A koncert már programjával is klasszicitást ígért, hiszen a nyitány-versenymű-szimfónia felépítést követte. Mozart mellett pedig a német romantika klasszikusai szólaltak meg: Carl Maria von Weber Bűvös vadász-nyitánya és Brahms IV. e-moll szimfóniája. Amikor Weber hozzálátott a Bűvös vadász komponálásához, a drezdai Opera karmestereként maga is vezényelte az akkor már majd’ 300 éve fennálló (!) Drezai Staatskapellét. Bár a (kora)romantikus zeneszerzők közé soroljuk, s a Bűvös vadászt a német romantikus opera megteremtőjeként szokás emlegetni, a nyitány szonátaformája és hangszerelése akkor is a bécsi mesterek muzsikáját juttathatja eszünkbe. Hiszen Beethoven is élt még az opera bemutatása évében.

Nem véletlenül emlegetem Beethovent: az est karmestere, a koreai Myung-Whun Chung meglehetősen a bonni születésű mester felfogásában, jó adag pátosszal igyekezett formálni a darabot. A drezdai együttes azonban – lévén a drezdai operaház (Semperoper Dresden) zenekara, ahol természetes repertoárdarab a Bűvös vadász – nem követte maradéktalanul a maestro kissé csapongó mozdulatait és grandiózus elképzelését, inkább az opera sejtelmességéből csempésztek át amennyit csak tudtak. S bár egy-egy fúvós baki becsúszott, a kamarazenekarokhoz hasonlatosan egységes, intenzív és telt hangú, mégsem harsogó vonóskarnak és a puhább hangzású német rendszerű fúvóshangszereknek köszönhetően az akusztikai élmény páratlan volt.

A Mozart-zongoraversenyt hallgatva megerősödött sejtésem, mely szerint (legalább) két malomban őrölnek az előadók. A zenekar a kottába temetkező Myung-Whun Chung vezetésével ezúttal kimért és objektív Mozartot játszott, míg a szólista, Lars Vogt egyszerűen elromantizálta a darabot. Különösen feltűnő volt néhány felütés különbözősége, amiket a zenekar kötött ritmusban, a szólista viszont meglehetős szabadsággal, olykor egyenesen túlpontozva játszott. Már az első néhány ütem után az jutott eszembe: Vogt-tól inkább egy Chopin-zongoraversenyt hallgatnék szívesen – s láss csodát! A ráadást tényleg a lengyel zeneszerzőtől válaszotta, méghozzá a lírainál is líraibb, olvatag cisz-moll noktürnt. Nem véletlen, miért a romantikus zongoraversenyek uralkodnak repertoárján, s miért nem játszik Bachot, vagy mondjuk Bartókot.

A szünet után újra Beethoven szelleme volt soron, minthogy Brahms még a 19. század végén is az ő igézetében írta szimfóniáit. Kérdés, az abszolút zene effajta abszolút tiszta megvalósulása nem volt-e már Brahms korában klasszikus helyett anakron? A műsorfüzet ezzel kapcsolatban Hugo Wolf-ot idézi: Brahms munkásságának megdöbbentő vonása a hátrafelé haladás. […] Az e-moll szimfóniában rátalált arra a nyelvre, amelyen a legmeggyőzőbben tudta kifejezni néma kétségbeesését: a megfeszített zenei tehetetlenség nyelvét. Ha Wolf erősen fogalmazott is, kétségtelen, hogy valóban Brahms, valamint Mahler és Bruckner még az ő műveinél is grandiózusabb szimfóniáival zárult le az európai zeneirodalom hosszú 19. százada. Brahms szimfóniájában ezért egymásra találhatott a pathétique karmester és a pastorale zenekar, s békésen megfért egymás mellett klasszika és romantika.