bezár
 

film

2008. 05. 31.
Apám hitte...
James Mangold: Börtönvonat Yumába
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Apám hitte... A Börtönvonat Yumába sehol máshol nem születhetett volna meg, mint Amerikában, a hőskultusz és ezzel együtt az apakultusz legdíszesebb bölcsőjében. James Mangold kiváló műve a szó igazi értelmében vett western, mely fittyet hány arra, hogy az aranykor óta eltelt több évtized néma tetszhalálban – a műfaj legjobbjait idézi, s egy alapos lélektani csavarrendszerrel már most úgy tűnik: az újkori western egyik alapfilmje.

prae.hu

Sok mindent el lehet mondani a műfaj haláláról és feltámadásáról, okokról és következményekről, a neowesternek sajátosságairól, de a Filmvilág 2008/3-as számában megjelent Új s új lovasok című cikk után (az írás júniustól elérhető online) alighanem felesleges. Mangold remake-ével – az eredeti az 1957-es, Delmer Daves-féle Ben Wade és a farmer – nem próbálja meg felújítani a műfajt, nem vezet be új szempontokat a westernfilmtörténet elemzésébe; csak fogja a zsáner minden elemét, két remek főszereplőt és néhány emlékezetes kísérőszínészt (bár nehéz eldönteni, hogy például a bandavezér leglojálisabb követőjét játszó Ben Foster ugyanilyen maradandó nyomot hagyna-e furcsa és ördögi kinézete nélkül is), majd a legfeljebb közepesen erős sztorit megbolondítja egy csavaros apa- és hasonlóan összetett hősfigurával, végül mindezt megtoldja egy-két olyan jelenettel, amely az egész cselekményt más szintre emeli – és így megmenti a giccstől vagy a közhelyességtől.
Christian Bale – A farmer
Christian Bale-t, ha előbb mutatják be a Yumát, talán most egy lapon emlegetnének a faarcú pszichopatát játszó Javier Bardemmel a Nem vénnek való vidékből – ahogy azt Ben Wade (Russel Crowe), az útonálló-fejedelem is megjegyzi: „Veled nem szívesen pókereznék...”. Karaktere, Dan Evans háborús, féllábú veterán, aki nyomorogva él családjával, s adósságait is törlesztenie kéne – mely tényt a hitelező nem rest folyvást tudtára hozni, például a család utolsó ingóságait tartalmazó karám felgyújtásával. Így már csak a pénzjutalom miatt sem zavarja túlzottan, amikor nehéz ügybe keveredik: egy általa végignézett, véres postakocsi-rablás után a helyi seriff elkapja a rettegett és így persze tisztelt Ben Wade-et. Evans pedig a jutalom reményében beáll azok közé, akik a messzi börtönbe szállító menetrendszerinti vonat megállójához kísérik őt, hogy az oly’ nagyon tisztelt törvény kezére adják.
Russel Crowe és Ben Foster
A film nagysága az egyszerű sztoriban rejlik: oly sok minden fér el benne, s a rendező mindezt oly kifinomultan, jó érzékkel pakolja bele, hogy nemhogy túlzsúfoltságot nem érzünk, de tökéletesen elégedettek lehetünk minden explicit és implicit szállal. Ilyen a tisztesség egyenlő lúzerség kérdésköre, a mindenható pénz tematikája, a becsületé és elveké (remek például az a jelenet, melyben halálos harc tör ki a törvény és az önbíráskodás emberei közt, mikor mindkét fél célja ugyanaz: Ben Wade elveszejtése) – de a legkiemelkedőbb talán mégis az első bekezdésben már említett apa- vagy hős-szegmens.

Ahogy a filmidő telik, úgy tudunk meg egyre többet a metaforikusan faarcú és szó szerint falábú farmer motivációiról, melyek az első látszat ellenére mégsem merülnek ki a pénzben: mint kiderül, ő világ életében a hátra-arc embere volt, lábát is saját katonái lőtték el tévedésből; még soha semmit nem ért el. S hogy mivel jelent ez többet egy egyszerű közhelynél? Mert e séma szerint a főhős – vagy inkább fővesztes – mindig magával akar elszámolni. Itt erről szó sincs: Dan Evans „egyszerűen” képtelen tovább elviselni szép, mindenki szerint többet érdemlő felesége csendes, ha nem is megvetését, de szánalmát. S főként: képtelen elviselni, hogy önnön életének kudarca azt a valakit is kudarcra ítéli, akit ő nevelt fel, akinek minden konvenció és elvárás szerint ő maga kéne, hogy példaképe legyen: fiát.
Arccal a vasút felé
A film tehát ebben és az ez után következő jelenetben fordul át minimum figyelemreméltó alkotásba: mikor Evans mindezt megérteti az örök nyertes Ben Wade-del. Vagy pontosabban: mikor Wade válaszol neki: „Ha már ilyen bevallósdit játszunk, én is bevallok valamit. Már voltam fogoly Yumában. Kétszer. És kétszer is szöktem meg onnan.” A film itt emelkedik el a cselekménytől, mert a tétek már véglegesen elrugaszkodnak a realitástól – minden gyakorlati tétjét és értelmét elveszti az eddigi sokszorosan életveszélyes út s a hátralévő, megállás nélküli pisztolyropogással kísért méterek a vonatállomásig. Már csak az elvek posztmateriális harca marad – s a végső megoldás gyomorszorító kegyetlenségében is nemes, bölcs és zseniális. S ahogy a 3:10-es börtönvonat, gyomrában Ben Wade-del Yuma felé tart, Wade magához füttyenti lovát...
nyomtat

Szerzők

-- Kovács Bálint --


További írások a rovatból

James Mangold: Sehol se otthon
Lakos Nóra: Véletlenül írtam egy könyvet
Oksana Karpovych: Lehallgatva című filmje a 21. Verzió Filmfesztiválon

Más művészeti ágakról

Krajcsovcis Éva és Zséger Olivia „Leképezés” című kiállításának megnyitóbeszéde
irodalom

Bemutatkoztak Kiss Tibor Noé műhelyének tagjai
Miklya Luzsányi Mónika Szerelmem, Petőfi Zoltán? című kötetéről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés