Idén nyáron nem lesz szegedi Thealter, sem budai Sziget színsátor. Szabhatjuk, feszt. A szín/háznak annyi. Deazért (egybeírva), nem zsugorodtunk össze, mint a szamárbőr. Mit tehet a nyomorult kritikus, aritmikusan, ha nincs „élő” előadás? Hát, eltűnt anyagból dolgozik. Elveszett előadások, táncok, performanszok gyönyörűszén sicc! anyagából. Kis, elérhetetlen, elfelejtett, publikálatlan élmények. Velkám. Hm.

GEOMETRIKUS GONDVISELÉS

Dream Team Színház: Virtuális édenkert

Merre tart a világ? A múltból a jövőbe? Vagy a jelenből a semmibe? Vagy a jövőből a végtelenbe? És mi lesz veled, emberke? Az Éden elveszett – belezuhanhatsz a káoszba, a horror vacui fekete lyukába, a személytelen átlényegülés fraktálködébe. Jön, ami nem volt, és aminek nem kellett volna lennie.

Milyen sorsot jósol nekünk az álom, a művészet? Kitesszük a lelkünket közszemlére?

Négyméteres acél oktaéder uralja a szín/teret, benne az isteni Teremtő, az ördögi Ősanya, a paradicsomi Pár és a Gyermekek. Négyük szigorúan koreografált léte vázolja, felületesen, korlátolt lehetőségeinket. Rohanás a civilizációkon át, történelem nélkül, csak az emberi viszonyrendszerek tükrében. Sikertelen sorozatok. Teremtés, eredendő bűn és eredeti élet, százszoros kicsinyítésben. Alien-szülés, idegenek szerelme és harca, koitálás ismerős szemű szörnyekkel. Pörgés önmagunk körül, ahogyan egy üstökös kergeti a saját farkát, magányosan, a kozmikus időtlenségben. Végtelenített mozgássorozatok, a nem-történés terében.

Ilyen lenne? Ellenállhatatlanul dübörgött az acid elektronika, rámozdultam a lüktetésére. És arra gondoltam: Nem hiszek ennek az előadásnak.

Mit ad hozzá a Teremtés Könyvéhez? Nincs virtuális édenkert, csak a költők és komputerprogramozók képzeletében.

(Táncosok: Perfalvi Tünde Hedvig, Horváth István, Tóth Imre, Balázs Mari. Rendezte: Balázs Mari)

A HOLD BELSŐ OLDALÁN

Cie Two in One: Sose hagyjuk ABBA!

Utálom az ABBA-t. Van az a számuk, tudjátok, azt különösen. Ha egy elfajzott dj felrakja, személyes sértésnek veszem. De hát, mit tehet az ember egy "elmúlt szerelemmel"?

Ketten egyben: ismerős felállás. Hárman egyben: pikáns felállás. Négyen egyben: kíméletlen felállás. Öten egyben: az maga a nem-egyformaság. Itt, most, erre megy ki a játék. Ha, játék egyáltalán. Ez a "játzó tsapat" alkalmi, együtt lépnek fel, külön, a világban.

Expresszíven szétmozognak, négy irányba, az égtájak felé, kiszámíthatatlan pontatlansággal. Széttört buli, azután leáll. Új beállás következik, Ákos leveszi a cipőjét, zokniját, vajon miért volt rajta eddig? Anatómiailag olyan mások: a Pirosinges tömör, a Pirosnadrágos hórihorgas, a Rózsaszínblúzos aprócska, a Rózsaszínszoknyás milyenis. Egymáshoz méredzkednek, minden nem-megfelelő. Lehet lefeküdni, körbesétálni, odaállni. Lábat emelni, könyököt rotálni, fejet billegetni. Hurrá, kezdődhet, megint, a tánc.

A dj komolyan öltözött, tar koponyáján megcsillan a holdsugár. Kortárs elektronikát enged, zajeffektekkel, nagyon ott van. A parketten dühöng az élet, rafinált elcsúszások, csúsztatások, dörgölőzések, átsimulások követik egymást. Melléfogások, akart akaratlanság. Test-karaoke. Vidám, dilis, rafinált. Meg szomorkás, nemes, csiszolt. Nemek csatája, haha, az igenek ellen. A Holdon vagyunk, a Hold belső oldalán.

