Salas elképzelése szerint a jövő ideális múzeumai és galériái magukba foglalják a városokat, a közösségeket és a minket körülvevő természeti környezetet is. Ezek olyan intézmények, melyekben sem a hagyományos kiállítási terek, sem a kézzel fogható művészeti tárgyak nem léteznek többé. Ahol a művészek, a kulturális dolgozók és a kreatív szakemberek együttműködnek az állampolgárokkal, különféle közösségekkel, továbbá a tudósokkal, mezőgazdasági termelőkkel és a politikusokkal. Annak érdekében, hogy közös erővel egy, a kultúra szolgálatában álló, azt hatékonyabban működtető rendszert tervezzenek, valamint, hogy a kooperáció mentén a kreativitást és a valódi társadalmi változást ösztönző tevékenységek és programok jöhessenek létre.

A művészet nem más, mint intimitás és inspiráció, amely nemcsak az általa elfoglalt fizikai tereket változtatja meg, de azokat az embereket is, akik kapcsolatba kerülnek vele. Így a művészet alatt nem csupán a megfogható tárgyakat és a digitális élményekre fókuszáló kiállításokmegrendezését, illetve bemutatását értjük, hanem azt az egyéni látásmódot is, ami szerint éljük az életünket, és aminek fényében hajlandók vagyunk törődni magunkkal és másokkal is – állítja a kurátor.

A nagy francia gondolkodók egyike, Michel Foucault már a 20. században kellő pontossággal azonosította ezt a problémát: „Számomra lenyűgöző az a tény, hogy a társadalmunkban a művészet mennyire átalakult. Mára csak a tárgyakhoz, nem az egyénekhez vagy az élethez kapcsolódik. Ez, a művészet egy szakértők által művelt elitista formája. De vajon nem lehet mindenki élete műalkotás?” Napjainkban Foucault szavai különösen relevánsnak tűnhetnek, hiszen úgy látszik, meg kell tanulnunk hosszútávon is együtt élni a koronavírussal, és azzal a tudattal, hogy 5–10 évenként újabb és újabb járványokra számíthatunk.

Lassan hozzá fogunk szokni az olyan súlyos, egymással szorosan összefüggő kihívásokhoz, mint a klímaváltozás, a menekültválság vagy az élelmiszerhiány, ezért alapvető fontosságú, hogy továbbra is olyan jellegű kérdéseket tegyünk fel, amelyek egy társadalmi átalakulás közepette is a művészet szerepét boncolgatják. Például miért és kinek alkotnak a művészek, és meddig mehetnek el a társadalmi átalakulás kivívása során anélkül, hogy lemondanának a saját művészi szerepeikről? Mire kéne a művészetnek ténylegesen összpontosítania? Képes lehet-e a művészet előidézni egy társadalmi átalakulást, netán ösztönözhet-e minket a művészet az anyagi kultúrához fűződő viszonyunk újragondolására? Nyilvánvaló, hogy a kialakult helyzetben az ehhez hasonló kérdésfeltevésekre éppúgy szükség van, mint önreflexióra, a művészeti intézmények és gyakorlatok működésének megkérdőjelezésére, és a művészek munkájának felülvizsgálatára.

Bubla Éva: Kitchen ssesi x offline, 2019.(Digital Gardening c. rezidencia projekt a brnoi ssesi space / The Wrong Biennale keretében). Fotó: Bubla Éva / Michael Mitro

Bubla Éva: Kitchen ssesi x offline, 2019.(Digital Gardening c. rezidencia projekt a brnoi ssesi space / The Wrong Biennale keretében). Fotó: Bubla Éva / Michael Mitro

Bubla Éva: Kitchen ssesi x offline, 2019.(Digital Gardening c. rezidencia projekt a brnoi ssesi space / The Wrong Biennale keretében). Fotó: Bubla Éva / Michael Mitro

Bubla Éva: Kitchen ssesi x offline, 2019.(Digital Gardening c. rezidencia projekt a brnoi ssesi space / The Wrong Biennale keretében). Fotó: Bubla Éva / Michael Mitro

Bubla Éva: A kitchen ssesi x offline az élelmezés problematikáját vizsgálja korunk ökológiai válságának kontextusában. A workshop alkalmával a résztvevők közösen térképezték fel környezetünket: ehető vadnövényeket kerestek, és felelevenítették a növényekről elfeledett ismereteket, mint a növények tápláló vagy gyógyító hatása, de felmerült az élelmiszer-önrendelkezés fontossága is.

