iamyank az a “valami”, amit először úgy szerettem meg, hogy nem szerettem az elektronikus zenét (2014-et, a City of Nobody EP évét írjuk), majd jó mélyre magával rántott a Hiraeth lemezzel, amiben az volt számomra az igazán zseniális, hogy tényleg meg tudta idézni azokat az érzéseket, hangulatokat, sőt még a puha hangokat is, amiket az ember a tenger mélyén hall és érez. Szerintem ott valami véglegesen elindult, de, hogy végül a komolyzene végtelen mezsgyéjén kötne ki, na, azt nem láttam előre.

Mi is a komolyzene pontosan? Hol kell meghúzni a határt (ha kell egyáltalán), és van-e ennek a kérdésnek létjogosultsága egy olyan világban, ahol a zene már nem csak a gazdagok kiváltsága aranyozott szalonokban, rizsporos parókával, hanem sok (komoly- és könnyű-) zeneszerző bontogat határokat, elefántcsonttornyokat, mint teszi ezt yank is. Vajon a popkultúra és a “magaskultúra” szövete mennyire erősen szövődött össze mára? “Komoly” még a komolyzene?

“Ha van is határ a két dolog között, azt én inkább valamiféle intézmény jellegű, mesterségesen kreált vagy fenntartott határnak érzem. Talán közhely, de zene-zene. Sok résztvevővel találkoztam aki egyik másik oldalon bezárva érzi magát és távoli szemlélőként érdeklődik a másik oldalon történő dolgokról. Azt látom, hogy a zenészek nagy része kíváncsi, érdeklődő, sőt az előítéletekkel ellentétben tiszteli is azokat a képességeket amivel önmaga nem rendelkezik. Jómagam igyekszem gyermeki kíváncsisággal és naivitással tekinteni az alkotásra és az ilyen struktúrákat, határokat, definíciókat egyszerűen figyelmen kívül hagyni. Túl rövid az élet ahhoz, hogy ezeken vekengjek.”

A definíciószerűen megfogalmazás, mint a komolyzene meghatározása is, mindig magában hordozza a kivételeket, sőt a kivételes alkotások kizárását, kirekesztését is. Nem gondolom, hogy ennek különösebb jelentősége lenne a befogadó vagy a befogadás szempontjából, de te melyik oldalról milyen visszajelzéseket, milyen megítéléseket kapsz, ha kapsz egyáltalán?

“Az a kor amiben vagyunk, szerintem arról szól, hogy az általad is megvilágított előítéleteket feloldjuk és szabad utat engedjünk olyan együttálllásoknak, amik művész és művész között már rég megtörténhettek volna. Nem mondom, hogy nem rettegtem és nem rettegek a mai napig, amikor magasan képzett zenészekkel dolgozom együtt. Pláne, hogy zeneileg az én szerzeményeim annyira távol állnak a virtuozitástól (ami gyakran sajnos a komolyzene alappilléreként van az emberek fejében), amennyire csak lehet. Nem mondom, hogy nem láttam fanyar arcokat, amikor kinyitván a kottát, szegény hangszeres szembesült az unalmas valósággal: hosszú percekig egyetlen hangot kell játszania. Voltak ilyenek, de csak a teljes kép miatt említem, ugyanis összességében végtelen érdeklődést, lelkesedést és nagyon komoly odaadást tapasztaltam, legyenek azok akár a zenészek, akár a karmesterek, akikkel eddig dolgoztam. Az a fegyelem, amit az akademikus rendszeren átdolgozva megtanulnak, mély tiszteletet és alázatot vált ki belőlem. Az utolsó koncerten márt azt éreztem, húznak magukkal: annyira odafigyelve, fókuszáltan játszottak, hogy ettől én is még jobban összpontosítottam.

