoknál, mint a műanyagmentes július, mindig az a nehéz, hogy az adott céllal egyetértek, és az érzékenyítést, edukálást rendkívül fontosnak tartom, mégis, kampányosítva az egészben felsejlik valami hamisság. Könnyű bekapcsolódni és azt érezni, hogy te most tettél valamit, és persze tettél, de számszerűen nem old meg olyan sok mindent az a pár le nem tépett zacskó. Miközben meg a sok hype-olás, a naponta változó profilképkeret meg agyonfrusztrálja az embert, ennyi ügyért már nem bír 0-24-ben kiállni. Megkönnyebbülést tud jelenteni, ha ilyenekről kicsit groteszk módon írhatok, a novella számomra jó műfaj ehhez.

PRAE.HU: A Váltsuk le a Nagypapát! című novella kicsit kikacsint a kötetből, abban az értelemben, hogy a szöveg valami sokkal nagyobb lekicsinyített verziója, szintén groteszk formában. Hogyan kapott helyet a kötetben?

Fontosnak tartottam a témát, ráadásul a szövegben próbáltam egy nagyobb társadalmi jelenséget lehozni egy kisebb társadalmi egységbe: milyen is a látszólagos szólásszabadság és demokrácia egy választás során, ami nem országos, hanem családi színtéren zajlik. És a közösségi média kettőssége is megjelenik: látszólag mindenkinek van hangja, nagyon demokratikusnak tűnik a konstrukció, mégis, az algoritmusok, a cenzúra vagy a hálózatban betöltött szerepünk komolyan befolyásolják azt, hogy hány emberhez jut el, amit mondunk.

PRAE.HU: Melyik novella technológiai eszközét próbálnád ki szívesen?

Mostanában néha eszembe jut az arcmozgató applikáció, ami a Ti-ti-ti című novellában szerepel. Ebben a novellában a főszereplő a botoxkezelések után szeretné újra mozgatni tudni az arcizmait, és erre próbál ki egy biomechanikus implantátumot. Van bennem egy értetlenség az arcukat botoxoló emberekkel kapcsolatban, különösen, ha színészekről van szó. Értetlenség, egy kis harag és sajnálat is. Egy vélt elvárás miatt az egyik legfontosabb kommunikációs eszközüket és identitásuk egyik legmeghatározóbb részét rejtik el. Izgalmas volt a szöveg írása közben azon gondolkodni, hogy ami természetesen működik, azt milyen nehéz technológiával pótolni. Én is néha azt képzeltem, hogy nem tudom mozgatni az arcom, hanem morzézva kell jelet adni az implantátumoknak. Bár mivel nekem minden az arcomra van írva, így lehet, néha nem lenne baj, ha lenne egy kis gát, vagy tudatosság…

PRAE.HU: A kötet óta mennyire figyelsz magadra az online, virtuális térben?

Talán ez tyúk-tojás kérdés, hogy alapból is figyeltem-e rá, és azért is jött ez a téma, vagy ezáltal lettem tudatosabb. De én is abban a billegésben vagyok, ami a novellákban sokszor megjelenik, hogy az ember használja ezeket az eszközöket, de félti is magát. Az utolsó novellában megjelenik a kétféle lehetőség, hogy az ember vagy kivonul, vagy teljesen beszövi az életét a virtuális világ, és olyan, mintha állandóan ezek között kellene választanunk. Teljesen kiszállni hosszú távon hátránnyal jár, az ember kiesik valamiféle vérkeringésből. Kivonulhatsz, de kis túlzással az életből is kivonulsz. Így muszáj valahogy okosan, néhány szabállyal magunkat védve alkalmazkodni.

Fotó: Bach Máté