Út az ismeretlenbe

A történet főszereplőjeként megismert, tizenkilenc évesen elrendezett házasságba kényszerített Esty kezdettől fogva kilóg szűk környezetéből, abból a New York-i szatmári zsidó közösségből, amelyben nevelkedett. Ebben a szigorú, ortodox zsidó hagyományok szerint élő, rendkívül zárt világban a fiatal lány jelentős hátránnyal indul: mindkét szülője szakított valamilyen formában a közösséggel, ezért számkivetetté váltak, Estyt pedig a családja árvaként neveli. A „másság” jelei az örökölt bélyegeken túl olyasféle dolgokban is megnyilvánulnak, mint a zene iránti érdeklődés vagy a tanulásvágy, amelyek egy magafajta fiatal, vallásos zsidó lány számára tiltottak. Esty váratlan lépésre szánja el magát, amikor fojtogató házasságából és egész addigi életétől az ismeretlenbe menekül Berlinben élő, oly rég nem látott édesanyjához. 

A sorozatban bemutatott szatmári zsidó közösség fundamentalizmusa felerősít és modellál számos olyan hatalmi mechanizmust, amely kisebb-nagyobb mértékben valamennyiünket érint. Ennek a történetnek a veleje valóban nem a kritikákban oly sokszor kárhoztatott túl egyszerű azonosulás. Még csak nem is az európai jelenetek valószerűtlen multikultisága, vagy az a szájbarágós kontraszt, amely a vibráló Berlin és a williamsburgi közeg között feszül. Hogy ezek nem a legsikerültebb momentumai a sorozatnak, vitathatatlan tény. A legtöbb kritika a mérleg pozitív oldalán emeli ki azonban a zsidó szokások szinte folklorisztikus hitelességgel történő bemutatását, mely érdekes, izgalmas belső utazásra hívja a nézőt, már-már a tiltott ismeretlenbe való röpke betekintés izgalmával kecsegtet. A nagy gondossággal és aprólékos munkával létrehozott jelenetek tagadhatatlanul jól működnek az Unorthodox epizódjaiban. Ám ez a négy rövid epizód számos fontos kérdést is felvet azon túl, hogy hosszasan időzik a haszid zsidó rítusok és a mindennapi tárgykultúra gondosan kimunkált részletein.

A hitelesség megdöbbentő ereje alapvetően nem a sorozat érdeme, hiszen leginkább Deborah Feldman könyvének sajátos belső nézőpontjából fakad. Túl azonban a tárgyi külsőségeken, a könyv és a belőle készült sorozat számos olyan működésmód csaknem esszenciális modelljét tárja elénk, amellyel magunk is mindennap találkozunk. Esty menekülése és szimbolikus testi-lelki újjászületése a Waldersee vizében tagadhatatlanul személyes történet, ám, ha figyelmesen nézzük, önmagánál sokkal többről mesél: kisebbségi létezésről, saját szűk környezetünkben való másságról, idegenségről, elidegenedettségről, mi több, testpolitikáról, zsidó identitáspolitikáról, a patriarchális közösségek működéséről, a kollektív emlékezet hatalmáról, generációs traumákról, rossz megküzdési stratégiákról, társadalmi egyenlőtlenségről és gazdasági kiszolgáltatottságról egy fiatal nő figuráján, azaz egy per definitonem elnyomott pozícióban lévő szereplőn keresztül.

„Én” helyett „mi” – az örökölt identitás

A hatalom – jelen esetben az ortodox vallási közösség – elnyomó mechanizmusai több szinten működnek, s az élet minden területét meghatározzák. Az egyént (itt a másságát kezdetektől homályosan érzékelő Estyt) korlátozó, az én határait a szó lelki vonatkozásában (zenélés, tanulás, szórakozás tiltása) éppúgy, mint fizikai valójában (házas asszony kopaszra borotválása, házasságon belüli nemi erőszak) felsértő működések előtt fontos beszélni ennek a kollektív emlékezetnek a megtartó erejéről. 

