PRAE.HU: A videók a Host and hostility nevű honlapon láthatók, ezt az oldalt a Képzőművészeti Egyetem egyik nemzetközi hallgatócsoportja hívta életre. Az oldal célkitűzése, hogy az oldal látogatói ízelítőt kapjanak az egyetemi műhelytalálkozásokból, amelyekből több kérdést is körüljárnak a bemutatott művek. Ezek a kérdések főleg a határokkal és mozgással kapcsolatosak: felmerül, hogy mi az, ami valóban szabadon tud mozogni; mik az igazi határok; hogyan tudunk átjárást biztosítani különböző terek között. Terveztétek a honlap létrehozását, vagy más felület híján döntöttetek mellette?

A weboldal apropóját az adta, hogy ebben a félévben a Ludwig Alapítvány támogatásával Susana Pilar kubai performanszművész egyetemünkön volt vendégprofesszor, aki két workshopot is tartott, egyet a graduális képzésben tanulóknak, egyet pedig a doktori iskola hallgatóinak. Végül utóbbi esetén egy nemzetközileg igen színes csapat jött létre, köszönhetően a Stipendium Hungaricum ösztöndíjas hallgatók magas részvételi arányának. Ezzel a társasággal közösen fogalmazódott meg bennünk egy kiállítás ötlete, de a járvány beálltával egyértelművé vált, hogy nem fizikális teret kell keresnünk. Így jutottunk arra, hogy egy weboldal és egy Facebook-oldal a megfelelő platform, hogy nyomon követhető legyen az aktivitásunk. A végül létrejött oldal az egyik kiállító, Volkan Mengi török képzőművész munkájának köszönhető, ami április második felében vált elérhetővé. Innentől kezdve napi rendszerességgel, felváltva tettünk közzé az alkotói folyamatunkhoz vagy a kiállításra kerülő műhöz kapcsolódó tartalmakat.

PRAE.HU: Át tudja venni az online tér, vagy akár csak lehet-e pótléka a kiállításoknak, amíg a korlátozások véget érnek? 

Azt gondolom, hogy ez kettős. A megnyitó nem ért el az adott pillanatban annyi embert, mintha egy fizikális térben gyűltünk volna össze, hiszen a hagyományos megnyitóknak mindig van közösségkovácsoló ereje. Viszont azonkívül, hogy Zoom-on keresztül be lehetett kapcsolódni az eseménybe – igyekezve megteremteni a személyes jelenlét illúzióját – streameltük is ezt a Facebookon. Az erről készült videó pedig visszanézhető, ami jelenleg több mint 1700 megtekintésnél jár. Ugyanígy a weboldal is sokkal több emberhez tudott eljutni, mint egy hagyományos kiállítás, már csak a nemzetköziség miatt is.  

PRAE.HU: Milyen platformok állnak jelenleg a képzőművészek rendelkezésére, hogy bemutassák munkáikat, illetve elégségesek ezek a platformok?

Elég hamar elkezdett a magyar művészeti élet is, tehát a nagyobb múzeumok és galériák – a nemzetközi eseményekhez kapcsolódva – létrehozni online eseményeket, megjelenéseket, streameléseket, vagy megalkottak egy-egy virtuális galériateret, mint tettük azt mi is. A megjelenés az online térben azonban már jóval a járvány előtt elkezdődött, kifejezetten a közösségi médiában. A Facebook inkább a kiállítások láthatóságát adta meg, hiszen szinte mindegyik kiállításmegnyitónak megszületett a Facebook-eventje, és legfőképp innen tájékozódtak az emberek. Az Instagram pedig az egyéni művészeknek biztosít bemutatkozási lehetőséget. Itt több tendencia figyelhető meg, van, aki mint portfólióoldalt használja, és van, aki a személyes tartalmakkal vegyíti, s kapcsolja össze. Én valahol a kettő között vagyok, mint portfólióoldalt használom, de a sztorikba alkalmanként személyesebb tartalmakat is megosztok, zömében azonban itt is olyan dolgokat mutatok meg, amik kapcsolódnak a munkáimhoz. Szerintem hasznos az ilyenfajta jelenlét, mivel ezen a platformon nemzetközi szinten is könnyebb láthatóvá válni, illetve a keresőszavak segítségével olyan emberek is közelebb kerülhetnek a művészethez és az alkotókhoz, akik nincsenek feltétlenül tisztában a szcénával.

