Dén em egedi ealter, em udai iget. Shatyúk. A zín/ásnak nyi. Tem (berva), ugorodtunk e, int. It a omorult, tmikásan, a „lő” lőad? Át, tűnt olgozik. Zett ások, ok, anszok én ikk! nyagából. Ikk, thetetlen, ett, atlan ények. Elkám. (E-he.)

FEKETE PÉTER TÜKÖRBE NÉZ

Artus: Portré C/VIII.

Látványos és talányos az Artus mozgásszínház előadása, amely nem mozgásszínházi produkció, és csak a magasságos tudja, hogy kinek a portréja. Mert nem a művészé és nem a miénk, nem a Művészé és nem a Befogadóé, az biztos. A 100 (hm) előadásra tervezett sorozat C/VIII-as darabja formáját tekintve multimediális performansz, üzenete pedig játszótéri talány. Mert komoly képpel és felelőtlenül játszik a veszélyes műfajjal Goda Gábor, a „sínek közé esett” rendező és koreográfus, aki táncszínház, kamarazenei koncert, komputeres videóanimáció és akciófestészet együttesét vezényli. A rengeteg ügyes ötlettel felépített szerkezet azonban ingatag, mert dramaturgiája a véletlen. A véletlen ugyanis általában nem humánus szervező és irányító erő: kompetenciája az ereszről állandóan zuhanó cserép biztonságával egyenlő. Kiszámíthatatlanul veszélyes, szeszélyes és a katartikus művészet szabályait semmibe vevő. Ontológia és esztétika rá komolyat nem építhet.

A Portré alapkoncepciója szerint „minden alkalommal egy másik festő van jelen, aki az előadás ideje alatt fest egy üveglapra” egy festményt, ami lehet akár egy portré is. Ez szolid, megvalósítható elképzelés, de egy pillanat alatt fikcióvá válik, amint a következő tétel kimondja, hogy „a festő modellje maga az előadás és minden jelen levő személy”. Modellezni belülről a műalkotást, miközben az operátor a modell szerves része, nem hozhat reális eredményt. A kartondobozba zárt ember számára a doboz a mindenség, mennyire nem a Világegyetem. Játék ez, öncsaló – keserű és édes mímelése az Életnek. Ember, ne mérgelődj, ha a kimenetel kétes.

Játszani jó. Játsszunk hát véletlent! Véletlenül elmegyünk az Artus új darabjára, véletlenül kapunk jegyet, véletlenül nevünkön szólítanak, és egy vétlen kamera pár pillanatnyi felvételt készít rólunk, egy vak ráma keretében. Belépünk a profán szentélybe, s véletlenül elromlik a komputer, közel két üres órát kell várnunk a játék kezdésére. Elunjuk magunkat, titokban feladjuk, húznánk haza. De azután, véletlenül megjavul, és kezdődik a kaland.

Négy zenész: klarinét, viola da gamba, fagott és hegedű Stollár Xénia remek kompozícióit játssza, és három barokkba öltözött lény a remek testét mozgatja. Militáns fémállványon ülve, Bíró Ildikó expresszív tájat (lelki tájat?) fest, és a szemközti, militáns fémállványon ülve, Langh Róbert kubista komputerportrét programoz, arcunk és nevünk véletlen felhasználásával. A festőnő egy vers törmelékeiből sematikus arcot formáz, majd a részleteket egyenként felmutatja. Ezek a törmelékek határozzák meg, akaratlanul is, a performansz mozgás- és szövegtételeinek sorrendjét, „amit senki sem ismer előre”. Áldott naivitás: „csak az első és az utolsó akció kötött”: a kezdet és a vég között minden más ismeretlen. Frappáns hét téma: EGY NŐ – fémpálcákkal kitámasztva, A VÁMON – a szülők kifosztják gyermeküket, 3 KARMESTER SZÉLBEN – reménytelenül vezényelnek egymásnak, 3 SZÉPSÉG – iszonyú rútak, arany maszkokban, A MAGÁNY 3 MEGFOGALMAZÁSA – ha „előrelátó csecsemő” lettél volna, A SZAVAK – ezek mind ellenségeim betegségemben, és EGY ELMARADT DIVATBEMUTATÓ – mankókkal feltuningolt gólyalábakon. Találomra választott témák, tragikomikus létük beragyogja komisz létünk gyehennáját.