A williamsburgi jelenetekben több alkalommal esik szó arról, hogy a közösség tagjainak mennyire fontosak a korábbi generációk tapasztalatai. A napjainkban élő szatmáriak számára a holokauszt pokla, a háborús üldözöttség és a náci németek ördögi volta épp olyan élő tapasztalat, mint amilyen a mindezeket saját idejükben személyesen átélő nagyszülőké-dédszülőké. A kollektív emlékezet nagyon erős közös identitást alakít ki, melybe a közösség minden tagjának bele kell simulnia. Emellett az egyéni emlékezet másodlagos, sőt gyakorta, mint Esty esetében is, egyenesen manipulált (vö. Esty felnövekedése, melynek során úgy tudja, hogy az anyja elhagyta őt). Ez a rigorózus identitáspolitika a legsajátabb énidentitás kialakulásának gátjává válik a fiatal nő számára anélkül, hogy tudna róla. Erre a tudattalan, bensővé tett elnyomásra való ráébredés pillanata a csakugyan giccses pasztellszínekkel megfestett jelenet, melyben Esty a Waldersee-ben megmerítkezve eldobja magától a zsidó asszony voltát jelképező parókát, és felfedi leborotvált fejét, hogy a berlini multikulti aktuálisan nagyon trendinek számító frizuradivatjával szülessen új életre.

Az egyén – és rajta keresztül a közösség – csak arra képes emlékezni, ami a számára múltként rekonstruálható, ennek pedig alapfeltétele, hogy bírjon a jelenben adekvát vonatkoztatási kerettel. A szatmári közösség részletekbe menően szabályozott mindennapjainak megannyi apró mozzanata egytől egyig ezt a vonatkoztatási keretet építi, s egyben a zsidó történelmi múlttal való szoros narratív kapcsolatot tartja fenn.

Feltűnő, hogy a haszid zsidók tárgykultúrája, öltözködési szokásai mind a 18. században gyökereznek, a sorozat számos jelenetben mutat rá arra a feszültségre, amely a modern technikai vívmányokat (a farmernadrágtól az okostelefonig) elutasító közösség és New York lüktető kozmopolitizmusa között feszül. Mindez azonban nem holmi üres díszlet, a filmkészítők látványorientált egzotizmusa, esetleg jópofa geg (ld. Yanky és az okostelefon-használat, vagy Esty ismerkedése az internettel), hanem a múlt naponta megújított rekonstrukciója. Erre pedig azért van szükség, hogy egy nagyon stabil, az egyén személyes drive-jait is felülíró közös identitást alakítson ki és hagyományozzon tovább minden generáció. Ezzel rendkívül hatékonyan érik el ugyanis, hogy a közösség hosszú évtizedek során a változó időtől csaknem tökéletesen érintetlenül mentse át magát a jövőbe.

Biopolitika Williamsburgban

Foucault szerint a modern állam már nem a halál joga fölött diszponál, hanem az élet lefolyására „teszi rá a kezét”. Míg a modernitás előtti időkben a halál egy másik, magasabb rendű szuverenitásba történő átlépés ünnepe volt, mára a halál szekularizálódott, sőt medikalizálódott – ez pedig különös ellentmondásba kerül a vallásos haszid zsidók esetében. A hívők életének minden hétköznapi cselekedete a mennybéli üdvözülés elérésére irányul, méghozzá a földi élet lefolyásának rigorózus szabályozásával.

A foucault-i „engedelmes testek” működését figyelhetjük meg folyamatosan a sorozatban. Foucault A szexualitás történetében fogalmazza meg a fegyelmező hatalom működésmódját, amely egyik legfontosabb funkciója, hogy központilag határozza meg a test és a testi tapasztalatok határait. Ezek az egyén által interiorizált működésmódok konstituálják azokat az engedelmes testeket, amelyek saját tudattalan működésük által tartják fenn az aktuális hatalmat. A közösség minden egyes tagja – beleértve a közösség rituális-életvitelbeli vezetőjét, a rabbit is – a kollektív emlékezet által felkínált indentitás elfogadásával tartja fenn a rendszert.

