Nem akarjuk lelőni a poénokat, de annyit elárulunk, hogy a történetekben felbukkan Lenin, Esterházy Péter, Drakula vagy éppen Ady Endre is. Az olvasó talán már érzi a vállalkozás izgalmát. Íróink birtokba vették a történelmet, és fantáziájuk kénye-kedve szerint alakították: hajlítgatták erre-arra, gyúrták, faragták.

A kötethez Ablonczy Balázs történész írt előszót, utószónak pedig a román historikus, Lucian Boia egyik könyvéből választottunk részletet. Az illusztrációkat - főként a Fortepan képeit felhasználva - Palásti Kovács András készítette.

A kötet május 13-án jelenik meg, és előrendelhető a könyves webáruházakban, valamint a Cser Kiadó webshopjában.

A kötet szerzői: Ablonczy Balázs, Berniczky Éva, Lucian Boia, Csabai László, Egressy Zoltán, Örkény István, Horváth László Imre, Kácsor Zsolt, Mán-Várhegyi Réka, Papp-Zakor Ilka, Selyem Zsuzsa, Szalay Zoltán, Szélesi Sándor, Zoltán Gábor. 

Ablonczy Balázs történész előszavát olvashatjuk a kötetből a rossz helyre esett virágcserépről a kontrafaktuális történelemben. 

Ablonczy Balázs: Ha nem Trianon

Ha az 1815. június 17-ről 18-ra virradó éjszakán nem esett volna az eső, Európa jövője megváltozott volna — Victor Hugo Így elmélkedett a Nyomorultakban igen hosszan arról, hogy ha nem esik az eső, és nem kell várni a föld felszáradására, akkor Napóleon már reggel hatkor támadhat, von Blücher marsall már késve érkezik, és a franciák nagyobb tüzérsége elsöpri az angolokat. Szóval már Hugo is játszott azzal, amit ma divatosan kontrafaktuális történelemnek (counterfactual history) hívnak és óriási irodalma van, főleg az angolszász országokban.

Túl sokat hangoztatott közhely, hogy a „mi lett volna, ha...” történelmietlen felvetés. Annak ellenére, hogy a céhes történészek szeretik spekulatívnak bélyegezni ezeket a gondolatmeneteket, a közelmúltban nagynevű historikusok foglalkoztak ezzel az esetleges történelemmel, mint például a Magyarországon is ismert Andrew Roberts vagy Niall Ferguson. Utóbbi bizonyos értelemben az 1997-es, általa szerkesztett, alternatív történelmet felvázoló kötetnek, a Virtual Historynak köszönheti mára globálissá emelkedett hírnevét. Első könyve, a hamburgi gazdasági elit 1897 és 1927 közötti politikai hányattatásait bemutató Paper and Iron szolid akadémiai hírnevet biztosíthatott volna neki, de a mára megtapasztalt sikert aligha. A Ferguson által toborzott szerzők jellegzetesen angolszász témákat jártak körbe (mi történt volna, ha nincs polgárháború? ha nincs amerikai függetlenségi háború? vagy a náci Németország lerohanja a szigetországot 1940 nyarán?), nem függetlenek a brit nemzeti stresszek egy részétől és a kilencvenes évek fordulataitól, mint például Németország újraegyesítésétől. Ferguson a kötethez írt terjedelmes előszavában zászlót bontott a történelmi determinizmus ellen, és annak cáfolataként határozta meg művét. Fel is vázolt egy komplett alternatív történelmet 1646 és 1996 között: ebben Lee tábornok győzött Gettysburgnél, Ferenc Ferdinánd életben maradt és egy Uljanov nevű ortodox pópa nézeteit nagyban befolyásolták az 1847-ben, Mainzban bebörtönzött Karl Marx eszméi, de fivérének a cár elleni meghiúsult merénylete sem tudták befolyásolni a Duma megalakítását és az Orosz Birodalom demokratizálását. Ferguson ugyanakkor az általa vázolt múltban fenntartott bizonyos folyamatosságot a valóban megtörtént eseményekkel. Őt olvasva az a benyomásunk, hogy a megtörtént történelem ösvényéről le-letért, de mindig visszakanyarodott oda.

