Bár a disztópiák a jövőben játszódnak, minden esetben a jelenre vonatkoznak, hiszen a kialakult szélsőséges társadalmi-politikai rendszerek azért jöhettek létre, mert az emberiség a jelenben rontott el valamit. A posztapokaliptikus disztópiákban az ember visszasüllyed primitív, törzsi állapotokba, és ezekben a túlélés a tét (A majmok bolygója, Mad Max-sorozat, The Walking Dead). Kifinomultabbak azok a negatív utópiák, amelyekben a civilizáció fennmaradt, azonban a társadalmi-politikai rendszer nagyon rossz irányba fejlődött, és a műfaj egyes alkotásaiban megvalósult a totális kontroll. Ennek klasszikus darabja a George Orwell-féle 1984, de mostanában nagyon felkapott lett Margaret Atwood regénye is A szolgálólány meséje című tévésorozat miatt. Mind Orwell, mind Atwood totalitárius diktatúrát, rendőrállamot vizionált, amelyben a hatalom nemcsak folyamatosan szemmel tartja alattvalóit, hanem a testüket is kontrollálja, sőt A szolgálólány meséjében az alárendelt, megvetett nőket tulajdonképpen „tenyészállatoknak” tartják, akik ironikus módon biztosítják a felső osztályok családjainak fennmaradását. A sorozatban persze a hatalom képviselői sem voltak boldogok és szabadok, ők is az arctalan gépezet foglyai voltak. A Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon közönségdíjat nyert spanyol filmkülönlegesség, A platform még ennél is tovább megy: még inkább a diktatúra testkontrolljára koncentrál, és benne a hatalom szinte abszolút személytelen.

A platform az eddig inkább reklámfilmekkel foglalkozó Galder Gaztelu-Urrutia első nagyjátékfilmje, ami a koronavírus-járvány nyugati elhatalmasodása, illetve a mozibezárások idején, márciusban került fel a Netflixre. Hajdu Szabolcs áprilisban debütált filmjéhez hasonlóan (Békeidő-kritikánk itt olvasható) mintegy arra emlékeztetett minket, hogyan viselkedtünk „békeidőben”, illetve a járvány kezdetén. Sőt A platform meglepő módon jól rímelt arra a jelenségre, hogy egyesek lefosztották a boltok polcait attól rettegve, hogy nem jutnak hozzá alapélelmiszerekhez (a liszt, az élesztő és a toalettpapír pánikszerű vásárlása azóta viccek tárgyává is vált). Ugyanis Galder Gaztelu-Urrutia műve leegyszerűsítve a túlfogyasztásról és a fogyasztási őrületről szól, amelynek révén a rendszer uralkodik az embereken.

A történet főhőse, Goreng egy vegyes, egyszerre büntetés-végrehajtási és rehabilitációs, egészségügyi intézménybe jelentkezik, ahol önként vállalja, hogy hat hónapot tölt el, és ezalatt nem gyújt rá. Ha letelik a hat hónap, az ígéretek szerint kap egy tanúsítványt. Csupán egy általa választott tárgyat vihet magával a Gödörnek nevezett intézménybe: ez az ő esetében egy Don Quijote-példányt, „cellatársa”, a gondatlanságból elkövetett emberölésért ide került Trimagasi úrnál pedig egy Samurai Plus típusú kést jelent. A Gödör nagyon hasonlít a falanszterekre, csak itt a puritán lakások egymás fölött helyezkednek el, egyenként hatméteres távolságra, és mindegyik közepén egy lyuk tátong, amelyen keresztül a lenti és a fenti „szomszédokat” is lehet látni. Ezek között közlekedik fentről lefelé a címszereplő platform, amelyen egy hatalmas asztal áll, rajta mindenféle elsőosztályú étellel és itallal. Persze csak a felső szinteken lakók részesülnek az igazán finom falatokban, egyre lejjebb haladva az étel mennyisége fogy, minősége romlik a szó szerint zabáló „foglyok” miatt, és a legalsó cellákban élők már csak üres edényeket és üvegeket találnak. Amikor Goreng szembesül a Gödör kegyetlen szabályaival, amelyek kannibalizmusra és erőszakra sarkallják az embereket, megfogalmazódik benne, hogy valamit tenni kellene. Ám a lázadás ebben a disztópiában minden eddiginél nehezebb, mivel egyre inkább bebizonyosodik, hogy a hatalom ebben az esetben tényleg csak egy arctalan és személytelen gépezet, amelyet az emberek széttartása, empátianélkülisége és konformizmusa mozgat és tart fenn.

