Jan Assmann emlékezetkoncepciója[1] lehetőséget ad arra, hogy a történelem jelenbeli hatásaihoz árnyaltabban tudjunk viszonyulni. Az emlékeket alapvetően két nagyobb kategóriába sorolja: forró és hideg. Forró emlékezetnek azt nevezi, amikor a történelmi esemény hatása a jelenben aktív, olyan értelemben, hogy alakítja, formálja a gondolkodást, vélekedést. A hideg emlékezet ezzel szemben csupán tényként, elfogadott kulturális információként hat a jelenre. Az előbbi a kommunikatív, az utóbbi pedig a kulturális emlékezést befolyásolja. A két emlékezésmechanizmust egyrészt az időbeliség, másrészt a beágyazottság határozza meg, viszont bizonyos történelmi események megítélésénél vákuum alakul ki. Ezt az űrt sodródó hasadéknak nevezi, melyben mindkét mechanizmus egyszerre próbál hatni. Gyáni Gábor egyik tanulmányában Trianon megítélését is ebben a vákuumban helyezi el, hiszen a jelenbeli hatása vitathatatlan, ugyanakkor az időbeli távolodás egyre jobban hűti az emlékezetét. A Nézzünk bizakodva a múltba! című antológia ezt a megrekedést próbálja egy kicsit kibillenteni.

„A kontrafaktuális történetírás arra bizonyosan jó, hogy olvasóját megóvja a történelmi determinizmustól, az »azért történt így, mert máshogy nem történhetett« illúziójától.” (21) – írja a kötet bevezető szövegében Ablonczy Balázs. Trianonról legalább egy alternatív történetet mindenki hallott. Ez a történelmi trauma egyéni és társadalmi szinten is hagyományokat és vélekedéseket örökített tovább, amelyben nagy szerepet játszott és játszik az emlékezetpolitika is. Ablonczy bevezetőjében a történetírás és az elbeszélés kapcsolatának ad teret, leszámolva azzal a képzettel, hogy ezek a szövegek többek akarnak lenni puszta fiktív viszonyulásoknál. A kötet tizenegy novellájában ezek a fiktív viszonyulások, világok válnak a 100. évforduló emlékévé, amelyet zseniális illusztrációk kísérnek.

Az írók azzal a gondolattal játszanak el, hogy mi lett volna, ha valami máshogy történik. Zoltán Gábor novellájában nem távolodik el annyira a történelmi múlttól, csupán megjeleníti a miniszterelnök elkerülhetetlen halálát, hangot adva a társadalmi hierarchia alsóbb rétegeinek is. Csabai László Expanzió című novellájában a szocializmus elkerülhetetlensége tűnik fel, és annak hamis eszközei. Berniczky Éva szövegében a lokális történet – Ungvár és Fried Ignác alakja – válik a nemzetiségek narratívájává. Ezekben a szövegekben jól köthető a történetiség a fiktív világhoz, mintha csupán egymás mellett elsuhant idősíkokat mesélnének el. Papp-Zakor Ilka szövege az egyén felől próbálja bemutatni Trianon hatását, melyben a családi tragédia nem a történelmi kontextusban értelmezhető. Ezért a novellában indokolatlanul, nem kidolgozottan jelenik meg a Trianon-kapcsolat.

Széles Sándor, Mán-Várhegyi Réka és Selyem Zsuzsa szövegei sokkal nagyobb dimenzióváltással viszonyulnak Trianonhoz. Széles történetében egy kávéfolt törli el a békeszerződés valóságos formáját; a novella természetfeletti megoldást kínál fel, így határozottan eltávolítja a történetet a valóságtól. A szövegben megjelenő kvantumfluktuáció lehet a Trianon-emlékezet vákuumjában megrekedt kávéfolt, ami néhol még forró, de már azért hűl, ugyanakkor lehetséges, hogy „van egy egész világegyetem ennek cáfolatára” (105). „Vegyük már észre, hogy a revízió megbéklyózta a gondolkodásunkat…Vegyük már észre, hogy többé nem a magyar a vezető nemzet a Kárpát-medencében.” (127) – Mán-Várhegyi novellája disztópia, melyben Magyarország megszűnt egységes országnak lenni. Az alternatív történelem koncepciójába  ez a novella illeszkedik a legjobban, hiszen a fiktív világból kiszűrődik az aktualitás: a revíziós törekvések egy elképzelt világot és a valóságot is determinálják. Selyem történetében a narráció tűpontosan tükrözi napjaink kettősmércéit: környezettudatosság, szexualitás, fogyasztás, előítélet. „Hoppá, eddig erre nem is gondoltam, hogy a boldogságipar ezt a csillogó-villogó Trianon100 fesztivált, úgy is mint a varázslat, a látomások, a szex, az evés-ivás és a legjobb DJ-k szívcsakráját alapjáraton stadionként működteti.” (144) – a novellában a nemzeti szimbólum a stadion, a nemzeti emlék egy fesztivál. A szöveg csak sejteti a Trianon-örökséget, amely mára csupán berögzött előítéletességgé, valódi tartalom nélküli szemléletté vált.

„Agyadra megy az irodalom, kisfiam, mindig mondtam.” (175) – Egressy Zoltán, Kácsor Zsolt, Szalay Zoltán és Horváth László Imre novelláiban az irodalom változtatja meg a történelmet. Egressy szövegében Ady Endre öngyilkossága képes meghozni a világbékét, a rendet. A tárgyilagos narratíva rájátszik a történetírás objektív elbeszélésmódjára, ugyanakkor az áttetsző humor ki is zökkenti azt. A kötet ars poeticáját egyértelműen Kácsor III. Péter király szövegírója című novellájában kereshetjük, a könyv borítója is ehhez a szöveghez kapcsolódik. A forma is kitűnik a kötetből, hiszen rövid leveleken keresztül értesülünk arról, hogy 1978-ban III. Péter néven Esterházy Péter az uralkodó, akit különböző kritikák érnek posztmodern írásmódja miatt, amely diplomáciai problémákat okozott. A novella alternatív világában a kortárs írók kezében van a hatalom, a Nyugat él, a posztmodernt maga az ország feje hozza létre. A szöveg izgalmas játék az Esterházy-örökségünkkel, az előző korszak íróinak alakjával, miközben Trianon nagyon messzinek tűnik, és mégis a történet origója. Szalay Zoltán novellájában a nemzeti identitás keresése egy nyomozásba torkollik. „Elkezdte összeszedegetni a történetdarabkákat, amelyekkel a nagyapja látta el gyerekkorában, és azon kapta magát, hogy várost épít” (160) – az identitás és a nyelv összefonódik, a tökéletes harmónia nyelvileg elérhetetlenné válik. Horváth László Imre novellájában a történelem egy valóságosnak tűnő álomban jelenik meg, amelyben megvalósul Woodrow Wilson elképzelése, nem történik meg a második világháború és a holokauszt. „Mert itt muszáj Hamletnek lenni, ha kell, ha nem.” (176) – a történelem nem írható át, de az irodalom világában bármi elképzelhető. A két univerzum között pedig Hamletek vagyunk mind, akik őrülten vizsgálják magukat, környezetüket, Ophéliájukat.

A Nézzünk bizakodva a múltba!  az irodalomon keresztül próbálja kimozdítani Trianont a vákuumból, és egy olyan értelmezés, viszonyulás felé lökni, amely segít abban, hogy szélsőségek nélkül, bizakodva nézzünk a múltba.

[1] Gyáni Gábor Kollektív emlékezet vagy történetírás? című tanulmánya alapján.