Richard J. Evans brit történész kezdeti averziója ellenére az Izraeli Történelmi Társaság felkérésére előadássorozatban fogalmazta meg a kontrafaktuális történetírás néhány problémáját (Altered Pasts, 2013), és átfogó historiográfiai ismertetést is adott. Miközben ó is bőséggel használja a „spekuláció” kifejezést, egy másik fogalom köré szervezte gondolatmenetét: ez pedig a vágyvezérelt gondolkodás (wishful thinking). A brit történész felhívta a figyelmet a kontrafaktuális történetírás esetenkénti politikai kondicionáltságára — ez egy főleg jobboldali műfaj —, és arra, hogy emlékezetpolitikai vitákban is fontos szerepet játszik. Jelentősége akkor nő meg, amikor valamiféle aktuális emlékezetpolitikai tét adódik: ilyen volt a nyolcvanas-kilencvenes évek Spanyolországában a köztársaságiak és a Franco-rendszer megítéléséről szóló disputa. Evans — miközben elég szkeptikus a kontrafaktuális történetírással — rövid távon nem tagadta a hasznát és nem zárkózott el teljesen az alternatív történelem ideájától, és a fejezet elején vázoltakhoz hasonló következtetésekre jutott: „Minimális újraírással és rövid távra korlátozva egy kontrafaktuális hipotézis megvilágíthatja azokat a döntéseket, amelyekkel az egyes politikusok és államférfiak szembesültek, és azokat a korlátozásokat, amelyeket a történelmi kontextus formált." (Altered Past, 175) Jóllehet arra is figyelmeztetett; ez a típusú történetírás alapvetően az egyes eseményekre: csatákra, merényletekre, balesetekre, pontszerű döntésekre koncentrál, és emiatt nagyon keveset mond a társadalom és a gazdaság folyamatairól. Ellenpéldák persze vannak (mi történt volna az Egyesült Államokkal a vasút nélkül, vagy mi lett volna, ha a krumpli nem honosodik meg Európában?), de ezek vannak kisebbségben. A kontrafaktuális jobbára az egyedi történésre összpontosít, a Nagy Ember szerencsétlen halálára vagy a rossz helyre eső virágcserépre.

A történelmietlenség vádja nem biztos, hogy megállja a helyét. A lehetőségek vizsgálata része a történész mérlegelő munkájának. Az Evans által javasolt rövid távú projekciónak éppenséggel meglehet a haszna, és a rendelkezésre álló adatokból leszúrni, hogy az első esemény után, ami másként történt, mi a következő, nem olyan rettenetesen nehéz. A második-harmadik ilyen elágazás, na, az már nehéz: történeti adatok nem állnak rendelkezésre az ellenőrzéshez, és exponenciálisan nő azon feltételezések száma, amelyeknél tényleg nincs semmi másra szükség, mint élénk fantáziára. Magyarországon óvatos kísérletek születtek a kontrafaktuális történetírás adaptálására, így a Rubicon című népszerű történelmi folyóirat 2018. évi 10. számát teljes egészében a történelmi alternatívák vizsgálatának szentelte, amelyben történészek — vérmérséklettől függően — többé vagy kevésbé merész projekciókat alkottak Koppány győzelmétől egészen Magyarország szovjetizálásának elmaradásáig.

Számunkra azért is tűnik csalogatónak ez a megközelítés, mert a világháború végi összeomlással, a forradalmakkal és Trianonnal kapcsolatban egy sor „mi lett volna, ha...?" kérdéssel szembesülünk a mai emlékezetpolitikai vitákban. Kis túlzással azt lehet mondani, hogy vitáink másból sem állnak. Némi fantáziával hat ilyen csomópontot lehet megkülönböztetni 1918 és 1920 között:
1. Mi lett volna, ha a Monarchia megnyeri a háborút?
2. Mi lett volna, ha nem Ölik meg Tisza Istvánt?
3. Mi lett ha a Károlyi-kormány nem szereli le a hadsereget? (És a mitikus Mackensen-hadsereg megmenthette volna-e Magyarországot?)
4. Mi lett volna, ha nincs Tanácsköztársaság? (És mi lett volna, ha marad 133 napon túl?)
5. Mi lett volna, ha népszavazásokat tartanak az elcsatolt területeken?
6. Mi lett volna, ha Magyarország nem írja alá a békeszerződést?

