A bajok akkor kezdődtek, amikor a hatvanas évek elején egy francia rendező úgy határozott, hogy a filmjeit nem az akkor reneszánszát élő új hullámnak rendeli alá, hanem szórakoztatni fog. Philippe de Broca, merthogy így hívták, a kommersz műfaj feltámasztásával csinált forradalmat a filmes formanyelvet megújítók mezőnyében, akik azt vallották, hogy jó, ha egy történetnek van eleje, közepe és vége, csak nem feltétlenül ebben a sorrendben (Godard). A közönségcentrikusság szellemében, 1962-ben készítette el első moziját, a Cartouche című kosztümös kalandfilmet, majd két évvel később a Riói kalandot, amelyek főszerepét egyaránt a korszak új bálványára, Jean-Paul Belmondóra bízta.

Az egzotikumban, üldözésekben, viszontagságokban és rejtélyekben bővelkedő kincsvadászat sztorija aztán eljutott Hollywoodba is, ahol az iparágat nem túl gyakran kísértette meg az újítás vágya, így arrafelé különösen örülhettek, hogy Európában is akad olyan alkotó, aki nem a művészeti magaslatok, hanem a közönségbarát, színvonalas szórakoztatás felől közelíti meg a filmezést.

A Riói kaland nagy hatást gyakorolt két jóbarátra, az ötletgazda és író George Lucasra és a rendező Steven Spielbergre is, akik 1981-ben leforgatták a maguk régészes kalandfilmjét, az Elveszett frigyláda fosztogatóit, és megteremtették az életművész tudós, Indiana Jones figuráját. Talán maguk sem gondolták, hogy az idők során kultfilm lesz a Frigyládából, bár ismerve Lucas ambícióit és a Csillagok háborúja rafináltan kimódolt tendenciózusságát, ebben sem lehetünk egészen bizonyosak. Tény mindenesetre, hogy az első kalandot újabbak követték, 1984-ben a kevésbé sikerült Indiana Jones és a végzet temploma és a valamivel jobb Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag (pontosabban keresztes hadjárat) 1989-ben, mígnem idénre beérett a folytatás, azIndiana Jones és a kristálykoponya királysága.

Az alapsztori, ahogy megszokhattuk, rémesen egyszerű: az öregedő kalandor újabb rejtélyek sűrűjében találja magát, ezúttal az Amazonas dzsungelének mélyén kell megtalálnia az elveszett aranyvárost, Eldorádót, hogy visszajuttassa az ősi templomba a többezer éves kristálykoponyát, miközben nem csak a KGB ridegen szexi, okkultista szuperügynökének (Cate Blanchett) eszén kell túljárnia, hanem az FBI-t is meg kell győznie arról, hogy nem lett kommunista beszivárgó ügynök. Segítségére van egy vagány fiatalember, Mutt Williams (Shia LaBeouf) és a Frigyládából ismerős Marion Ravenwood (Karen Allen). Mindez az ötvenes évek hidegháborús, rock'n'rollos, belőtt sérós, wurlitzeres kulisszái között, amelyek már ismerősek lehetnek az Amerikai graffiti és a Vissza a jövőbe jeleneteiből.

A szüzsé persze nem sokat ad vissza a filmből, mint ahogy a történet alapján a Baljós árnyak is lehetne jó mozi, ha a vásznon nem az történne, ami. A Kristálykoponya egyébként abban is hajaz a sagaprológra, hogy rengeteg benne a legifjabb korosztálynak szánt Disney-elem, a jópofaság és az aranyosság, miközben - érdekes harmónia - nem nélkülözi a horroros betéteket sem, mint például a elhagyott temetőt őrző élőhalottak (természetesen éjszaka játszódik a jelenet, viharban) vagy a gyilkos óriáshangyák.

