Jelen tanulmány a fantasztikum és a poszthumanizmus sajátos kapcsolatát hivatott bemutatni és elemezni. Ez a kapcsolat nem feltétlenül evidens, és szükséges leszögezni, hogy a fantasztikumnak és a poszthumanizmusnak sem feltétlenül magától értetődő a jelentése (vagy pusztán az, hogy mit és kit interpretálva gondoljuk el és használjuk ezen fogalmakat). Ez a kapcsolat azonban implikál egy sajátos filozófiai antropológiát, mely magába foglalja példának okáért a humanizmus emberképének (mely láthatóan még ma is domináns, beszéljünk akár a filozófiai diszciplínákról, vagy a mindennapi életről) a leépítését, kritikáját és feltámasztását (reanimáció, zombifikáció) a különböző művészeti alkotások közegében.

Előrebocsátandó, hogy a fantasztikum felforgató (szubverzív) erővel bír idegensége, mássága, felfoghatatlansága és mindebből fakadó váratlansága okán, mely az adott narratívába robbanva az ott jelenlevő szereplőket (és a történéseket átélő befogadót is szerencsés esetben) arra készteti, hogy önmagukról és a világról alkotott képzeteiket módosítsák (de/rekonstruálják, redefiniálják), vagy elhagyják (destruálják).

A tanulmány célja, hogy átlátható legyen az, hogy a fantasztikum miként változtatja meg az ember lényegéről való gondolkodást[1] a művészet tere által[2] (hiszen csak ott jelenhet meg), és hogy ez a változás milyen eredményeket hozhat, illetve, miért érdemes figyelnünk az olyan művészeti alkotásokra, amelyekben a jelenkor (és a múlt, illetve a jövő) határsértő spekulációiról, válságainak megoldásairól, vagy éppen a válságok megoldására tett kísérletek kudarcairól esik szó. Nem feltétlenül szükséges ezáltal morális indoklás, hogy miért is érdemes ezzel egyáltalán foglalkozni, de mégis, a fantasztikum lényege tehát egy profán, illetve gyakorlati értelemben vett spekuláció[3] és mindez igen nagy jelentőséggel bír, ha a jelenlegi helyzetünkre (legyen az bármilyen is) minimum reflektálni kívánunk. Hiszen a fantasztikum olyan elemeket foglal magába, amelyek értelemszerűen a valóságban még nincsenek teljes egészében jelen, avagy a még meg nem valósult, de már jelenlevő lehetőségek mérlegelését célozza meg a hatásmechanizmusai által, legyenek azok bármennyire is radikálisak, bomlasztóak, elfogadhatatlanok, vagy rémisztőek szociológiai, biológiai, filozófiai vagy politikai értelemben egyaránt.

A fantasztikumot nem feltétlenül szükséges pusztán csak a valóságban leledző potencialitás mentén megalkotnunk. A fantasztikum egyszerre jelentheti Stanislaw Lem Solarisát, és a technika adta lehetőségek kiaknázását is, melyeknek köszönhetően az ember tovább élhet, érzékelhet, létezhet mesterséges, külső segítség, különböző eszközök, génmódosítás, etc., által (gondoljunk itt a Gattaca című filmre, vagy Octavia Butler Xenogenezis trilógiájára). Az előbbi irodalmi példában egy igen nehezen értelmezhető jelenségről, tehát nem feltétlenül egy, a valóságban leledző és az emberlétre közvetlenül vonatkozó lehetőség kibontásáról van szó (bár ezt lehet vitatni a könyv kapcsán), míg az utóbbi példák pont a jövő még be nem következett, de már a tudomány adott területein mintegy spekulációként jelenlevő lehetőségeire utalnak, ez a transzhumanizmus területe. A transzhumanizmus filozófiai irányzata foglalkozik ezzel az aspektusával magának a fantasztikumnak is tüzetesebben, bár nyilván a transzhumanizmus ezeket a lehetőségeket nem tekinti teljes egészében fantasztikumnak. Sőt. Kijelenthetjük, a traszhumanizmus nézőpontjáról mindez már a valóság, a Jövő.

A továbbiakban így felmerül a kérdés, hogy miután tisztáztuk a fantasztikum és a poszthumanizmus implikálta filozófiai antropológia jelentését, akkor ez a kapcsolat miben merül ki (hiszen éppen az lenne a cél, hogy rámutassunk arra, hogy ez a három fogalom összefonódni látszik), miként jön (jött) létre és hol, miben jelenik meg ilyen élesen?

Az utóbbi kérdésre látszólag már választ kaptunk, magyarán a művészet területe az, ahol ez a kapcsolat előtűnik, viszont kérdéses, hogy a művészet – nem csak átvitt, hanem akár szó szerinti értelemben is vett – emberformáló ereje által vajon más, profánabb, illetve valósabb területekre is begyűrűzik-e ez a három fogalom s mindaz, amelyet az együttesük sugall, képvisel, jelent?

Itt tehát láthatóan négy pont van, amelynek a tisztázása szükséges: 1. Mi a fantasztikum? 2. Mit értünk a poszthumanizmus implikálta filozófiai antropológia alatt? 3. Hogyan kapcsolódik egymáshoz ez a három (illetve két) fogalom (miként egészítik ki egymást, mitől szétválaszthatatlanok, feltéve, ha azok)? 4. Milyen médiumon keresztül vizsgálható ez a kapcsolat, hol jelenik mindez meg?

Jelen szöveg éppen ezt is próbálja tisztázni, be- és felmutatni.

Ajánlatos a fantasztikum jelentésével kezdeni, hiszen ha megértjük, mit is takar ez a fenomén, akkor a jelenségből már kibomlik a viszony, mely a filozófiai antropológiához, illetve mely magához a poszthumanizmushoz köti.