A rövid távú projekcióknak alávetve a lehetőségeket nem találunk nagyon biztató eredményeket. A Monarchia háborús győzelme vagy legalábbis területveszteség nélküli, változatlan formában való megmaradása esetén is legfönnebb középtávon lett volna jövője a Monarchiának. A nemzeti mozgalmak feszítő ereje olyan intenzitással működött volna, hogy 20-30 éven belül radikális belső átalakításokra lett volna szükség a fenntartásához. Robert A. Kann, a Monarchia-történetírás egyik Egyesült Államok-beli klasszikusa egy 1966-ban tartott, de nyomtatásban csak 2011-ben, az Austrian History Yearbookban megjelent előadásában járta körül ezt a lehetőséget. Meglepően éleslátó, ugyanakkor erősen vitatható állításaiból — persze kár lenne felróni neki, hogy 1966-ban a Balkánt mint a világ egyik legstabilabb régióját emlegette — két meglátás szűrhető le. Egyrészt Kann úgy gondolta, hogy 1917-ben a dualista birodalom még megmenthető lett volna, de csak akkor, ha további reformokkal, átalakításokkal biztosítani tudja a saját életképességét. Másfelől viszont — ezzel némiképp ellentmondásban: hiszen ha vannak reformok, akkor azok nyilván a jobb életet célozták volna meg — azt is állította, hogy a birodalom fennmaradása önmagában nem garantált volna jobb életet a területén élő népeknek, mint az utána következő helyzet. A föderatív megoldásnak, miközben voltak tekintélyes értelmiségi hívei és utolsó politikai lépéseivel maga IV. Károly is ebbe az irányba tapogatózott, valójában hiányzott mindenféle társadalmi támogatottsága. A nemzetek közti, viszonylag békés mindennapi együttélést egy nagy, multietnikus és -konfesszionális birodalomban kár lenne összetéveszteni bonyolult szupranacionális struktúrák igenlésével. Ezeknek a demokratikus konföderatív vagy akár csak konnacionális struktúráknak a régióban (értve ezalatt Közép- és Kelet-Európát) nem voltak elég erős hagyományai. Ott, ahol ezek sikeresek voltak Európában, évtizedek kellettek a közjogi szerkezet és az együttélés mindennapjainak kimunkálásához (mint az Áland-szigeteken, Svájcban, vagy napjainkban Dél-Tirolban), nem néhány hektikus hónap alatt rakták össze őket. Az egyetlen ideológia, amely a nemzeti eszme 19-20. századi diadalútjával szemben versenyképes lehetett volna és a régió modernizációs igényeit is kiteljesíthette volna, a szociáldemokrácia lehetett volna. A mozgalomnak biztos társadalmi hátteret adó ipari munkásság azonban a közép-európai régióban meglehetősen gyöngének bizonyult, és Ausztria vagy Csehszlovákia cseh részeinek kivételével nem tudott jelentős társadalomformáló erő lenni. Egyvalami bizonyosan látszott, a magyar modernizáció hajtóerejének számító nemzeti liberalizmus kiffuladt a századelőn, számos belső ellentmondással volt terhes, és „haza és haladás" reformkor óta hangoztatott ideái végleg elváltak egymástól. 

A másik út a rendszer autoriter átalakítása lett volna, katonai vagy más típusú tekintélyuralom révén, amely elnyomja a nemzeti függetlenedési törekvéseket. Jó eséllyel azonban a magyar politikai elit és közvélemény lett volna az első, amely fellázad egy ilyen rendezés ellen. Tisza István azon egyszerű oknál fogva nem lehetett volna egy sikeres honmentő háború vezére, hogy háborúvégi szélsőséges népszerűtlensége alkalmatlanná tette ilyen szerepre és ezzel maga is tisztában volt: „Attól félek, hogy a béke megkötéséig semmit sem tehetünk arra, hogy más kezekbe juttassuk az ország kormányzatát" — írta saját politikai jövőjéről egyik hívének, néhány nappal meggyilkolása előtt. A Károlyi-kormány nem szerelte le teljesen a hadsereget: két nappal Linder Béla hírhedt „nem akarok katonát látni" mondatának elhangzása urán behívták az 1895 és 1900 közötti évfolyamokat: nyilván a közösségi emlékezetnek kellemesebb arra emlékezni, hogy egy háborúban idegronccsá vált, alkoholproblémákkal küzdő katonatiszt verte szét a magyar hadsereget: valójában az a helyzet, hogy senki nem akart katonának állni négy év háború után. 1918 végére a hadsereg még mindig kevesebb főt számlált, mint amennyit a belgrádi fegyverszüneti konvenció engedélyezett. A leginkább fenyegetett Erdélyben 1918. november végén mindössze 2000 katona állt fegyverben. (A Balkánról visszahúzódó német Mackensen-hadsereg katonáinak pedig kisebb dolguk is nagyobb volt annál, mint hogy megvédjék Magyarországot. Teherautóikat és nehézfegyvereiket eladva igyekeztek minél előbb hazajutni.) A trianoni határok talán egy vonással máshogy festenének, ha nincs Tanácsköztársaság, de az, hogy nagyjából hol fognak húzódni a világháború utáni Magyarország határai, már 1919. március közepén, a párizsi békekonferencián eldőlt, nem kellettek hozzá a bolsevikok. Egyes későbbi, apró területi módosítások (Muravidék, Ligetfalu elcsatolása) talán a párizsi kommunizmusellenesség számlájára írhatók, de még ez sem bizonyos. Egy túlélő és berendezkedő kommunista diktatúra következményeit pedig nagyjából el lehet képzelni: ha nem negyven évig tart, hanem hét évtizedet. John Lukacsnak van egy kósza mondata arról a XX. század az újkor végében, hogy a kommunizmus talán Németországban elérhetett volna néhány sikert, jól álltak volna neki az autópályák meg a modernista épületek. Ezt szorozzuk be Magyarországgal.

