A Kincses sziget pompás színpadképe új világot épít fel a néző szeme előtt. A nyitóképnél a játékteret a sziget bordaszerű sziklái ölelik körbe és kék-narancs fények világítják be, hull a hó, és tűz lobog, ahogy Jim mesélni kezdi kalandjait. A szereplők maguk mozgatják a masszív díszleteket köteleket húzva és kellékeket görgetve, így a helyszínek változása az előadás szerves részévé válik: a látvány a történettel együtt bontakozik ki, mintha a képzeletünk festené elénk. Az első felvonás egy diadalmas pillanatában a Hispaniola legénysége egy öt méter magas hajódíszletet húz fel gondosan berendezett kabinnal, árbóccal és kormánykerékkel, mire a felvételen a közönség tapsban tör ki. A lenyűgöző látványvilág remekül adja át a kalandregény határtalan fantáziáját, és közvetíti a serdülő Jim gyermeki ámulatát.

Jim egyszerre narrátor és főszereplő, akit Patsy Ferran elragadóan lelkes, heves, nyughatatlan figuraként jelenít meg. Lehetetlen nem rá figyelni. Az adaptáció Jim nemét kérdésessé teszi: női színész játssza, férfiruhában, és a többi szereplő felváltva hivatkozik rá lányként vagy fiúként. Ez teret ad az előadásnak, hogy Jim fejlődéstörténetét komplexebbé tegye. A kapitánynak felcsapott Trelawney ráripakodik, hogy a térképek csak férfiaknak valók, és a konyhába küldi dolgozni. Bár Jim tud olvasni, kuktaként pedig nincs tapasztalata, feltételezett neme olyan helyzetbe kényszeríti, ahol tudása és tehetsége nem érvényesülhet. Ez lehetőséget kínál a haramia Long John Silvernek, hogy magához édesgesse, mint az egyetlen felnőtt, aki látja benne a potenciált, függetlenül attól, milyen nemhez tartozik.

Az előadás szerelmi szálat fon kettejük közé, mely a könyvben nem volt jelen. Amikor csillagokat néznek, a Vénusz az első bolygó, melyet Jim meglát a planetáriumként felvetített égbolton, érzékeltetve, hogy Long John Silver az első férfi, aki felé vonzalmat érez. Ez a könyvhöz képest új motivációt ad Jimnek, hogy vakon bízzon a haramiában. Amikor viszont Long John Silver megcsókolja, Jim a közönség felé fordulva megdöbbenve kijelenti, hogy „ehhez túl fiatal vagyok.” Ez a fordulópont rezonál a regény fő témájára, ami a határt keresi álmodozás és valóság között. Bár képzeletben nagy mulatság felcsapni kalóznak, Jim szembesül a valóság morális kihívásaival, felismerve, hogy bűnözőkkel barátkozik. Ugyanígy a serdülő vonzalom viszonzatlanul csak ártatlan ábránd, Long John Silver futó csókja viszont aggasztó.

Ez a vonal egy új tanulságot tár a közönség elé. Míg a regény „ne álljunk be kalóznak” üzenete manapság már ugyancsak megkopott, a színpadi adaptáció behozza a trauma aspektusát. Jim és Ben Gunn, a szigeten hagyott egykori kalózinas és Long John Silver másik átejtett áldozata közösen gyógyulnak lelki sebeikből. Jim bizalma egy időre teljesen megrendül a felnőttekben, olyannyira, hogy elhiszi, hogy az őt oltalmazó Dr. Livesey elárulta. Végül nagyanyja emlékének köszönheti, hogy visszatalál önmagához. Az otthon és a család morális biztonságot nyújt, mely erőt ad Jimnek, hogy ismeretlen helyzetekben, egyedül is kiálljon magáért, kiteljesítve fejlődéstörténetét.

A komoly témák behozásával együtt is az előadás mindvégig könnyed és komikus. Erre nagyban rájátszik a humorral átszőtt narráció, a sorozatos helyzetkomikumok, mókás jelmezek és kellékek, Billy Bones feneketlen kincsesládájától a fegyvernek használt bőrfújtatóig. A párbajok mesterkélt mozdulatai közben nem aggódunk senki életéért, és a holtakat jótékony homály fedi.

Az oldott hangulat mélyebb üzenetekkel párosul a zenei megoldásokban is. Az élő muzsika legfőbb eleme a jeleneteket összekötő tengerésznóták, melyeknek Angliában évszázados hagyománya van. Ezek a dalok történelmi kontextusba ágyazzák a mesés történetet. Bár a Kincses sziget dicső, letűnt korként tekint vissza a tengerészet épp letűnő aranykorára, az előadás kritikusabban reflektál az imperializmus emlékére. Erre a történelmi kontraszt mellett példa pár hangsúlyos kijelentés („A kincstől még az angolok is megőrülnek,” „A sziget nem szereti, ha bántják”) és Ben Gunn karaktere: a calibáni barbár egy fehér angol srác, aki felismeri, hogy az általa korábban élvezett civilizáció története sötét és véres.

Az előadás egy keretes szerkezet beemelésével tartogat még újdonságokat. Megnyugodva térünk vissza a nyitó díszlethez, ahol Jim boldogan fut nagyanyja karjaiba – ez a váratlan csavar viszont megkérdőjelezi a happy endet. A csattanó tovább bátorítja a nézőt, hogy gondolja át és értelmezze újra a forrásmunkát. A kedves gyerekkori klasszikusaink modern szemmel talán nem olyan ártatlanok, és érdemes feltárni mögöttes tartalmukat.

Robert Louis Stevenson: Kincses sziget (Treasure Island)
Színpadra írta: Bryony Lavery
Játsszák: Patsy Ferran, Arthur Darvill, Nick Fletcher, Gillan Hanna, Helen Lymbery,  Aidan Kelly, Raj Bajaj, Oliver Birch, Danial Coonan, Claire-Louise Cordwell, Angela de Castro, Paul Dodds, Heather Dutton, Joshua James, Lena Kaur, David Langham, Jonathan Livingstone,  Alexandra Maher, Alastair Parker, Tim Samuels, David Sterne
Díszlettervező: Lizzie Calchan
Zene: Dan Jones, John Tams
Rendezte: Polly Findlay
Az előadás felvételét 2015-ben rögzítették 
National Theatre at Home
Fotók: Johan Persson