Nem hiányozhatnak belőle az Indiana Jones-filmek kötelező kellékei: az ostor, a kalap, a titkosírás (rég elfeledett indián nyelven, naná), az üldözés, a lövöldözés, a misztikum, a történelemóra, az utazásokat megjelenítő low tech interaktív térkép, a nőcsábász cinikus félmosoly, a kígyók és az összezáródó, mázsás kőlapok, amelyek között az utolsó pillanatban lehet átcsusszanni.

A film ezúttal is a hegycsúcsos Paramount-embléma áttűnésével indul, de már a nyitókép sejteti, hogy Spielberg nem veszi túl komolyan az egészet. Néhány perc telik csak el, és egy James Bond-film sűrűjében találjuk magunkat, hamar kibontakozik a démoni főgonosz és a magányos szuperhős összecsapása, és az akciókavalkád csúcspontján Jones professzor még egy kísérleti atomrobbantást is túlél, hogyan másképp, mint egy hűtőszekrény mélyén kuksolva. Ez az, amiről senki sem gondolhatja, hogy nem vicc.

Nem túl eredeti ötletek sorjáznak, a Kristálykoponya nem csak a kommerszfilmes utalásoktól hemzseg, úgymond öniróniában is bővelkedik. Mintha a Lucas-Spielberg páros a saját paródiáját akarta volna elkészíteni, amelyben jól ismert motívumok köszönnek vissza nem csak az Indiana Jones-epizódokból, hanem egyebek mellett az E.T.-ből, a Harmadik típusú találkozásokból, az Amerikai graffitiből, a Jurassic Parkból vagy éppenséggel a Csillagok háborújából. Jellemző példa, amikor a címszereplő Harrison Ford másik jellemző karakterének, Han Solónak az egyik mondatát idézi ("Rossz előérzetem van"), amely egyébként szinte az egész Star Wars-folyamot végigkíséri.

Bármennyire érteni vélem is az alkotói szándékot, hogy egyfajta karikírozott mementót állítson a duó saját életművének, ettől még gyárthattak volna jó filmet. Mert az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága bizony nem az. Még közepesnek is csak nagy jóindulattal mondható, nem feltétlenül azért, mert meg sem tudja közelíteni a Frigyláda etalonját, de önálló darabként is nehéz fanyalgás nélkül végignézni. S ha már tréfára vesszük a dolgot, akkor lehetne humoros.

A legrosszabb az egészben, hogy nem veszem az adást, miért kellett ezt a mozit megcsinálni. Világos, a széria attól széria, hogy több darabból áll, és attól lesz benne több darab, hogy időről időre újabbakat illesztenek hozzá. Eltelt bő másfél évtized a legutóbbi epizód óta, igazán nem lehet azt mondani, hogy elkapkodták a folytatást, hogy az alkotók életük végéig ebből az egy szál fess régészprofesszorból akarnak megélni, folyton róla húzzák le az újabb és újabb bőröket. De ha semmi érdemleges nem jutott az eszükbe, miért vették mégis elő? S ha már elővették, miért gondolták, hogy elbohóckodják, ha ezúttal nem tudnak jót kreálni? Talán úgy vélték, hogy a jópofaság bármi alól mentesít, mindenre kibúvót jelent? Arra jutottak, hogy ha nem tudják méltóképpen kiegészíteni a sorozatot, akkor egy nosztalgikusan kedélyes, önreflexív hattyúdallal vesznek búcsút a kedves hőstől? Vagy egyszerűen csak azt mondták, hogy ti akartátok ezt az újabb részt, kedves rajongók, nesztek, itt van, legyetek vele boldogok, nekünk kellett púpnak a hátunkra?

Nyilván a kognitív disszonancia esete forog fenn, mint rendszerint, amit a megrögzött európai kultúrfogyasztói elvárás vált ki egy olyan film megtekintése után, amelyet vérprofi amerikai mókusok viccesnek és meghökkentőnek szánnak, s honfitársaik esetleg annak is találnak. Erre meg lehet azt mondani, hogy Európában is tudnak szórakoztatót, egyben profit és humorost gyártani. Nem is kell messzire menni példáért. Vegyünk elő egy régi Philippe de Broca-filmet.