Végül a finálé: 30 névből sűrített vizuális költemény, 30 kockába zanzásított fej, a hitetlen tér/idő installációjába helyezve. Adobe Photoshop, imádkozzál érettünk.

(Remek experimentális előadás volt.) (A fáradt kritikus bekaphatja.)

(Szereplők: Mándy Ildikó, Regenhard Éva, Pintér Béla. Zeneszerző: Stollár Xénia. Zenészek: Rozmán Lajos, Somogyi Erzsébet, Stollár Xénia, Winkler Orsolya. Festő: Bíró Ildikó. Computer: Langh Róbert. Építész: Sebestyén Ferenc. Jelmez: Szűcs Edit. Koreográfus: Goda Gábor, Mándy Ildikó. Rendező: Goda Gábor)

ÉLVEBONCOLÁS

Kovalik Balázs Társulata: Resurrection / Feltámadás

Opera egy felvonásban, prológussal

Kétségeim vannak minden feltámadással kapcsolatban, mert ezt már több próféta, politikus és pojáca megígérte, de eddig csak a vámpíroknak sikerült. Erre megboldogult nagyapám azt mondaná, hogy itt hülyéskedtek, a Kerepesi temető meg üres.

A "posztmodern eklekticizmus diadalmenetének" kikiáltott dráma szélsőségesen iskolás, enyhén unalmas, és rendező legyen a talpán, aki azt a Kovaliknál hűségesebben megrendezi. A történet meglehetősen együgyű: Pistike kicsit álmos, nem akar fogat mosni, és ezért a családja (á la Simpson), a társadalom (á la Sztálin), és az isten (á la Alien) megrendszabályozzák. Aki látta a Pink Floyd Falát, az dióhéjban már ismeri a dolog lényegét: aki engedetlen, akit vonz "a káosz és a zűrzavar", azt élve felboncolják. Így minden megrendszabályozás egy kis halál, amit egy kis feltámadás követ. Persze, mindez szimbolikus, de lehetne kevésbé ügyetlen vagy ügyefogyott. Erre a témára nekünk jobb tandrámák is a rendelkezésünkre állnak, mondjuk az Óriáscsecsemő (Déry), vagy Pisti a vérzivatarban (Örkény). Komszi-komszá.

Nem menti a korrektül játszó kamarazenekar, rokbend és rezesbanda sem, bár operának csak nagy jóindulattal nevezném. (Itt elárulom, hogy a Prodigy mellett operarajongó vagyok, de köpjetek szembe, ennél nekem a Nibelungok jobban tetszik.) A díszlet monumentális: a Moloch-szájas piramis ötlete Fritz Lang Metropolis c. filmjéből, a csillagra feszített alak figurája Leonardo da Vinci rajzából, a WC-kagylók monumentalizmusa Buňueltől, a pirotechnika a kínaiaktól származik. Ne feszítsük tovább a húrt: valószínűleg szándékosan.

A bábszerű főhős – aki rettenthetetlen kornyadozásával a tanító-nevelő célzatú meghurcolást totálisan kigúnyolja –, most, hajnali 4:39-kor fenomenális ötletet adott: lefekvés előtt ma én sem mosok fogat. Hátha reggel feltámadok.

(Spektakurális előadás volt.) (A részeg kritikus bekaphatja.)

(Szöveg: Peter Maxwell Davies. Szereplők: Takátsy Péter, Bárány Péter, Urbán-Nagy Róbert, Sólyom Nagy Máté, Kéringer László, Molnár Anna, Bátor Tamás, Rácz Márton, Novák Péter. Elektronikus vokál kvartett: Novák Péter, Darázs Renáta, Simon Krisztina, Kéringer András, Ürmösi Imre. Játékmester: Kovács Andrea. Koreográfus: Horváth Gábor. Jelmez: Benedek Mari. Díszlet: Horgas Péter. Vezényel: Kesselyák Gergely. Rendező: Kovalik Balázs)

NINCS KEGYELEM

Mozgó Ház: Beckett-dalok (Hang és játék)

Samuel Beckettet, az abszurd ír mágusát lehet szodomizálni, közröhej tárgyává tenni, olajban főzni, de nem lehet szeretni. Ő tiltakozna ellene a legjobban. Aki erre kényszerül, vagy erre vetemedik, az számíthat a sikertelenségre, az Élet és Művészet ismerőinek szenvtelen kacagására. Itt nincs elnézés, nincs kegyelem, nincs megbocsátás.