PRAE.HU: A videókban Byung-Chul Han A kiégés társadalma című írásából hallhatók részletek. Direkt ezekhez a videókhoz kerested, vagy már korábban olvastad, s ez indított el benned gondolatokat?

Január végén olvastam egy recenziót a könyvről, ami felkeltette iránta az érdeklődésem. A könyv témája a kiégés társadalma, a munka szerepe, a pszichológia átalakulása, s ezek által a társadalom lelkületének megváltozása. Ezek a témák már korábbi munkáim esetén is foglalkoztattak, ezért is olvastam el még a pandémia előtt. Végül a könyv egy egészen más aspektusból vált számomra izgalmassá, mint amit előzetesen feltételeztem. Han könyvében az általa korunk népbetegségének titulált depresszió és más mentális betegségek okaira épít fel látványos analógiát úgy, hogy szembe állítja a XXI. század társadalmi struktúráit a XX. századéival. A neurális erőszak című fejezetében szimbolikusan patológiai szempontból jellemzi e két századot. Állítása szerint, míg a XX. század vírusok kora volt, addig a XXI. század a neuronoké, amelyet immunológiai szempontból már nem a „Más” elleni küzdelem és védekezés jellemez, hanem az „Ugyanaz” túltengése. Más helyütt pedig ezt a viszonyt a negativitás elleni harc és a pozitivitás túltermelésének tükrében írja le. Amikor elkezdődött a járvány és megszületett a Nemzeti védőfelszerelés ötlete, éreztem, hogy szorosan kapcsolódik a gondolatmenetem ehhez a könyvhöz. Felvetett relációit sok szempontból érdekeseknek találtam, annak ellenére is, hogy szerintem nem sikerült még teljesen meghaladnunk az immunológiai korszakot. Ezt pedig semmi sem bizonyíthatta látványosabban, mint a COVID-19 globális pandémiává válása, illetve a vírushelyzetben sajnálatos módon megerősödő idegengyűlölet. Aminek pedig a nem megfelelő politikai kommunikáció csak még nagyobb táptalajt tudott adni. Ez volt az oka, hogy az online kiállításhoz készülő folyamatvideókhoz Han könyvéből emeltem ki szövegeket. Választásaim olyan részekre estek, ahol vagy a XX. század idegengyűlöletét állítja párhuzamba a virológiai immunreakcióval, vagy jelen századunkra vonatkoztatva ír arról, hogy korántsem csak az „Idegen” és „Más” jelenthet veszélyt számunkra. Ebből következik, hogy kiemeléseim kissé önkényesek, mivel azokat a részleteket használtam fel, amelyek számomra relevánsak, akkor is, ha a szerző nem erre a helyzetre értette. 

PRAE.HU: A Nemzeti védőfelszerelés (Matyó edition) az Apokrifnak az online megjelentetett karantén számában kapott helyet. Mennyire változtatta ez meg a mű üzenetét, ha megváltoztatta egyáltalán? 

Szerintem nem módosította. Bajban voltam a Host and hostility első téma felvetésével, ami sokkal inkább nemzetközi behatásokon, kirekesztésen, gyarmatosításon alapuló vonulatokat dolgozott fel. Hiszen a workshopokon a beszélgetések sokrétű tapasztalatokból eredtek, amikhez az én közép-kelet-európai, magyar, fehér emberként átélt élményeim nem feltétlen voltak mérvadóak. Amikor azonban kibővült a téma a vírus indukálta szituációval, úgy éreztem, hogy ez egy olyan megközelítés lehetősége, amelyről mindannyiunknak van releváns tapasztalata. Az apokrifes megkeresés körülbelül a mű ötletének a megszületésével egyidőben érkezett és arra kereste a választ, hogy ez az időszak kire hogyan hatott. Úgy gondolom a mű üzenetén ez a megjelenés nem változtatott, talán csak annyi a különbség, hogy míg a Host and hostility oldalán a nemzetközi vonatkozás domborodik ki jobban, addig az Apokrifben a magyar tapasztalat.

PRAE.HU: A járvány mennyire nyitott meg kooperációs lehetőségeket?

Konkrét kooperációk nem, inkább megjelenési lehetőségek adódtak, amikkel a képzőművészek éltek is.