Több emlékezetes jelenetben látjuk, amint az engedelmes test aláveti magát a hatalomnak, kivált mivel a főhősünk történetesen nő. A patriarchális társadalmakban – s a haszid zsidóság kiváltképpen ilyen – a női mivolt kizárólag testi vonatkozásaiban kerül előtérbe, ideértve a szépség témaköreit, az öltözködést, a viseletkultúrát, a szexuális vonzerőt és főként a reprodukciós képességet. A közösségben a nők számára tiltott a Talmud tanulmányozása, és nem végezhetnek polgári foglalkozást sem (a háztartás és a gyereknevelés láthatatlan munkáján kívül legfeljebb a közösség szolgálatába állhatnak, pl. saját iskoláik tanítójaként). A női test, női szexualitás a férfiak irányította rendszerben az idegenség és a veszély terei – megoldásként a lehető legnagyobb fokú kontroll alá kell vonni. 

A nő teste

A testi tapasztalatokról és intimitásról való teljes hallgatás, vagyis a tudás, az információ visszatartása az első eszköz, amellyel a közösség gyermekeit és fiataljait korlátozzák. A sorozat végigköveti Esty férjhez adásának teljes folyamatát a házasságszerző működésétől a házasulandók első, félórás találkozásán és a nászra való felkészülés mikvebéli rituáléján át az esküvő pazar jelenetéig. A második epizódban a házassági előkészületek részeként Esty kötelező felvilágosításon vesz részt. A kínos hangulatú beszélgetés egy pontján a szerencsétlen lány riadtan bizonygatja, hogy neki egyáltalán nincsen hüvelye, ez valami tévedés lehet. 

A(z elrendezett) házasságon belüli intimitás túlszabályozása, a menstruáció tisztátalan és bűnös állapotként való értelmezése, valamint az utána kötelezően elvárt és közösségileg felügyelt megtisztulási rítus olyan mértékig idegeníti el az embert a saját testi működéseitől, amely egyenesen úton vezet a különféle szexuális zavarok széles skálájához. Esty esete egészen a diagnosztizált vaginizmusig jut el.

Méhükben a jövő (és a múlt)

A nő méhe egyszersmind a közösség számára a legértékesebb és elengedhetetlenül fontos eszköz a szent cél, a reprodukció érdekében. A sorozat egy másik meghatározó jelenetében Esty felkeres egy nőgyógyászt Berlinben. Már sejti, hogy terhes, ez azonban az első orvosi vizsgálat – ráadásul egy tökéletesen idegen világban, elképzelhetetlen távolságban az otthonától. A vizit során az orvos megállapítja a terhességet, a fiatal nő pedig érthető módon zavarodottan és tanácstalanul reagál a diagnózisra. Az egyéni szabadságjogok tágassága közepette az empatikus és előzékeny orvos, követvén a hivatalos protokollt, felteszi a kérdést Estynek, hogy mi a szándéka a terhességgel. „Németországban a harmadik hónap végéig lehetséges megszakítani a terhességet” – informálja a nőt megnyugtató hangon. Esty azonban mintha nem is értené, miről beszél az orvos. „Ahonnan én jövök, ott a gyermek a legnagyobb áldás!” – feleli mély meggyőződéssel. „Ahogyan mindenhol a világon” – teszi hozzá a doktornő.  „De mi építjük újjá az elveszett hatmilliót” – visszhangozza Esty a szatmáriak egyik legfontosabb kulcsmondatát.

A szatmári közösségben tehát mégsem annyira az egyén(ek) szabad döntése a gyermekáldás vállalása, sokkal inkább ez a legfőbb politikai cél. S mint ilyet, a közösség maga kontrollálja. Nem csupán a női ciklus és az elhált nász állnak a rabbi közvetett felügyelete alatt, hanem a megfoganás mint elérendő cél a közösség központi ügyévé válik. Amit Esty a nőgyógyásznak felel, a sorozat egyik kulcsmondata, melytől a terhesség mélyen személyes voltából kifordulva egyszeriben politikai aktussá válik. Erre az aktusra pedig előszeretettel apellál minden hatalom.

A nő méhe – ne legyenek kétségeink, mindenütt a világon – instrumentum, a politikai hatalom reprodukálásának közvetett, de elengedhetetlen eszköze. A szatmári közösség „csupán” a végletekig desztillálja a reprodukció politikai vetületét azzal, hogy a születést a holokauszt pusztításával állítja szembe. Ez a foucault-i biohatalom kvintesszenciája, a szó legszorosabb értelmében az élet „termelése”.

Unorthodox

Színes, amerikai-német minisorozat, Netflix, 2020

Képek: Anika Molnar, NETFLIX/IMDb.com