Tegyünk egy kis kitérőt, milyen lehetett az 1600-as évek első felében kifejlődő opera műfaja, melynek előzménye a „favola in musica” vagy madrigálkomédia. Tudjuk, hogy 1637-ben nyitotta meg kapuit Velencében az első nyilvános operaház, a Teatro san Cassiano. (Itt mutatták be 1641-ben Monteverdi Ulyssesét.) Ezt követően sorra nyíltak az új operaházak Velencében.  Az opera egyre divatosabb, populárisabb műfajjá vált, mely a közönség látvány- és botrányéhségére épített. Az új műfaj innentől kezdve a polgári ízlés kiszolgálója volt, látványos akart lenni és olcsó. A látványosság megvalósításához leleményes színpadi gépeket találtak ki, a jelmezek és díszletek pazar kivitelezésűek voltak. A zenekarral és szereplőkkel viszont spóroltak. A műfajhoz kapcsolódik a castrato énekesek sztárkultusza. A mitológiai hősök és scénák mellett egyre inkább helyet kapott bennük a nevetséges, kisszerű ember; elsőként Monteverdi operájában, az il ritorno d’Ulisse-ben Iros, az élősködő koldus komikus figurája volt ilyen. A zenei anyag szempontjából a legfontosabb, hogy a párbeszédek egyre inkább az ária területére estek dallamosságuk és formai egységesség (többé-kevésbé zárt szerkezetük) tekintetében.

Miután kikupálódtunk a zenetörténet frontján, lássuk mit hozott ki Vashegyi György karmester és Geréb Zsófia rendező Claudio Monteverdi mai napig népszerű és gyakran játszott L’incoronazione di Poppea című művéből. Kezdjük azzal, hogy egy korábbi kritika merészen kijelenti, hogy Vashegyi zenekara a nápolyi és nem a velencei kézirat alapján játszotta (rekonstruálta) a művet, ami azért kétséges, mert egy kis zenetörténeti kutatás bebizonyítja, hogy csak a két kéziratból rakható össze a teljes mű. Mindenesetre a két forrás csak az énekszólamokat (hangfaj jelöléssel) tartalmazza és a számozott basszust, plusz néhány ritornell szólamát. A kották nem adnak felvilágosítást arról, hogy milyen hangszerek szerepeltek annak idején. Vashegyi – talán Rinaldo Alessandrini példáját követve –  a continuó szólamot theorbával, csembalóval és orgonával erősítette, elérve a Müpa méreteihez képest telt hangzást. Nem tudni, hogy a hangfelvétel utómunkái is közrejátszottak-e, de semmi cincogás, halk zörej nem árnyékolta be az egységes zenekari hangzást. A tempók kiválóak voltak és volt spiritusz a zenészek játékában.

Tacitus Annalese őrizte meg az I. században uralkodó (őrült) római császár, Nero viselt dolgait, melyből Poppea Sabina patríciusnő bűnös szerelmi viszonyának alakulásáról szól a Poppea megkoronázása. A szövegkönyvet Francesco Busenello írta, a kor híres librettistája, aki a történelmi nyersanyagból több szálon futó, fordulatos cselekményt formált. A mozaikszerű jelenetezés ellenére a mű szerkezete nem töredezett, széteső, mint sok más korabeli szöveg esetében, minden jelenet nélkülözhetetlen része a cselekménynek. Velence szabados szelleme is beleíródott a Poppeába, a szerelem ábrázolásánál ugyanis fontos az erotikus felhang, mely az énekesek színészi játékát is érintette. Ezt tudva nem ütközünk meg azon, hogy Baráth Emőke harisnyában és arany tornadresszben csábította Nerot, vagy hogy Poppea dajkája, Arnalta obszcén mozdulattal fedte fel, mi rejlik szoknyája alatt. A vaskos tréfák, illetlen mozdulatok azonban nem bizonyultak elégnek a figyelem megtartásához.

Hervasztónak találtam, hogy végig sötétség dominált a színpadon, a minimálisra redukált színpadi díszlet mellett a ruhák sem jelentettek felüdülést a szemnek. A szimbolikus utalások nem voltak értelműek mindig: Nero  sörényszerű hajában például az arany babérdísz direkten utalt az uralkodói státuszra, viszont a szögletes víztárolók szerepét egy darabig nem tudtam megfejteni, csak Seneca öngyilkossági  jelenéténél váltak funkcionálissá. A ruhákkal sem tudtam kibékülni, a műanyaghatás és „rocker stílus” számomra túl elidegenítően hatott. A fényekkel sem történt semmi játék, pedig a remekül fordított szöveg sokszor utalt napszakváltozásra: elég csak a kezdő jelenetre gondolnunk, amikor Ottone hajnalban kint ácsorog saját háza előtt, amíg Poppea bent hetyeg  Neroval.