Galder Gaztelu-Urrutia egy nagyon izgalmas világot, illetve 21. századi falansztert épített fel, ami sok tekintetben egyébként emlékeztet a Fűrész- és a Kocka-filmek őrült szerkezeteire, szadista csapdáira is. Társadalomlélektani szempontból tökéletes ötlet a Gödör, ami nyitott, és az asztalon bármelyik szintre el lehet jutni, a „foglyoknak” csak rá kell állnia, ezzel kockáztatva persze, hogy beletaposnak valamilyen ételbe, hiszen az asztal szó szerint tele van. És ebben a rendszerben az ételnek szó szerint létfontosságú szerepe van, így az emberek még ölni is képesek egy-egy betevő falatért, azért meg pláne, ha valaki például rátapos a falatokra. Van néhány, a mozgásszabadságot és a szabadságot gátló mechanizmus, így például, ha valaki elvesz akár egy almát is, és el akarja raktározni, miután tovább ment a platform, akkor extrém meleg vagy extrém hideg lesz az adott „lakosztályban” mindaddig, amíg az illető vissza nem dobja azt az asztalra. Tehát valahol lehet egy „nagy testvér”, aki itt is mindent lát, bár ez inkább egy automatizmusnak tűnik, egy szabályozott rendszernek, amelybe az ember nem valószínű, hogy beleszól.

A hatalom képviselői közül senki sem jelenik meg, csupán néhány, emberi beszéd nélküli jelenetben láthatjuk, ahogy egy főszakács utasítgatja kuktáit a konyhában, ahol a finom ételek készülnek, de ők csak beosztottak, fogaskerekek a gépezetben, az intézmény irányítóiról viszont semmilyen információt nem kapunk. Gaztelu-Urrutiát egyáltalán nem maga az elnyomás és a diktatórikus hatalom érdekelte, hanem az átlagemberek, akik bele vannak vetve egy személytelen rendszerbe, és kérdéses, hogyan viselkednek egymással ilyen körülmények között. Azaz a Gödörben ember embernek farkasa: nem annyira a rendszer maga, hanem a rendszerben élők keserítik meg egymás életét, persze amiatt, mert ennek a gépezetnek a részei, és a szabályai szerint „játszanak”.

A platform úgy működik, hogy mindenkinek ugyanannyi ideje van enni az asztalról, ám tőle függ, hogy ezalatt mennyit eszik és iszik. Galder Gaztelu-Urrutia feltevése, hogy ha az emberekben van emberség, akkor csak annyit esznek, amennyi valóban szükséges számukra, és az időkényszer miatt nem fognak zabálni, hanem gondolnak embertársaikra is, akik a legalsó szinteken tartózkodnak. Ám éppen azért éheznek az alsó szinteken, mert az emberek önzők, gyarlók, nem gondolnak a másikra. Sőt, a rosszindulat vezérli néhányukat: Goreng amúgy okos és művelt cellatársa, Trimagasi direkt beleköp az ételbe, amikor a platform elindul lefelé, mondván, hogy ez a szokás, és a felettük élők is biztosan beleköptek. A lényeg, hogy a hierarchia tetőfokán élők túlfogyasztanak, és semmilyen empátia nincs a többségben. Akiben van (Imoguiri, egy rákbeteg nő, aki a cellalakók váltogatása miatt később Goreng mellé kerül), és megpróbálja rávenni a többieket arra, hogy osszák be az ételt, porciózzanak ki adagokat a többiek számára, azt is leteremtik.