Hangszerek tömege a pódiumon: dobok, csörgők, húrosok és fúvósok, miegymás. Öt svábhegyi színészlány és kilenc körúti zenészgyerek feszül neki a "hamuszínű halál" dalainak. Egy egész tömeg – összeszedték csekélyke erejüket a közös produkció véghezviteléhez. Színészek, akik nem értik, muzsikusok, akik nem érzik Beckettet.

Történet nincs, csak egy formális keret: ezüstlamé-kisestélyis leány öreg, felhúzható gramofont hallgat, a bakelitról mulatságos francia csevegés, nevetés szól. Az ő lelkén átszűrve kellene megismernünk a "kilátástalanság monoton birodalmát", amit teremtője sem ismert meg. CD-re írható számok sorozata következik, másodosztályú buli zenék, latinos, orientális, magyaros beütésekkel, lehet rájuk táncikálni, ha egy gyönge pillanatában a házigazda vendégeire kényszeríti. Közöttük esetlen, túljátszott deklarációk szólóban, duóban, trióban, kórusban: a kiollózott idézetek "értelmezései". A zenészek szavalnak, a szavalók hangszereket forgatnak, színészi feladatok nincsenek. "Mindenki kalimpál, hej!" – fejti meg a rejtélyt egy refrén, ki jól, ki nem.

A szöveg szinte soha sem érthető, és soha nem éri el a nem-érthetőség, a fónikus költészet minőségét. Van nyafogás, prüntyögés, gágogás, kacarászás, sipákolás, motyogás, pityergés, az egyik rebegteti a hangját, a másik ordít, mint a fába szorult féreg. A külsődleges színészi manírok tömege, a kínosan amatőr jellemkomikum ismételgetése rövid idő után élvezhetetlenné teszi az ottlétet. Vannak, persze, eredeti ötletek: a bögrén doboló, felhúzható nyúl, a plüsskutya-imitátor, a lisztfújás, a piros kukába szorult kíváncsiskodó, a csámcsogó backing vokál, az ovisoknak kitalált zenehal, de ezek egypoénos számok kellékei, kevesek. A "mindig ugyanaz, mindig ugyanaz, kicsit más" becketti ítélete, a világ menéséről "előre, vaknyugatnak" nem találja meg a maga adekvát formáját.

Eszembe jut a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház Pöszmékör (abszurd szív küldi) című, 1992-es fónikus előadása, ahol Beckett egyetlenegy versikéjét dolgozták fel 12 komikus, és 12 tragikus dalban. A nyomorúságos körülmények között élő és dolgozó, félig amatőr társulat szinte egyáltalában nem ismerte a Mester életművét, az "abszurd" fogalmát. Ám zsigerből ráéreztek a "kis madárka kedvesemhez / röpülj gyorsan a ligetbe / súgd meg neki hogy életem / büdös mint a koldús segge" keserű bohózatára...

(Szívderítő előadás volt.) (Az irigy kritikus bekaphatja.)

(Szereplők: Bársony Júlia, Birtalan Krisztina, Deli Adrien, Gábos Barna, Gévai Réka, Gévai Simon, Móninger Zsolt, Nagy Fruzsina, Pereszlényi Erika, Sulykó Elzbieta, Szabó László, Tabeira Iván, Vajna Balázs, Vázsonyi János. Rendező: Hudi László)

* Thealter Fesztivál (Szeged, 1997) és Sziget Fesztivál (Budapest, 2001) nyara (éjszaka írt, publikálatlan írások)

Lásd még:

(1) Dream Team, Cie Two in One, Civil Negyed

(2) Szkéné-Picaro, Napszínház, Mándy Ildikó Társulata

(+) Hangok a büféből