A könyv fellebbent jónéhány, az ifjúsági irodalomra (is) jellemző jegyet (pl. a fordítások közötti kis leírásokban könnyed hangon, szórakoztatva ismertet meg a fordítás és a forráskritika alapkérdéseivel, érdekes adalékokat ad a szonettek befogadásához; lapszéli, gunyoros illusztrációival pedig egy iskolás füzetébe firkált rajzok sorozatát imitálja): ismertet és szórakoztat.

Papolczy Péter fordításai játékosak a szó legnemesebb értelmében. Humorosak, karcosak, frivolak, gúnyolódnak, aktualizálnak, néhol jócskán túllőnek a téma megragadásával Szabó Lőrinc ismert fordításain: tehát pont olyanok, amilyennek egy, a célnyelvet előbbre tartó fordításnak lenniük kell. Modernebbek abban az értelemben, amennyire az időközben eltelt évtizedek sora megköveteli.

A kötet hármas osztást követ (talán inkább négyest, de erről kicsit később): elől járnak, mintegy bevezetőként, a jelen beszélt nyelvéből indító Papolczy-fordítások, melyeket a Szabó Lőrinc-féle ismert sorok követnek, majd végül megérkezünk az eredeti angol szöveghez, „melyben csak a helyesírás van némileg modernizálva”. A negyedik lába ennek a stabil alkalmatosságnak pedig a mikro-magyarázatok sora: Papolczy a szonettek után rendre egy-egy kis, különálló lábjegyzettel szolgál. Hol egy érdekes fordítási bravúrra vagy egy, az eredeti szövegben található nyelvi leleményre figyelmeztet, hol a szonettek sorában helyezi el az adott szöveget. Ezek a kis hozzáfűzések nem csupán cezúrák a válogatásban, értelmezhetjük kiszólásoknak is, amelyek folyamatosan játékba hozzák az olvasót.

Emellett pedig segítenek. Papolczy egyenesen „útikönyvnek” nevezi a kötetet, amellyel a Shakespeare-ország egy kevéssé látogatott félszigetét bejárhatjuk. Előszavában kiemeli a Shakespeare-kultusz néhány jellegzetes vonását: a tankönyvekben, összefoglalókban, versmondó versenyeken vagy akár a netes idézetekben is felülreprezentált pár szonetten (az útikönyvek által befotózott fő látványosságon) kívül még angol szakos diplomát is lehet szerezni a szonettek beható ismerete nélkül.

Maga a kötet persze, válogatás lévén, szintén nem nyújthat teljes, átfogó ismeretet, inkább izgalmas keresztmetszetet ad, melyben a fordító-válogató egyszerűen és világosan vázolja az egyes művek bekerülésének miértjét is: minden téma, minden „látványosság” egy-egy jellemző példája bekerült a 33 darabos szemelvénybe, a szövegek motívumhálója és a megírás mikéntje, a címzett és a jellegzetes formák alapján a válogatás tökéletesen érthető és alátámasztott szövegrendszerező elvvé, elemzéssé válik, amely alapján az (újra)olvasók képesek lehetnek megtalálni a járást a kissé elvadult félszigeten.

A kortárs átiratok fő mozgatórugója – szól a szerző az előszóban – a nyelv elérhetetlensége, kiváltó oka a szavak változása és a jelentések eltolódása, de a könyvet olvasva nehezen hihető, hogy ez a megnevezett indok volna a fordítások valódi tétje, és nem pedig, ahogy máshol említi: az értő, öniróniával is átitatott aktualizálás. A mai nyelv, az aktualizáló kiszólások, konkrét utalások nem teszik érthetőbbé a Shekespeare-szonetteket a mai (és főként a mai fiatal) olvasó számára. A „Bizony, jobb, ha utunk most elszakad,/ Noha szerelmünk osztatlanul egy…” (36. Szabó Lőrinc) verssor nem kevésbé érthető, csak más olvasási stratégiához köthető, mintha ugyanezt kissé „köznapibb” módon ekképp olvassuk: „Jobb lenne, ha most elválna utunk,/ Bár a szívem melletted marasztal…”(36. Papolczy Péter), ahogy a „Szerelmem, bár gyengült látszatra, nőtt…” (102. Szabó Lőrinc) sem elérhetetlenebb, mint ez a sor: „Jaj, ne csináld már, hogyne szeretnélek!” (102. Papolczy Péter) Az olvasó számára (főként, ha fiatal) épp csak másként ütközik nehézségbe e sorok befogadása: „És semmire nem kaphatunk választ,/ És cimbik pályáznak legelőre,/ És tribünt épít a sok tribunus,/ És méretre szabott törvényt hozat,/ És kék plakáton kacag a mumus…” mint a Szabó Lőrinc-féle, kissé átvittebb, „És hitvány Semmiségre pompa vár…” kezdetű sorok.

És valóban, a telefon vagy az internet, a XXI. századi köznyelv, a hétköznapjaink szavainak, viszonyrendszereinek beszökése a fordításokba nem feltétlen hozza közelebb a szonetteket, megérthetőbbé a versben álló érzelmi és intellektuális utalásokat. Ez mégsem egy meg nem valósult ígéret, nem hibája a könyvnek, csak az előszó félreértése, ugyanis a kötet mást, néhol többet tesz ennél: a fordítások egymás mellé állítása és összevethetősége az eredetivel komolyabb elemzéseket tesz lehetővé pusztán azáltal, hogy a kötetet végigolvassuk. Így válik élvezetessé, befogadhatóvá a mai fiatal olvasók számára is a humor által az egyébként sem véresen komolyan vett szonett-szerelem.