A Tévedések vígjátéka Shakespeare korai darabjai közé tartozik – pontos keletkezési idejét nem tudjuk, de biztosan 1594 előtt íródott, hiszen ekkor van róla az első hiteles adat: e szerint az egyik londoni jogászkollégium, a Gray's Inn karácsonyi-karneváli ünnepkörének részeként adták elő egyetemistáknak. Későbbi hiteles forrásaink vannak arról, hogy a népszerű közszínházakban és 1604-ban a királyi udvarban is szerették ezt a darabot, azaz a fiatal Shakespeare-nek sikerült valamit jól eltalálni már ezzel a korai, felturbózott vígjátékkal, ha olyan nézőközönség tetszését el tudta nyerni, melyben a társadalom minden szintje képviseltette magát. Kezdő, ambiciózus drámaíróként nem elégedett meg a római vígjátékíró ikrekről szóló híres történetével: beledolgozott valamit egy másik Plautus-drámából, az Amphytrionból, és megkettőzte az ikreket – a csecsemőkorukban elszakított nemesi ikerpár, az Antipholusok mellé odarakott egy szolga-ikerpárt is, a Dromiókat, ezért a téves találkozások és komikai helyzetek száma megsokszorozódott. Így minden színházi előadás ezzel a kérdéssel indul: mit kezdjünk az ikrekkel?

Vannak ősi félelmek, melyek az egymással összetéveszthető emberi testeket övezik: nemcsak belülről („Ki vagyok én? Mi különböztet meg engem a másiktól?”), hanem kívülről, a társadalom felől nézve is veszélyes az ilyen szituáció, hiszen felcserélhetővé válnak társadalmi rangok, pozíciók: ugyanaz a test, de más ember tölti be őket. Shakespeare-nél a testvérét kereső Szirakúzai Antipholus lesz az, aki mindent megkap Efezusban, csak mert összetévesztik ikrével: feleséget, ebédet, aranyláncot. A házas, Efezusi Antipholustól viszont mindent megtagadnak: ebédet, feleséget, vagyont, szexet. Dicső Dániel rendezésében a fiatal, tehetséges alkotógárda ezt a cirkuszian kavargó, bohózati helyzetet egy labirintust idéző vasállványzat segítségével és zseniálisan sokszínű, változatos dinamikájú mozgásszínházi elemekkel (mozgás: Molnár G. Nóra) és zenével (Kéménczy Antal) mutatja be: itt tényleg elveszik a színész, a néző, és nincs egy perc, amikor nyugodtan megállhatnánk, és rájöhetne bármelyik érintett, hogy miről is van szó igazán.

Az összművészeti hatás (színészi játék, mozgás, zene, ének) mellett két fontos és eredeti újítás tette izgalmassá az előadást: egy keretjáték, melyet a dramaturg, Deés Enikő írt rímes jambusokban, és az ikerpárok megjelenítése. Legelőször egy veszekedő – és nagyon is mai – házaspárt látunk (Vizi Dávid és Tenki Dalma), akik között megszűnt az összhang. A feleség még a WC-n ülve sem hagyja békén férjét, aki viszont minden kedvességét elveszítette már feleségével szemben. Mai életkép ez, és innen indulunk a shakespeare-i történet felé: a férj „előhúzza árvakártyáját”, azaz minden problémájukat annak a ténynek tudja be, hogy korán elveszítette családját, és így egy álomjelenetbe átúszva belépünk a dráma világába.

Ez a darab-a-darabban nagyon is shakespeare-i motívum, és akárcsak A makrancos hölgy esetében, alapkérdésekre világít rá: mit is jelent a „ki vagyok én?” kérdése a házasságban? Adriana (Tenki Dalma) szerető feleség, akit megőrjít az, hogy férje, Efezusi Antipholus (Vizi Dávid) megcsalja, már nem szereti, így saját identitása is megkérdőjeleződik. Feloldódik-e a személyiség egy kapcsolatban? Hogyan körvonalazható az egyéniség? Erre utal Adriana azzal a vízcsepp-metaforával, amit a Szirakúzai Antipholus is használ teljes elveszettségében, utalva arra, ahogy a vízcsepp a vízben elkeveredik: mindenki másnak hiszi, mint aki valójában, egyéniségének kontúrjai feloldódnak.