Az énekes gárda alakítását figyelve, hamar egyértelművé vált, hogy a pálma Baráth Emőkét illeti. Csodálatos hangadottságát énekes technikai tudása és még a csábító, hatalomvágyó, sötét erőt megtestesítő szerep ellenére is méltóságot sugárzó színpadi jelenléte tette teljessé. A Nerot alakító Vizin Viktória mozgása elég férfiasnak bizonyult, éneklése is korrekt volt.  Nero és Poppea záróduettjében a Pur ti miro kezdetű kettősben, ahol a két szoprán hang regiszter- és színbeli összefonódása ábrázolja a szerelmespár összetartozását, sajnos nem volt elég csengő Vizin Viktória hangja, így nem jöttek létre azok a hangsúrlódások, amiktől egyébként a hideg rázogat máskor.

A legbizarrabb Arnalta, az öreg dajka szólama, amit Jeffrey Thompson  énekelt. Itt megint csak a zenei rendezés hagyománykövető magatartása látszik, hisz a komikus öregasszony szerepeket Monteverdi korában is férfi tenor énekelte, mely nemcsak zenei vicc forrása, hanem a helyzetkomikum megteremtésére is kiváló alkalom volt. Ezzel próbálkozott Jeffrey Thompson is, akinél azonban az a színészi játék helyenként az éneklés rovására ment. Ráadásul szürke pongyolaszerű ruhája és sminkje inkább ijesztővé tette, mint mulatságossá. Ottavia a tragikus hősnő típusa, megformálója Hagar Shavrit volt, aki búcsújelenetében pompásan énekelte a fájdalomtól elakadó lélegzet kifejezésére szünetekkel megszakított recitativot.  A legtöbb fényt mégis Baráth Emőke hangfutamai vittek Monteverdi zeneművébe, az ő személye tartotta egyben dramaturgiailag is a darabot.

Összegezve a kanapéról látottakat: a zenei teljesítménnyel  – hála Vashegyi György és zenészei remek tolmácsolásának és az énekesek igyekezetének – elégedett voltam, a színpadi látvány azonban kétségbeejtően sivárnak bizonyult számomra. Illőbbnek éreztem volna több fénnyel manipuláló, egyszerű kivitelezésű, utalásokkal dolgozó ámde hagyományos elemekkel dolgozó díszletet. (Mint kiderült, ezzel az egyébként szimpatikus Geréb Zsófia rendező és Pázmány Virág díszlettervező munkáját bíráltam.)

A 2015. november 26-i előadás közvetítése felvételről  volt nézhető május 15-én 19:30-kor a Müpa Facebook- és YouTube csatornáján, valamint a mupa.hu-n.

Műsor: Monteverdi: Poppea megkoronázása - szcenírozott előadás
Vezényelt: Vashegyi György
Szereplők:
Fortuna / Poppea: Baráth Emőke
Néró: Vizin Viktória
Virtus / Ottavia: Hagar Sharvit
Otto: Matthew Shaw
Arnalta: Jeffrey Thompson
Seneca: Sebestyén Miklós
Drusilla: Tatai Nóra
Ámor: Pintér Ágnes (ének), Egyed Beáta(tánc)
Pallasz / Damigella: Zemlényi Eszter
Valletto: Molnár Anna
Első katona: Mészáros Péter
Második katona / Libertius: Kálmán László
Mercurio: Blazsó Domonkos
Liktor: Borka Ákos
Szerelmesek kara: Pintér Ágnes, Tatai Nóra, Zemlényi Eszter, Molnár Anna
Seneca tanítványai: Mészáros Péter, Korbász Viktor, Borka Ákos
Konzulok, Tribunusok: Kálmán László, Korbász Viktor, Mészáros Péter, Blazsó Domonkos, Borka Ákos
Közreműködők: Orfeo Zenekar
Alkotók:
rendező: Geréb Zsófia
rendezőasszisztens: Szélinger Anna
díszlet-, jelmez-, vetítéstervező: Pázmány Virág
koreográfus: Soós Attila