A groteszk-szatirikus hangvételű A platformban nem lehet nem tetten érni a nyugati fogyasztói társadalmakat. Galder Gaztelu-Urrutia tulajdonképpen a vadkapitalizmus marxista kritikáját fogalmazta meg. A túlfogyasztás nemcsak a járványpánik idején volt érvényes, hanem azelőtt, „békeidőben”, és valószínűleg ezután is így lesz. Egyfelől elég csak a marhahúsfogyasztás korlátozásának felvetésére, illetve bevezetésére, valamint az esőerdők pusztulására gondolni: a húskereslet miatti túltenyésztés és a zöld területek ritkulása, sőt eltűnése következtében nő a széndioxid-kibocsátás, így az üvegházhatás. Mindezt persze sokan újabb „zöld-liberális hóbortnak” tartják, és emellett ugyanúgy más árucikkekből is túlfogyasztanak, ami ismét csak növeli a hulladékmennyiséget vagy a légszennyezést.

Másfelől pedig a hatalmas társadalmi egyenlőtlenségekre is utal a film, amelyek „horizontálisan” (a fejlett és a fejlődő országok között) és „vertikálisan” (egy társadalmon belül, az alsó és felső osztályok között) egyaránt fennállnak. A felső szintek képviselik az elitet, akik számára adottak az alapvető fontosságú ételek (hús, főételek), sőt a luxuscikkek (édesség, bor) is, dőzsölnek, turkálnak a jóban. Ahogy egyre lejjebb haladunk a hierarchiában a „munkásosztály”, illetve a legszegényebbek, depriváltak szintje felé, úgy romlik az étel minősége, és úgy válik egyre inkább csak az étkezést szimbolizáló tárggyá az asztal, amely a vágyat fokozza, az étkezés illúzióját képviseli, de az éhséget nem csillapítja. Roland Barthes Mitológiák című könyvében találjuk meg ennek a mechanizmusnak a pontos jellemzését, amelyben a szerző például az alsóbb osztályok körében népszerű magazinokat elemez, bennük csupa finom étellel és recepttel. Ám Barthes felteszi a kérdést, hogy ezeket a finomságokat vajon hány szegény család képes valóban elkészíteni, ha nem állnak rendelkezésükre a drága alapanyagok. Ezért ezeknek csupán ideológiai funkciója van: egyrészt egy illúziót teremtenek, hiszen a szegényebbek is láthatják, elábrándozhatnak a finom ételekről, másrészt felkelti bennük a fogyasztási vágyat ami cselekvésre (vásárlásra, még több munkára) ösztönzi őket. A platformban is ugyanezt a funkciót látja el a szintek között vándorló asztal: a „rabok” látják a nyomait a nyalánkságoknak, ezért még nagyobb lesz bennük a vágy, hogy feljebb jussanak, akár a társaik meggyilkolása révén. Az „oszd meg és uralkodj” tehát kiválóan működik, csak ezúttal a hatalom a gyomorra apellál.

A platform ezáltal arra is rámutat, hogy a lázadás, a forradalmi változás miért nem lehetséges. Amíg a többség valamennyire elégedett akár az alacsony minőségű ételekkel, fogyasztási cikkekkel, addig nem áll érdekében lázadni a rendszer ellen, inkább társát marja azért, hogy előrébb (feljebb) törhessen, és jobb minőségű ételekhez juthasson a másik kárára. Galder Gaztelu-Urrutia műve szerint az emberek többsége megelégszik a rosszul működő rendszerrel, amennyiben fogyaszthat. Tulajdonképpen Herbert Marcuse „egydimenziós emberei” népesítik be a Gödör celláit, akiknek az élete szó szerint a fogyasztás–ürítés dialektikájára van redukálva, és teljes mértékben hiányzik belőlük az empátia vagy az ellenállás vágya. Ilyen módon hiába lép fel egy Goreng-féle gondolkodó, a többség akaratával nem dacolhat – legfeljebb nekik eshet, erőszakot alkalmazhat, ha a racionális meggyőzés csődöt mond, csak ebben az esetben kérdés, hogy mennyivel jobb ő bármelyik elnyomónál. Vagyis A platform igen eredeti állítása szerint  nemcsak a rendszerrel van a baj, hanem a rendszerbe beleszokott emberekkel is. Ahhoz, hogy a rendszer változzon, a társadalom többségét kellene meggyőzni arról, hogy változtassanak, a fejekben kellene átkapcsolni valamit. Ám ez nem megy, ha csupa olyan embert kellene meggyőzni, akik elégedettek azzal, ha magukba önthetnek egy üveg bort, vagy teletömhetik magukat hússal és panna cottával.