A drámában és az előadásban egyaránt komoly hangsúlyt kapnak a női kérdések: a testvérpár, a házas Adriana és a „szingli” Luciana (Eke Angéla) nemcsak vérre menő vitákat folytatnak arról, mi a szerepe egy nőnek egy kapcsolatban, hanem húsba vágóan meg is élik, megszenvedik a házasság-szerelem-hűtlenség kavalkádját. Mozgássorban és hatásban nagyon szépen kidolgozott jelenet, mikor a Szirakúzai Antipholus Lucianának teszi a szépet, és a lépcsősoron egyre feljebb hatolva igyekszik meggyőzni a „sógornőt” szerelméről, aki egyszerre tiltakozik és flörtöl vele, hiszen őt is elérte a vágyakozás. Ennek bohózati ellenképe az a kacagtató pillanat, mikor a Szirakúzai Dromio panaszkodik a testes konyhalány iránta érzett vágyáról, aki rémítő módon ismerni látszik őt (még a rejtett szemölcseit is), és úgy próbál menekülni a helyzetből, hogy ejtőernyőként használ egy mérhetetlenül hatalmas női bugyit.

A testek, lelkek, vágyak és félelmek kavargását az előadás szerepkettőzésekkel teremti meg: Vizi Dávid és Hajdu Tibor jeleníti meg a két-két Antipholust és Dromiót. A szolga-Dromiók esetében ez könnyebb, hiszen a jobbról-balról egyaránt kapott pofonok „helyére teszik” a Dromiókat, akik ugyan együtt szenvednek gazdáikkal a keveredéstől, valahogy mégsem élik ezt át olyan mélyen, hisz szamarak, bolondok. Hajdu Tibor mozgása és színészi játéka hibátlan: kacagtató és elbűvölően kisemberi a figura, a nézőkkel könnyen kapcsolatot teremt, igazi shakespeare-i clown. Vizi Dávid apró jelmezbéli jelzésekkel és más-más hanghordozással érzékelteti a két Antipholus közti különbséget: az Efezusi durvább, de egyben felnőttebb karakter a Szirakúzainál. De mindkettő szenved, és ez a burleszki kergetőzés közben is jól érzékelhető, a színészi játék sokrétűsége a négy főszereplő kapcsán egyre jobban bevonja a közönséget. Hiába tudjuk mi, a nézők, felsőbbrendűen, hogy ki kicsoda, a személyiségek és érzelmek labirintusában kicsit mi is elveszünk velünk.

A többi szereplő kapcsán is szerepkettőzésekben és napjainkra utaló gesztusokban mutatkozik meg, hogy e zömmel fiatalokból álló alkalmi társulat milyen alaposan és ötletesen értette meg a drámát és alkalmazta napjainkra. Jókat lehet mosolyogni azon, hogy az ördögűző Dr. Csipet félmeztelen TV-prédikátorként őrjöng, és az Efezusba érkezőket maszkos rendőr és lázmérés fogadja, vagy ahogy Solinus, Efezus hipszter uralkodója magyaráztatja-megszakítja a megtépázott családapa, Égeon hosszú monológját. Ezek egyszerű, de működő poénok, jól kiegészítik Nádasdy Ádám fordításának frissességét. Ennél mélyebb összefüggésekről tanúskodik viszont az Eurythmics-szám, a Sweet Dreams szövegének és dallamának többrétű felhasználása, a fények és a tér átgondolt kezelése, ahol a keretjáték pőre, natúr világítása a burleszki pirossal és a melankolikus-tragikus kékkel keveredik.

A gyulai Tószínpad kiváló, hangulatos környezetet biztosított ennek a friss, minden elemében izgalmas és szerethető előadásnak: köszönet érte a szervezőknek és az alkotógárdának. Dicső Dániel értő rendezésében izgalmas, mai és több réteget egyszerre megjelenítő Shakespeare-előadás született. Valahogy így lenne jó az örökifjú Shakespeare-t újra felfedeztetni - nemcsak a nézőközönség fiatal tagjainak, hanem mindenkinek.

William Shakespeare: Tévedések vígjátéka. Fordító: Nádasdy Ádám. Szereplők: Vizi Dávid, Hajdu Tibor,Tenki Dalma, Eke Angéla, Dézsy Szabó Gábor, Kerekes Viktória, Márfi Márk, Georgita Máté Dezső, Kéménczy Antal. Dramaturg, színpadi változatot készítette: Deés Enikő. Díszlet: Horváth Jenny. Jelmez: Cselényi Nóra. Mozgás: Molnár G. Nóra. Zenei vezető: Kéménczy Antal. Súgó: Boncza Anita. Rendezőasszisztens: Totobé Anita, Kővári Szimonetta. Rendező: Dicső Dániel. 2020. július 4. Gyula, Tószínpad. Az előadás az Óbudai Kulturális Központ és a Városi Színház együttműködésében valósult meg 2019-ben, 2020-ban a Gyulai Várszínház Shakespeare-sorozatának részeként került színre. Fotó: Gyulai Várszínház