Carmen Salas 2018-ban kezdett el dolgozni egy hosszútávú projekten, amely a következő kérdéseket járja körbe:

1) Mi lenne, ha a művészek nagyszámban úgy döntenének, egy évre szakítanak azzal a megszokott gyakorlattal, hogy elszigetelt stúdiókörnyezetben végezzék a munkájukat? Ehelyett akár a tárgyi alapú művészeti tevékenységüket felválthatná egy részvételi, társadalmi alapú gyakorlat.

2) Vajon készül-e a művészeti-kulturális szektor (a finanszírozó testületek, az intézmények, az alapítványok, a kurátorok, a kritikusok, a művészek) a jövőben várható erőforráshiányos működésre? Salas aggodalmának hangot adva arra is kitér, hogy több finanszírozási lehetőségre lenne szükség ahhoz, hogy biztosítani tudják a műalkotások létrehozásának, művészeti projektek, események megvalósításának és népszerűsítésének új, a jelenleginél fenntarthatóbb módját. 

3) Van értelme a már megszokott módon tovább folytatni a kulturális vállalkozásainkat anélkül, hogy egy szilárd és fenntartható struktúra, illetve infrastruktúra lenne mögötte? A szerző inkább úgy véli, hogy minden időnket, energiánkat és erőforrásunkat erősebb rendszerek és infrastruktúrák kidolgozására, ugyanakkor stabil keretek megtervezésére és felépítésére fordíthatnánk.

Salas javaslata a művészeti gyakorlat hatásával, valamint az azt fenntartó rendszer jellemzőivel és lehetőségeivel fonódik össze. Arról szól, hogy mindenekelőtt az ötletekre, az értékekre, a tudáscserére, a bölcsességre, és nem utolsó sorban a változás eszközeire kell hangsúlyt fektetnünk ahhoz, hogy a változás útjára léphessünk. Ahogy Domenico Dom Barra is rávilágított: „Az egyes művek helyett a művészeti gyakorlatot, a művészek helyett pedig a közösséget kell előtérbe helyeznünk. (...) Ez a cselekvésről szól, és nem a művek megalkotásáról.”

Képzeljük el azt, hogy a művészet képes visszatérni a gondoskodás, a kedvesség, az együttérzés, a cselekvés, a társadalmi igazságosság és az együttműködés értékeihez. Ez lehetséges volna, ha a művészet nagyobb társadalmi dimenzióval bírna. A művészet nem szólhat a változatlanságról, a konformizmusról, sem a félelemről, épp ellenkezőleg: a kockázatvállalásról, az ellenállásról, az egyenjogúságról és az átalakulásról kell szólnia.

Bubla Éva: A Lélegzésre Kijelölt Hely egy növényeket inkubáló modul, segítségével friss levegő inhalálható az egyre szennyezettebb urbánus terekben. Emlékeztet minket a növények jelentőségére, az emberi tevékenységek hatásaira, és egy ehhez kapcsolódó spekulatív, disztópikus jövőképre.

Carmen Salas azt is kiemeli, ha a koronavírus után újra akarjuk tervezni a társadalmunkat, akkor olyan művészetre van szükségünk, amely nem az individualizmusról és a „művészi zsenialitásról” szól, hanem azokról az alkotókról és intézményekről, amelyek a rendszerszintű megoldásokra és olyan együttműködésekre összpontosítanak, amik a közösségi gondoskodást és részvételt segítik elő. Elsősorban használhatjuk ezt az időt arra, hogy azonosítjuk és elemezzük a kulturális szféra gyengeségeit, erősségeit és lehetőségeit. Mindemellett gondoljuk át és vitassuk meg, hogy milyen módon lehet felépíteni egy erősebb, igazságosabb, sokkal ellenállóbb és fenntarthatóbb szektort. 

Végül a források egy részét olyan munkacsoportok létrehozására kellene fordítani, amelyek ezt követően különböző intézmények, művészek, finanszírozók, kormányok és állampolgárok bevonásával megvitatják a strukturális problémákat, továbbá ezek orvoslására szilárd és tartós stratégiákat dolgoznak ki. Mindez megkerülhetetlen, ha egy erősebb kulturális szféra létrejöttén kívánunk dolgozni.

Carmen Salas eredeti, angol nyelvű cikke
Kép a főoldalon és a Facebookon: Agnes Denes: Wheatfield–A Confrontation, Manhattan, 1982.
Négyzetes kép: Koronczi Endre: Ploubuter Park Open Air installációk
Fejléc kép: Bubla Éva: Lélegzésre Kijelölt Hely, 2019. Fotó: Ana Setyardyani Putri