Han Kang már az első magyarul is megjelent regényével, a 2016-ban Nemzetközi Man Booker-díjat nyert A növényevővel is bizonyította, milyen finoman képes ábrázolni az erőszakot és annak következményeit. Azonban itt eggyel tovább lép. Míg ott a fő kérdés az volt, hogyan léphet ki egy ember az erőszakos társadalomból, itt a tömeg kerül a fókuszba. Folyamatosan felteszi a kérdést kimondva, kimondatlanul, hogy alapvetően kegyetlen-e az ember. Ebben a világban bárki gyilkossá válhat, csupán azzal, hogy életben marad.

A Koreai Köztársaság 1948-as megalakulása óta katonai vezetők váltották egymást, diktatúrát létrehozva az országban, annak minden velejárójával: cenzúrával, egyetemi szervezetek szétverésével és erőszakkal. Mikor 1979-ban lelőtték Pak Csong Hi elnököt és Cson Duhvan került a helyére (akit a regényben a mészárosként emlegetnek), a diktatúra megerősödött: bezártak az egyetemek, betiltották a politikai megmozdulásokat és katonák lepték el a nagyobb városokat. Duhvan letartóztatta a diákszervezetek vezetőit, azonban ezzel nem sikerül teljesen elnémítania az országot. 1980. május 18-án Kvangdzsu városában diákok kezdtek tüntetni az egyetem újranyitásáért, amit a katonaság erőszakkal próbált szétoszlatni, sikertelenül. Később a helyi lakosok is csatlakoztak a tüntetőkhöz, de a katonák sokakat agyonlőttek, még azokat is, akik éppen busszal menekültek ki a városból. A sajtó ezekről az eseményekről úgy tudósított, mint a kommunista Észak-Korea által felhergelt tömegmegmozdulásról. A hivatalos adatok szerint két-háromszáz ember halt meg ezekben a napokban, de sokkal többen tűntek el, őket a katonák vélhetően névtelen tömegsírokba temették. Az életben maradt résztvevőket és családtagjaikat átnevelő táborba küldték, cenzúráztak mindent, ami emléket állíthatott volna a kvangdzsui mészárlásnak, beszélni sem lehetett róla. Mikor 1993-ban a Koreai Köztársaság történelmében először választanak meg civil politikust, már senki nem a keserű múltra, hanem a felépítendő jövőre koncentrál. A traumák pedig sok családban kibeszéletlenek maradtak.

A történelmi tragédiák hátránya, hogy nehéz róluk pátosz nélkül beszélni. Mégis erre tesz kísérletet Han Kang, mikor megírja a Nemes teremtményeket. A regényben hét szemszögből ismerjük meg a történteket 1980-tól 2013-ig, az utolsó megszólaló maga az író, aki nem élte át a mészárlást, de ez csupán a szerencsén múlott. 1980-ban kilencéves volt, mikor családjával elköltöztek Kvangdzsuból és házukat kiadták egy fiatal lánynak és kisöccsének. Kang csupán elsuttogott mondatfoszlányokból képes évek múltán összerakni a történteket: ha nem költöznek el, ő is meghalt volna, mint azok, akik Kvangdzsuban maradtak. Nyomozásba kezd tehát, hogy emléket állíthasson mindazoknak, akikről sokáig tilos volt beszélni.

A koreaiak úgy tartják, míg a halott nincs tisztességesen eltemetve, addig a lelke nem lelhet végső megnyugvást. Temetési szertartásaikat szigorúan meghatározott rend jellemzi, helye van a csendnek és a beszédnek, a temetés pedig akár hét napig is eltarthat. Ezeket a hagyományokat rúgják fel teljesen, mikor tömegsírba dobják a testeket, vagy csak elégetik, hogy hamarabb végezzenek.

Azonban az élőknek sem könnyű. Han Kangnál nincsenek kimondott főszereplők, csak emberek és a történeteik. Sokszor nem is tudjuk, pontosan ki beszél, a fejezetcímek sincsenek a segítségünkre (pl.: A nyíló virágok felé, Hét pofon, Fekete lélegzet), ellentétben az angol fordítással. Az utószóból kiderül, hogy az angolul olvasók kis könnyítést kaptak, ott a fejezetcímek a szereplőket és az események dátumát is jelzik. Mondhatjuk ezt a könnyítést feleslegesnek, mert kifejezetten jót tesz a történetekhez, hogy nem tudjuk archoz, dátumhoz kötni a megszólalókat, így a figurák időtlenné és nemtelenné válnak, akár egy szellem.

A példa nem légből kapott, a regényben a történelem és a fikció érdekesen keveredik egymással, az egyik fejezetben például éppen egy szellem próbálja felkelteni az élők figyelmét. Szabadságot csak az ad neki, amikor testét, ami keresztformán fekszik a többi testen, benzinnel felgyújtják. Kang nem tabusítja, de nem is nagyítja fel túlságosan az erőszakot. Olvasás közben nem csak a koreai népet, bármelyik népet magunk előtt láthatjuk, az elégetett testek, a diktatúra némasága, a kínzások univerzálisak, az erőszak nyelvét mindenki érti.

A regény olvasható kordokumentumként, de tekinthetünk rá egy általános emberi érzés, a bűntudat mementójaként is. Az egyik fejezetben egy kisfiú keresi koporsók között a barátját, aki mellől elfutott a tüntetésen. Szintén bűntudat emészti azt a férfit, akinek egy haldokló lesz a cellatársa a börtönben. Mikor egymással szemben kellett egy tál rizsen osztozkodniuk, a halálát kívánta, hogy több étel jusson neki, de mindketten túlélik. Mindketten az alkoholt hívják segítségül, de a történtek az álmaikban kísértenek tovább.

A párbeszédek hiánya különösen szembetűnő, többnyire monológokat hallhatunk, vagy csak az események puszta leírását kapjuk. A némaság több jelenetben is felbukkan, a Hét pofon című fejezetben egy dráma némul el a cenzoroknak köszönhetően. A szövegben, ami Kvangdzsuról szól, bekezdéseket, oldalakat húznak ki fekete tintával, többek között ezeket a sorokat is: „mindezt tekintetbe véve fel kell tennünk a kérdést, mi is az emberi? Mit kell tennünk, hogy emberek maradjunk?”. Mikor eljön a bemutató napja, a nézőteret ellepik a civilruhás rendőrök. A színészek pedig betartják a szabályokat, csupán a csonka szöveget szavalják, a kihúzott mondatokat pedig eltátogják. Így lesz a némaság a halottakért való kiállás eszköze, olyan halottakért, akik valaha fegyelmezett és néma tüntetők voltak.

Bár az erőszak a regény fő motívuma, mégsem mondhatjuk, hogy a könyv tocsogna a vérben. Finoman ábrázolja a történteket, a valós történések helyett az utána következő álmokról beszél, a fegyverek helyett a gyerekekről, a pofonoknak pedig csak a nyoma látható az arcon. Mintha Han Kang ugyanazt akarta volna megfesteni, mint Picasso a Guernicán, csak sokkal finomabb ecsetvonásokkal.

Kép forrása: libri.hu