Egy versgyűjtemény szerkesztőjének rengeteg szempontot kell figyelembe vennie, mind az alkotások kiválasztásánál, mind a kötet kialakításánál. A kiválasztási folyamatnál felvetődik a kérdés, hogy mitől lesz egy vers „jó”. Péczely Dóra szerint akkor, ha „önnön törvényeinek” megfelel. Mindaz, amit a költő versbe szed: érzés, történés, gondolat stb. valószínűleg más fejében is megfordult már. Abban tud különbözni ennek az érzésnek, gondolatnak, történésnek a megvalósulása, hogy hogyan költözik egy versbe. A költőnek meg kell találni a saját hangját, valamint az optimális formát a nyelven belül. Ha a nyelv végiggondolt, tudatos és önálló struktúrát képes létrehozni, akkor egy „jó” versről beszélhetünk.  Összefoglalva, a költőnek tisztában kell lenni azzal, hogy amit érez, az egyben univerzális és egyedi, a differencia pedig csupán azon múlik, hogy tudja-e önmagát, a nyelvet és a költészetet egyénileg látni. Az irodalom, a versek, a minták ismerete meghatározó, hiszen lehet egyszer, kétszer „jó” verset írni, de ha nincs mögötte tudatosság, akkor el fog szállni az érzésvilág, melyből a költő táplálkozhatna, melyből felépülhetnének a további lírai alkotások.

Szintén a kiválasztás fontos kritériuma volt, hogy kamaszoknak szóló művek jelenjenek meg a kötetben, hiszen ez egy kamaszközönségnek szóló antológia. Péczely Dóra olyan verseket igyekezett válogatni, amikhez úgy gondolta, hogy tud egy fiatal kötődni, s ezek általában tartalmi, tematikai válaszok. Semmiképp nem szerette volna, ha teljesen egyenletes a versek születési idejéből fakadó minősége, izgalmas látni, hogy egy fiatalnak mennyit változik pár év alatt a költészete, milyen témák milyen mélységekben érdeklik, s ez évek alatt hogyan alakul. Péczely azt szerette volna, ha döntően az élő szerzők szerepelnek, azonban egyharmad arányban olyan klasszikusok is helyet kaptak az antológiában, mint Ady Endre, Vörösmarty Mihály, Radnóti Miklós, Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor, s még sokan mások a „nagy régiektől kezdve a XX-XXI. század költőiig egyaránt. Meghatározó szempont volt a klasszikusok verseinek kiválasztásában, hogy melyek azok, amik egy fiatalt megszólítanak, valamint ezen belül a különlegesség.

A különböző versek csokorba gyűjtése, összefésülése ugyancsak körülményes művelet, Péczely a legózáshoz hasonlította. A kiindulópont, a fő koncepció, hogy harminc éves kor előtti verseket tartalmazzon a kötet, majd mint egy tészta, elkezd gyúródni, alakulnak a ciklusok, megy ki a szűrőn egy csomó vers, végül pedig egy nagyon szoros struktúra alakul ki.  A ciklusok összeállításánál Péczely Dóra tudatosan rakta a ciklus elejére, végére, vagy egymás mellé az alkotásokat, s meglepetten tapasztalta, hogy sok helyen működne az abc sorrend, így ez lett a végső besorolás.

Nem volt kérdés, hogy az antológia illusztrált lesz. Locsmándi Mátyásra esett a választás, aki a kötet kortárs szerzőihez hasonlóan még nincs harmincéves, élete első munkáját építette fel könyvillusztráció területén.

A kötetben többek között nagy szerepet kap a magány, a kiszolgáltatottság érzésének bemutatása és a feltételesség, hiszen ezek szorosan kötődnek az ifjúkori identitáshoz. A Lehetnék bárki ars poétikája, hogy identitáskereső írók tollából születik, s elsősorban a velük hasonló cipőben járó fiataloknak szól.

A cikk szerzőjeként magam is a harminc év alatti korosztályhoz, a célközönséghez tartozom, így az antológiában lévő versek olvasása közben végig azt éreztem, hogy mérnöki pontossággal ábrázolják az érzéseimet, gondolataimat, álmaimat, félelmeimet, kudarcaimat különböző költői képekbe ágyazva. Egyszerre van jelen a versekben a gyermeki játékosság és művészi összetettség harmóniája. A költőknek volt bátorsága és tehetsége pár sorban leírni az őket éveken át kísérő dilemmákat, gondolatokat, kimondani a kimondhatatlant, versbe szedni a lehetetlent. A nyolc ciklus a gyermekkor és a család, a fiatalkori identitás, a szerelem, az egzisztenciális kérdések, a táj és város, valamint az évszak témakörét jeleníti meg.