A komolyzenei szcénában nem tudom, hogy benne vagyok-e. Sejtem, hogy vannak akikhez eljutott annak a híre, hogy mivel foglalkozom, de túl nagy vízióim nincsenek ezzel kapcsolatban. Sőt, ha őszinte akarok lenni, semmilyen szcénában nem vagyok úgy jelen, hogy azt magabiztosan ki tudnám jelenteni. Érzem, hogy része vagyok egy dinamikusan változó helyzetnek, ami a magyar, hozzám hasonló szellemiségben jelenleg alkotók összessége, érzem, hogy merítek ebből, de nehéz lenne konkrétan megfogni egy kört, szcénát.”

Az Ensemble Live at CAFe Budapest kapcsán rendre úgy tűnik, mindenki a 2017-es Művészetek Völgyén tartott szimfonikus nagykoncertet emlegeti fordulópontként, ami valahol nyilván igaz is, yank elektronikus zenei producerből hirtelen egy 18 fős szimfonikus zenekart instruáló zenésszé lépett át, de szerintem ezt az irányt már a 2016-os Hiraeth lemez is jól jelezte, erősen befelé figyelő, végtelen nyugalmat árasztó atmoszférájával, majd követte a Barta Gyöngyivel közös Atreyu’s Horse. Többször láttam így őket, ahogy az iamyank Live Ensemble-t is, pl. 2018-ban a Trafóban. Sosem volt két ugyanolyan előadás, két hasonló hangulat, és itt már valóban krisztálytiszta volt az irány, ami a tavalyi CAFe Budapesten rögzített, teltházas koncerthez vezetett.

“Szinte mindegyik Live Ensemble koncertet rögzítettük. Bár ki tudnám fejteni bőven a miértet, de egyszerűen: amikor leléptem a színpadról megjelent ez a gondolat, hogy ha a felvétel meghallgatásakor azt érzem majd, mint miközben játszottunk, akkor ez publikálva lesz. Ez az anyag ott, akkor és úgy szólalt meg, ahogy elképzeltem, ezért gondoltam éppen ezt méltónak publikálásra.”

De távolodjunk el egy picit a fentiektől, 2020 április 21-et írunk, a karantén kellős közepét, a jelen tárgyalt album megjelenésének napját. Vártam, számítottam rá, megjelent, meghallgattam, megkukultam. Szép. Ez volt az első gondolatom. Elő-elővettem, hallgattam, ízlelgettem, lecsitítgattam vele a gondolataimat. Az album nagyon szépen, arányosan összetett és rétegelt textúrájú, amiben a vájtfülű és kevésbé képzett hallgatók is is biztosan örömüket lelik és teljesen bele tudnak olvadni. Minden egyes hallgatással egyre jobban belemerültem én is, hintázva, ahogy a falevelek hullanak le ősszel, vagy ahogy egy kagylóhéj merül a tenger mélyére.

Szerintem az album minden egyes tétele igényli, hogy a befogadó is egy elmélyültebb, kicsit befelé, kicsit meg a zenére figyelő lelkiállapotban legyen, mindezzel együtt nem gondolom nehezen feldolgozhatónak, elég, ha hagyjuk, hogy vigyen magával. Amíg hallgattam, és el-elkalandoztak a gondolataim, a komolyzene mibenléte mellett még egy dologról meditáltam, mégpedig arról, hogy amúgy én nem szeretem az élő felvételeket, sose voltam a koncertfilmek vagy -albumok kedvelője, mégis, ha jazzt vagy komolyzenét hallgatok, ott mégis inkább ezeket preferálom, sőt, sokszor egyes darabokból nincs is stúdiófelvétel. Ezeknél a műfajoknál nemhogy zavarna, inkább gyönyörködtetnek azok az apróságok, amiből hallom, hogy ez élő, amitől az egész felvétel lélegzik.

Őszintén remélem, hogy néhány év múlva visszatekintve majd azt fogjuk mondani yank Ensemble Live at CAFe Budapest lemezéről, hogy ez az album hazai és nemzetközi téren is hatalmas darabot harapott ki abból a falból, ami az úgynevezett könnyűzene és komolyzene között a fejekben húzódik és segít közelíteni vagy nyitni egymás felé.