Ahogy az összes háború utáni népszavazás felülírta az etnikai elvet (azaz bizony voltak olyan szlovének, akik inkább Ausztriában szerettek volna élni, ahogy a soproni németek egy jó részének is megfelelt Magyarország), itt remélhető lett volna valamiféle változtatás Magyarország javára. De a népszavazást leginkább erőltető amerikaiak békekonferenciáról való visszavonulása után nem maradt elkötelezett nagyhatalmi támogatója a nagy volumenű népszavazások ügyének. Az egyetlen igazi fordulópont a békeszerződés aláírásának megtagadása lehetett volna: ez volt az egyetlen pillanat, amikor lényegesen más fordulatot vehetett volna a történet. Lehet, hogy rosszabbat egyébként. 1920 tavaszán a magyar békeküldöttség tagjai megvitatták a lehetőségeket és nagy többségükben arra jutottak, hogy nem éri meg elodázni az aláírást. Popovics Sándor, a Magyar Nemzeti Bank majdani elnöke így fogalmazott: „Olyan nyomor következhet, hogy a kormányzás azok kezébe kerülhet, akik hajlandóak bármi áron aláírni a békét, akár még súlyosabb feltételek mellett is". Amivel finoman arra is célzott, hogy visszatérhetnek Károlyiék vagy a kommunisták — azt pedig nem sokan akarták. Magyarországnak szünetre volt szüksége: 1918 és 1921 között legalább öt rendszerváltás zajlott le, megannyi puccskísérlet, megszállás és ellenkormány szegélyezte ezeket az éveket. És emellett erőszak, menekülés és gazdasági összeomlás mindenhol. Magyarországnak nem volt „kisázsiai sivataga", ami mögé „visszavonulhatott volna", indokolta meg később Teleki Pál az aláírást, és ezzel azoknak is ellentmondott, akik a török fegyveres ellenállás modelljét kérték számon a magyar politikai eliten.

A kontrafaktuális történetírás arra bizonyosan jó, hogy olvasóját megóvja a történelmi determinizmustól, az „azért történt így, mert máshogy nem történhetett" illúziójától. Számot vessen lehetőségekkel és felmutasson lehetséges utakat. De az olyan hosszabb távú folyamatokkal, amelyek a közép-európai nemzetépítést jelzik, egy ilyen alternatív történelem nem sokat tud kezdeni. Mi történik, ha nem építik fel a Nemzeti Színházat 1837-ben? Ha nem jön létre a Magyar Tudományos Akadémia vagy nem emelik hivatalos nyelvvé a magyart? Vélhetően ezek az intézmények létrejöttek volna késő0bb vagy máshogyan. És létrejöttek volna a különböző Maticák, nemzetiségi politikai pártok, amelyek megfogalmazták volna a maguk nyelvi és kulturális kötelezettségeit. Vezetőik amúgy is ráébredtek volna arra, hogy a Kárpátokon kívül velük egy nyelvet beszélő nemzettársak élnek. És valószínűleg Georges Clemenceau politikai visszavonulása, Lenin gyorsan megváltoztatott álláspontja, esetleg Tisza István korábbi halála sem írta volna felül a nagyhatalmi logikákat: a sécurité francia igényét, a proletárforradalom megóvásáért hozott taktikai döntéseket vagy a Monarchia balkáni politikájának belső logikáját. De érdemes végiggondolni ezeket a gondolatmeneteket, mert bizonyos meghatározottságok, amelyek kiállják a próbát, jóval élesebben vetődhetnek fel. A múltban is, és talán a jövőben is.

Az itt következő írások ezt a „mi lett volna, ha..." érzést bontják ki: a nyelv elvesztése, az identitás elmondhatatlan szövevényessége, a bodorádámi formulákkal leírt nevek, a radikálisan más irányt vevő történelem — amelynek lehetnek pozitív és negatív következményei – mind-mind csendes leszámolást hirdetnek és a visszafordulás lehetetlenségét hirdetik, visszafordulást az úgynevezett boldog békeidőkbe, amelyek talán soha sem léteztek. Esetleges visszatérésükre, az Örkényi jövendölésre: a négy nagy vagy öt tenger határolta Dunai Magyar Köztársaságra, a „háború"-ra keresztelt vaníliafagylaltra és a „magyarni" ige diadalútjára még körülbelül ötven-hatvan évet kell várni, addig pár évet még igazán ki lehet bírni.