És a privát mozzanatok: elhessenteni egy betévedt szúnyogot, odaállni a dj mellé, kivillantani a csipkés alsószoknyát. Nagy hibák, naagy-naagy hibák ezek a profi előadásokban. A néző észreveszi, a kritikus máris hegyezi a tollát. De ki állítja, hogy ez egy előadás?

Hirtelen bejelentik, hogy a blúz "szeven páund" volt, a nadrág meg százötven zloty. Mindennek ára van, a nemzetközi (osztrák, szlovák, magyar) társulat ruhájának is. Ebben vannak, kérem. Ebben játszanak, nekünk. Elragadják a mikrofonokat, magukról beszélnek, meg a munkájukról, több nyelven, időnként egyszerre. Megütközve hallgatjuk, nem szoktuk meg az őszinteséget. Nem is értjük, se a nyelvet, se a gondolataikat. Ami kristálytiszta, hogy sohasem hagyják abba, mert ezt szeretik, mert ez az életük.

(Táncosok, rendezés: Michaela Pein, Hargitay Ákos, Daniel Racek, Gál Eszter. Dj: Dóra Attila)

SOHA NE NÉZZ RÁM

Civil Negyed: Graffiti Orpheus

Hárman a mi utcánkból. A két srác, meg a csajszi, akik mindig együtt lógnak. Színes, bő cuccok, napszemüveg, hátizsák. Táncolnak, bohóckodnak, karatéznak, üldögélnek a téren. Barátok, szeretők, ki tudná megállapítani. Élik az életüket. Ők Orpheus, Eurüdiké és a Halál.

Üres a színpad, jobb oldalt hideg fényű reflektorok a földön, középen valami bejárás. Jönnek, snasszul, melegítenek, mintha ott sem volnánk. Azután kifekszenek a padlóra, és nézzük egymást. Megszólal a Portishead, elgörög a lány, felgyűrődő blézere alatt látjuk a csupasz hátát. A fiúk mustrálják, kimennek. Elkezdődött az előadás.

A lány párnás testű, fehér bőrű, tüsifrizurás. A fiúk inasak, izmosak, az egyik fekete lófarkas, a másik borzas vörös hajú, a hasán tetkó. A küzdelem és erotika visszafojtott energiái sugároznak belőlük. Idáig érzem az izzadtságuk szagát. Nem kívánatosak. Mégis szeretnék közöttük lenni: van valami megfoghatatlanul zsigeri abban, ahogyan ott vannak. Vágyakoznak, egymásnak feszülnek, léteznek. A tét, látszólag, a lány. Egyenrangú harc folyik érte, egymás ellen, önmagukért. Kiszámíthatatlan a "vonzások és választások" képlete: nincs szövetséges, nincs ellenség. Orpheus és a Halál barátok, közös szerelemmel: de ki közülük a költő, és ki az elmúlás?

Félmeztelenül kergetőznek, iszonyú a tempó, szinte szállnak a térben, nincs megállás. Wing Tsun ökölváltás, csattognak az ütések a felhevült testeken, a padlón, mindig a padlón fekszik a lány. Aki győz, ráfekhet, megszerezheti elutasítását. Azután vége. Pici festéket kennek az arcukra, teljesen felöltöznek. Kezdődhet a színház. Kezdődhet a tánc: az ölelgetés, a fojtogatás. A lány csábítja mindkettőjüket, lába közé szorítja, rántja magához vissza a fiú fejét, aki feladta, nem bírja már. A lemondás szomorú sikolya: megtartani és elveszíteni keményebb, mint megszerezni és kielégíteni. Az más.

Zuhog az eső, megrendült a realitásérzékem: kint történik vagy a bent színes poklának visszaútján. Valaki megkapja Eurüdikét, szétfeszített combjai között táncol, állva, zihálva, le sem veti a nadrágját. És a másik: nézi. Mi is nézzük, megrendülten.

Tedd fel a napszemüveged, megvárunk. A szemüveged belső oldalán egy másik világ. Ott otthon lehetnél, de – minek?

(Szereplők: Fehér Ferenc, Ladjánszki Márta, Porkoláb Antal. Rendezte: Juhász Anikó)

* Sziget Fesztivál, Budapest, 2001 nyara (éjszaka írt, publikálatlan írások)

Lásd még:

(2) Szkéné-Picaro, Napszínház, Mándy Ildikó Társulata

(3) Artus, Kovalik Balázs Társulata, Mozgó Ház

(+) Hangok a büféből