Lois Lowry – nálunk 2001-ben megjelent – első negatív utópiájában, Az emlékek őrében egy lassan „tizenkettessé” váló kisfiú szépnek tűnő új világába nyerhettünk bepillantást: Jonas egy kiegyensúlyozott család A nemű tagja, mely család Apából, Anyából, Jonasból és a (B nemű) húgából áll. Reggelente megbeszélik álmaikat, este elmesélik egymásnak, mi történt velük napközben, és mindig őszintén beszámolnak egymásnak érzelmeikről, méghozzá a lehető legpontosabb szóválasztásra, nyelvhasználatra törekedve. Ha egymás szavába vágnak, bocsánatot kérnek, a bevallott érzelmeket megköszönik.

Minden egyes „egység” a házassági kérvényük benyújtása után alaposan megfigyelt gondviselőkből és a maximálisan kérvényezhető két gyermekből áll. Szó sincs önálló párválasztásról vagy vérszerinti rokonságról. A közösség megvédi az embereket az efféle veszélyes dolgoktól. Utódokról a megvetett szülőanyák gondoskodnak. A biztonságos életért cserébe csak be kell tartani bizonyos szabályokat: például az említett érzésbeszámolót, merthogy ez egy kötelező rítus, vagy a pontos nyelvhasználatot, melynek értelmében nevetséges olyan elavult és értelmét vesztett szavakat használni, mint például szeretet.

A történet egy olyan utópisztikus rendszer (az „egyenlét”) keretei között játszódik, amely rendszer nem lépi át az elképzelhetőség határait, sőt még azzal a – később hamisnak bizonyuló – érzéssel is áltatja egy ideig az olvasót, hogy Jonas világa egy kényelmes, kissé túlszabályozott, de nagyon is élhető világ. Fokozatosan derül ki, hogy túlszabályozottsága még a kamaszodás („bolydulás”) mégoly természetes folyamatát is rögtön elnyomja gyógyszerek segítségével, hogy az érzelmek kényelmesen kicsiny skálája alapvetően az őszintétlenségből fakad, s hogy ez a világ egy színek, zene és emlékek nélküli, vagyis egy élhetetlen világ. Jonast választják ki az emlékek őrének – így az emlékek örökítőjén kívül ő lesz az egyetlen, aki ráébred a fájdalmas valóságra. Hosszas ocsúdása után úgy érzi, ez az élet nem csak az ő, de az egész közösség számára élhetetlen. És ennek megfelelően cselekszik.

A Hírvivő című regényben viszontlátjuk a kis Jonast, immáron felnőtt férfiként, sőt Falu (sic) vezetőjeként. A kis szánkó, amellyel ebbe a valóban szép új világba érkezett, azóta Falu múzeumának féltve őrzött kiállítási tárgya lett. Már nem is Jonasnak hívják: Vezető lett belőle. Faluban előbb-utóbb mindenki megkapja az igazi nevét. Igazi nevére vár történetünk főhőse, Matty is. Leghőbb vágya, hogy a Hírvivő nevet kapja.

A Hírvivővel tulajdonképpen trilógiává bővült egy sorozat, amelynek világai között (szó szerint és képletesen) az ismerős szereplők biztosítanak átjárást, egyébként nem kapcsolódnak szorosan egymáshoz. (Olyannyira nem, hogy az Animus kiadó sem kezelte látványosan sorozatként a három regényt.) A Valahol, messze című középső történet főhőse, Kira, egy testi fogyatékkal élő lány volt, aki azért a közösségért volt képes áldozatot hozni, akik csúfolták, kiközösítették.

A Hírvivőben mindhárman, Vezető (az egykori kis Jonas), Kira és Matty is fontos szerepet töltenek be. Falu baljós változások színterévé vált: az egyes emberek fokozatos megváltozásával barátságos, befogadó közegből kezd mindinkább ellenségessé válni, olyannyira, hogy elhatározzák, lezárják Falu határait, s többé nem fogadják be az Erdőn túlról érkezőket. Matty az egyetlen, akit a szintén egyre ellenségesebben viselkedő Erdő keresztülenged, így neki kell elvinnie a hírt az Erdőn túli közösségekhez, de még egy fontos megbízatásnak is eleget kell tennie. El kell hoznia Faluba Kirát – a különleges képességei miatt a Látó nevet viselő világtalan nevelőapja lányát –, amíg nem késő.

Falu abban különbözik Az emlékek őrében bemutatott közösségtől, hogy valóban csaknem tökéletes közösség. Tökéletessége nem „hibátlanságában” rejlik, legalábbis ami az egyes emberek testi adottságait illeti: „a testi hibák és fogyatékosságok egyáltalán nem minősültek rendellenességnek – épp ellenkezőleg: tisztelték a fogyatékkal élőket.” A felnőtt olvasót Homéroszra emlékeztető vak nevelőapát Látónak hívják, de az arcán „méhjegyet” viselő, görbe hátú Mentort, a tanítót is „Rózsásnak” hívják néha, bíborszín foltjára utalva minden rosszindulat nélkül.

Már a regény elején értesülünk arról, hogy a cserepiac valaha hangulatos dolog volt, de ma inkább valami rossz történik ott. Mikor Matty ellátogatott a piacnak helyet adó térre, szokatlan módon aggodalmat érzett a levegőben. Ráadásul senkinél nem látott semmiféle elcserélésre alkalmas tárgyat. A Cseremester „Mit kérsz cserébe?” kérdésére mindenki hangosabban válaszolt, mint arra, mit ad cserébe. Végül látszólag üres kézzel – mégis elégedetten távozott mindenki. De Mentornak, aki azért jár a cserepiacra, hogy egyre vonzóbbá váljék Számadó özvegye előtt, kiegyenesedett a tartása és mintha a méhjegyét is teljesen elveszítette volna; igaz, régi kedvességével együtt. A cserepiacon legbensőbb önmagukat cserélik el az emberek.

Didaktikus, szájbarágós történet volna a Hírvivő története, ha csupán arra hívná fel olvasói figyelmét, hogy „(a) félelem, a csalárdság és a hatalomvágy kibogozhatatlan, sűrű szövedéke volt az, ami alattomos álca mögé rejtőzve kis híján mindent elpusztított.” Matty alakja, különös képességének, erejének megismerése és öntudatra ébredése megmenti ettől a történetet. Matty először csak egy békát, majd egy kiskutyát gyógyít meg, de egyre erősebben érzi: nagyobb tetteket is végre tudna hajtani. S a fiú – aki Jézusról talán soha nem is hallott, a Vezető otthonában található művészi albumokban csak „egy sorozatra való festett kép”-et látott, „amelyeken egy újszülöttet dajkáló nő volt látható” – megmenti, mi több: megváltja Falut.

Megváltás pedig nincs áldozathozatal nélkül. Matty önfeláldozása mágikus-szakrális mélységeket érint, és ezáltal a történet is mágikus-szakrális mélységet nyer.

Lois Lowry: Az emlékek őre, Animus, 2001. (237 o.)

Lois Lowry: Hírvivő, Animus, 2007. (167 o.)