PRAE.HU: És mennyire szólt ez az időszak egy művész számára is a magányról?

Teljesen más típusú volt ez az időszak, mint az addig megszokott életem. Beszűkült a tér, a személyes kapcsolattartás is korlátozódott, de nem éreztem magam magányosnak, hiszen ebben az online világban kézenfekvő, hogy könnyen tudunk kapcsolatot tartani. A járvány elején szokatlan is volt ez a túlzott online jelenlét, zavart, hogy mindig csipogott a telefonom. Pár hét alatt azonban szerencsére normalizálódott a helyzet, nem akart mindenki egyből az online térben ventilálni. Nyilván ezen felül az is nagyon furcsa volt, hogy sokkal kisebb területen zajlott az életünk. Én a műterembe se jártam be, hazavittem azokat az eszközöket, amikre szükségem lehet, a munkahelyem is homeoffice-ba került át, és a doktori iskola is online képzésre állt át.

PRAE.HU: Milyen hatással van az alkotói életedre a járványhelyzet?

A járvány alatt sok mindent koncentráltabban tudtam csinálni, de talán az alkotásra maradt a legkevesebb idő. Viszont rengeteg olyan dologgal haladtam, ami a képzőművész-léthez, önmenedzsmenthez kapcsolódik, például az önéletrajzom aktualizálása vagy a portfólióm frissítése. Az áprilist nagyon intenzív munkával tudtam tölteni, ekkor készültek a hímzések és a videók nagy része is, így elég tömény időszak volt. A munka vagy doktori előadások után álltam neki ezeknek, reggeltől estig be voltak osztva a napjaim. Ugyan ez nagyon hatékonynak bizonyult, egy idő után azonban teljesen kimerített. Május végén már nagyon vártam, hogy vége legyen ennek, lehessen kikapcsolódni, elmenni néhány helyre, akárcsak munkába is. Ez alatt az idő alatt jöttem rá, hogy mennyire fontos az utazás ideje, megvan a maga szerepe, egyfajta átszellemülési időnek tekinthető, szimbolikus megnyitó és lezáró ereje van. A karantén alatt ezek az idők estek ki, és a mindennapok egy intenzív és fárasztó masszává váltak. Szóval nem éltem meg tragikusan ezt az időszakot, de örülök, hogy vége a karanténnak.

PRAE.HU: Mit gondolsz, hosszútávon fog hatást gyakorolni a mostani időszak a munkáidra?

Nem tudom, igazán lesz-e hatása, valamilyen szinten biztosan, bár nem volt számomra teljesen ismeretlen érzés. Eleinte erős párhuzamot éreztem a karantén és a rezidenciaprogramok között, hiszen az is egy burokba-zártabb lét, ami intenzív munkával telik. Persze azért különbség is akadt bőven, hiszen a karantén alatt egy kisebb térben van az ember, és nincs meg az a szabadság, hogy csak a saját munkáival foglalkozzon, a kötelezettségek ugyanúgy megmaradnak. Ezért azt gondolom, hogy nem is feltétlen a munkákra lesz hatással ez a tapasztalat, hanem a gondolkodásomra és a munkabeosztásomra. Jobban tudtam koordinálni az időmet, ezért örülnék, ha ezt át tudnám menteni a karantén utáni időszakra is.

PRAE.HU: Hol találsz mostanában inspirációt?

Bármi szembejöhet, cikkek, könyvek, problémák, mindezekben pedig persze a mostani járvány is benne van. Jelenleg például egy olyan munkán dolgozom, amit októberben, Salzburgban fognak kiállítani, és részben a vírushelyzethez, illetve az action-nonaction kérdésköréhez kapcsolódik. Vagyis, hogy mikor válik tetté a nem cselekvés, ami nagyon meghatározó (volt) a vírus alatt. De nagyon sok társadalmi folyamat megy végbe a világban jelenleg, amikor felmerül, hogy mégiscsak tenni kéne valamit, de hogyan? Láthatjuk, hogy egyre inkább áttevődik a véleménynyilvánítás és egyben a cselekvés aktusa az online térbe, de kérdés, hogy így mennyire tudnak ezek érvényt szerezni maguknak? Ezt a kérdéskört szeretném olyan keretrendszerbe helyezni, amihez egy, a járvány alatti időszakban szerzett vizuális élmény nyújt inspirációt.

Molnár Judit Lilla honlapja