Amikor John McLaughlin lemezeit újra meghallgattam és az új lemez kapcsán azon tűnődtem (lásd), hogy 40 lemez után tud-e még újat mondani, nem sejtethettem, hogy ennyi ember lesz kíváncsi a válaszra, vagy csupán nosztalgiázna – nem tudom, hatalmas tömeg verődött össze a Petőfi Csarnok körül a koncert előtt.

Aztán kezdődött a csalódások sorozata: az előző napok esői miatt (gondolom) a szabadtérre meghirdetett koncertet a PeCsa hodályában tartják meg. Hiába van (majdnem) mindenkinek jegye és érkezett időben, attól még nem biztos, hogy időben be is jut a biztonsági őrök motozásán és a csomagellenőrzésen keresztül.

Volt valami szürreális abban, ahogy a belépősor végét keresve tébláboltunk az ötvenes átlagéletkorú, itt-ott nagyobb családdal tarkított tömegben, s amikor végül McLaughlin-rajongó barátommal beálltunk a sorba, amely csak egyre nőtt és nőtt, míg a bejárattól szinte már a Hermina útig kanyargott, tekergett a türelmetlen és nyugtalan emberektömeg, melyet sakálként loholtak körbe az érdeklődő nepperek: „van eladó jegy valahol?”.

Mondom, szürreális volt és egyre bosszantóbb, amikor a biztonsági erők észbe kaptak végre és egyszerre több ajtót is megnyitottak, majd azért (fiatalabb közönség és más múfaj esetén talán indokoltan) alaposan megmotoztak és kidobatták velem a félig kiürült ásványvizes flakont.

Tíz perc késéssel érkeztem a terembe, ahol már nagyban folyt az előadás, éppen John McLaughlin szólózott. Talán az én hallásom akklimatizálódott még mindig – elég lassan – a megromlott akusztikai viszonyokhoz, de masszás, "életlen" volt a hangzás, kevés mély és magas hanggal, cserében azonban fura zajokkal tarkítva.

Nagy kár, mert így nem tudom eldönteni, hogy én nem ismertem fel ilyen torz formában a zenéket, vagy teljesen új számokat játszottak (amelyek leginkább - a gyakori basszusszóló miatt - az Ipari Zen című lemezre emlékeztettek).

A koncertterem végéből - épp hogy elcsípve egy-egy zenészt - lestem az eseményeket, de azt hiszem, nem sok látványelemről maradtam le: többnyire előtérbe lépett az, aki éppen szólózott, a másik gitáros meg a háttérbe vonult, a háttérben pedig – kékes függönyökből – a lemezborítóra emlékeztető oszlopok rajzolódtak ki. A show csúcsa az volt, amikor az egyik dobszólót két dobos - a rendes dobos és a billentyűsből átvedlett – játszotta, magasan kiemelkedve a színpad teréből.

Az egyik számban énekre lettem figyelmes, ám hiába nyújtogattam a nyakam, senkit sem láttam énekelni a színpadon. Aztán az ének kezdett felgyorsulni, szétesni, majd szólóba kezdett, és rájöttem, hogy hangmintákról van szó. Így már egyáltalán nem tűnt olyan érdekesnek...

Lassan megszoktam a hangzásminőséget és kezdtem felismerni a „slágereket” a Firebirds-ről. Rendkívül pontosan játszották, mintha az eredeti zenészeket hallanám: a dobszóló egész pontosan Billy Cobhamé volt, csak éppen – talán a rossz hangminőség miatt – annak rendkívül finom (és mégis átütő) dinamikája nélkül. Igen, minden pontosan ugyanaz volt, mint annak idején.

És ahogy John McLaughlin – anélkül, hogy tekintetbe venné a közönség sajátos helyzetét – pontosan 20.00-kor elkezdte a koncertet, ugyanolyan pontosan, egyetlen ráadás után 22.00-kor abba is hagyta. Mint aki jól végezte a dolgát.

Erre mondom én, hogy „mint egy iparosember”. Hangminőséggel, közönséggel nem törődve, elvégezte a szerződésben rögzített munkát.

(youtube részlet a 2008. május 19-ei warsói előadásból:)

De kérem, senki ne gondolja, hogy rossz munkát végzett: rendkívül jól játszott, ahogy azt már megszokhattuk tőle (pl. előző magyarországi koncertjein) – bemutatót tartott (elektromos) gitározásból. Ahogy a többi zenész is - én leginkább a basszerost emelném ki közülük, de a dobos és a billentyűs is ragyogó volt - kiválóan játszott. Csak a lélek és megértés (zen) hiányzott a játékból.

John McLaughlin és a 4th Dimension:

John McLaughlin - gitár
Gary Husband - zongora, billentyűshangszerek (és dob)
Hadrein Feraud - basszusgitár
Mark Mondesir - dob