A kortalan szerzők közül Babits Mihály: Egy szegény magára maradott című verse ragadott magával legjobban. Babits a XX. század egyik legműveltebb írója, költője, műfordítója, filozófusa volt, akinek témák, hangnemek, műfajok és versformák gazdagsága jellemzi életművét. A „szerelmi líra” kifejezés hallatán általában mégsem az ő nevére asszociálunk,  soha nem gondoltam volna, hogy valaha egy Babits költeménnyel találkozom egy szerelmi ciklus nyitóversenként. Kiderült, hogy ez a tematika sem áll tőle távol, formai virtuozitással, különös rímekkel van teli a verse. A költemény ütemhangsúlyos, dallamos formája és elégikus hangvétele között ellentét feszül.

A kortárs szerzők közül Rékai Anett: Örökgyerek című szabadversével tudtam legjobban azonosulni:

Él bennem egy hatéves, aki azóta is rágja a körmöm.
Az orrát piszkálja, ha senki sem látja, és akácfák
virágjából eszi ki az édes bibét. A homokozóban
elásott kincsek után kutat, és űrkatapultnak hívja a
hintát. Ha át kell mennie a zebrán, csak a csíkokra
léphet, különben beesik a szakadékba, és a szőnyegek
közti padló is láva. Összefogdossa a cserebogarakat,
elkapja a szöcskéket, fára mászik és apró halakat fog
zsebpecával, de retteg az oltástól, anya, kérlek, jó
leszek, csak ne kelljen. Úgy tesz, mintha sárkány
lenne, és füstölne a szája, de az csak a pára a hideg
reggeleken. Az idegen nyelvű szövegeket édesen
halandzsázza, félrehallott szavaknak ad új értelmet.
Ősszel vadgesztenyét gyűjt, ő se tudja, minek, és nem
talál elég nagy lapot, amire lerajzolhat mindent, amit
szeret, ezért a falra kanyarítja bizonytalan vonalait,
látod, apa, ez vagy te, ez anya, ez az öcsi, ez meg a
kutyánk, akit csak én látok. Él bennem egy hatéves,
aki most nutellás szendvicset majszol az állatkertben,
megkínálná a kecskéket is, de lebeszélem róla,
helyette bemutatlak neki, együtt nézitek meg a kis
zsiráfbébit, milyen aranyos, mondod nekem, de kire
gondolsz?

A szépsége az egyszerűségében rejlik, édes, gyermekkori emlékképeket idéz, élőbeszédszerű szöveggel társítva. A könnyed nosztalgiázás mögött azonban súlyos dilemma fogalmazódik meg, nevezetesen, hogy a szocializáció során elveszik belőlünk a gyermek és a gyermeki látásmód, meg kell komolyodnunk, viselkednünk, kell, különben a társadalom „furcsának”, „különcnek” bélyegez. Komoly kérdés, hogy mennyit mutathatunk meg az embereknek gyermeki énünkből, mely nemcsak az ifjúkori identitás kialakításban játszik szerepet, hanem életünk későbbi kanyargós útjain is végigkísér minket. A költő őszinte kitárulkozással számol be arról, hogy mit szokott csinálni, ha senki sem látja, mit csinálna, ha senki sem látná, mégis eltávolítja magától azzal, hogy E/3-ban beszél, mintha egy ismerőséről, kistestvéréről beszélne. Óvjuk, féltjük ezt a gyermeki ént, lebeszéljük az éretlen cselekedetekről, melyekkel felfedve kilétét a „nagy nyilvánosság” elé kerülne. Bizalmas kapcsolatról árulkodik, hogy a szerző bemutatja az olvasónak féltve őrzött énjét. Az alkotást lezáró, látszólag könnyed kérdés nyomatékosítja az ellentétet felvállalt személyiségünk és a játékos, gyermeki énünk között. Az utóbbit inkább kellemetlennek, mint „aranyosnak” tartjuk, melynek köszönhetően állandó belső feszültségben élünk amiatt, hogy nem lehetünk igazán önmagunk. Ezt a belső harcot remekül érzékelteti Locsmándi Mátyás illusztrációja, ahogy egy ingatag felületen állunk egy tenger közepén, ellensúlyozva két lábunkkal, az egyik egy elegáns öltözetben lévő felnőtt, míg a másik egy rövidnadrágos, sebtapaszos gyermekláb.

És a legnagyobb tét, hogy végül kik is leszünk, hiszen kamaszként még lehetünk bárkik.