A platform tehát a fogyasztói kapitalizmus szatirikus és groteszk parabolája. Ám ebből fakad a film egyik alapproblémája is: nem nagyon fér össze a klasszikus történetmesélés a társadalmi-politikai példázattal. A főhős egyértelműen klasszikus hős, aki egy jelentős átalakuláson megy keresztül, az ő történetszála az ébredésről akarna szólni. A többi karakter viszont jelszerű, szimbolikus, inkább típusfigura (a liberális ellenálló, a konzervatív konformista, az őrült radikális stb.), mint hús-vér ember. Ugyanígy a hagyományos, egyenes vonalú, célelvű és az epizodikus, világot bemutató cselekményszerkesztés is konfliktusba kerülnek egymással, azaz sokszor úgy tűnik, Galder Gaztelu-Urrutia nem tudta eldönteni, hogy egy izgalmas disztópiát vagy egy izgalmas történetet építsen fel. A főhős sok alkalommal szorul háttérbe, válik pusztán passzív szemlélővé, és az alkotó túl hirtelen vált át újra a klasszikus történetmesélésre, majd erőltet a cselekmény végére egy mélynek és lírainak szánt, de valójában modoros befejezést. Így a katarzis sajnos elmarad A platformban.

A színészi alakításokra viszont nem lehet panasz. Külön említésre méltó a Trimagasit játszó Zorion Egileor, aki elképesztően jól játssza a zabáló-filozofáló őrültet. Karaktere már-már Hannibal Lecterrel vetekszik, nemcsak a doktor egyik jellegzetes alapvonása, a kannibalizmus, hanem stílusa, műveltsége, intelligenciája miatt is. Továbbá érdekes adalék lehet, hogy a főhőst játszó Iván Massagué és a Imoguirit alakító Antonia San Juan alapvetően vígjátéki színészek, itt mégis drámai karaktereket formálnak meg. Egyébként a szereplők neve is direkt groteszk, beszédes: a gorèng az indonéz nyelvterületen „sültet” jelent, az Imogiri egy jávai királyi temető neve, Trimagasi neve pedig az indonéz terima kasih-ból („köszönöm”) ered.

A platform tehát inkább csiszolatlan gyémánt, mint remek film, de az biztos, hogy emlékezetes, akár többször is megnézhető, tartalmas, elemzésre hivatott, bár következetesen egyértelmű alkotás (szóval nem a sokféle értelmezési lehetőségen fogunk töprengeni), amelynek mintegy „egyedi ízt” kölcsönöz szatirikus-groteszk hangvétele. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy nem veszi komolyan magát: bár sok jelenete tragikomikus, mégis elkeserítő lehet a felismerés, hogy mi is egy „Gödörben” élünk.

A platform (El hoyo) – színes, feliratos spanyol horror, szatíra, disztópia, 94 perc, 2020. Rendező: Galder Gaztelu-Urrutia. Forgatókönyv: David Desola, Pedro Rivero.  Operatőr: Jon D. Domínguez. Zene: Aránzazu Calleja. Producer: Ángeles Hernández, Carlos Juárez. Szereplők: Iván Massagué (Goreng), Zorion Eguileor (Trimagasi), Antonia San Juan (Imoguiri), Emilio Buale (Baharat), Alexandra Masangkay (Miharu). Bemutató: 2020. március 20. Forgalmazó: Netflix. Korhatár: 18 éven aluliak számára nem ajánlott!

Képek forrása: IMDb.