A fantasztikum definícióját és a hatásmechanizmusát külön-külön kell tárgyalnunk (ugyanis éppen a hatásmechanizmusában mutatkozik meg a kapcsolata a filozófiai antropológiával, a poszthumanizmussal). Illetve már a definíció is szerteágazónak bizonyul, hármas struktúrájú lesz, hiszen beszélnünk kell 1) Fantasztikumról, 2) Fantasy-ről és 3) Fantasztikus műfajokról. Ezek pusztán alapdefiníciók, azonban a lényege a fantasztikum fogalmának ezekre a meghatározásokra épül.

1) A Fantasztikum: A szüzsé szerkezetét – a narratívába való belépésekor – lényegesen determináló építőelemet jelöli.

2) A Fantasy: Olyan elbeszélések gyűjtőneve, melyekben a fantasztikum narratívába való belépése a fő strukturális jellemzője a műnek.

3) A Fantasztikus műfajok: Összefoglalja azon műfajokat a különböző művészeti médiumokon keresztül (fantasztikus irodalom, horror, fantasy, weird tale, szépirodalom, etc.), melyek narratívájában megtalálható maga a fantasztikum, ám nem feltétlenül a mű immanens koherenciáját felbontóan (nem lesz kiemelkedően hangsúlyos a fantasztikum maga).

A todorovi életmű felől olvasott fantasztikumfogalom például mindig egy határhelyzethez, kételyhez, avagy a „habozás” fogalmához kötődik. Lényegében mindez olyan szituációkat ír le a fantasztikum fogalma által, melyekben nem lehetséges eldönteni, hogy ez-e a valóság, vagy sem, hogy mindez valójában megtörténik-e az adott szereplővel, vagy sem. Ha erre a kérdésre azonban választ kapunk, akkor a fantasztikum mintegy feloldódik, megszűnik létezni (ezen elmélet mentén legalábbis).

A todorovi hagyományt követve kijelenthetjük tehát, hogy a fantasztikum önmagában nem képez önálló struktúrát vagy rendszert, mégis implikál egyfajta szüzsészerkezetet azon eseteiben a fikciós irodalomnak, amelyekben a fantasztikum narratívába való belépése determinálja a történések sorrendjét, intenzitását és megvalósulásának a módjait (próbatételek, rituálék, kalandok, etc. által), ezúton a történet teloszaként előtűnő komponensként van jelen (ez nem minden fantasztikus műfaj esetében van így).

A fantasztikum változó jellegű, önmagában változatos és megváltoztató.

Ám az is kétségtelenül igazzá válik ezáltal, hogy a fantasztikum színrelépése egy morális értelemben (is) vett vagy-vagy (Kierkegaard) szituációt idéz elő. Gondoljunk itt például J. R. R. Tolkien remekművében, A Gyűrűk Urában szereplő Frodóra, akit konstans az Egy Gyűrű ostromol, s gyakorlatilag minden pillanatban döntés előtt áll: engedjen-e az Egy Gyűrű felettébb mágikus (és nem kevésbé ártalmas) csábításának, vagy sem. És bárhogy is dönt, mindig veszteség éri, bárhogy is dönt, az adott döntésnek a következménye meghatározza barátainak, ellenségeinek, sőt egész Középföldének sorsát. Érezhetően nem kevés többlettartalommal és jelentőseggel bír tehát a fantasztikum, balgaság lenne nem mérlegelni a lehetőségeit számos aspektusból.

Farah Mendlesohn[4] személye ezen a ponton válik jelentőssé, hiszen munkája azon kategóriák megalkotásáért felelős a todorovi hagyományt magába foglalva, amelyek meghatározták a mikéntjét annak, ahogy a fantasztikum irányítja a szüzsét és befolyásolja magának az elbeszélésnek a struktúráját (hiába hívja őket fantasy-nek, nem csak a fantasztikum műfajára vonatkoznak a kategóriái, hiszen például a science fictionben is pontosan jelen van az alábbi négy fikciós mód):

I. A Portal Quest Fantasy-ben szó szerint a fantasztikum területére behívják (beinvitálják) a főszereplő(ke)t. Ebben a kategóriában a fantasztikum és a mindennapi valóság határai egyértelműek, látható (akár egy kapu, átjáró formájában), hogy hol van az a pont, ahonnan már nincs visszatérés az ismeretlenből. S fontos megjegyezni, hogy ebben a struktúrában a határhelyzet a fantasztikum területére való szó szerinti belépés puszta gesztusával megszűnik. Erre kiváló példa C. S. Lewis regénye, Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény, melyben a gyerekek a címben feltüntetett ruhásszekrényen keresztül eljuthatnak Narnia mesés világába. A két világ közötti határ egyértelmű és csak magukban a főszereplőkben – akik mind a két szférában létezni tudnak – , a saját tapasztalataik, múltjuk által egyesülhet csak a két világ.

II. Az Intruision Fantasy-ben a fantasztikum hívatlanul belép az intim szférájába a hősnek, az esetek többségében ártó szándékkal. Ide tartoznak azok a horror történetek, ahol a szereplők a változatosság kedvéért egy erdő közepén egy elhagyatott házban kívánják tölteni az éjszakát (nem feltétlenül jól megalapozott okoknál fogva…), és kiderül, hogy a ház elátkozott, egy igen ártalmas szellem kísérti, ami/aki tud hatni a fizikai világra, azaz érintkezni tud az erdőjárókkal és ezáltal meg is tudja ölni őket… Az esetek többségében az urban fantasy kategóriájába eső művek is ide tartoznak (illetve a Harry Potter regénysorozat is ide tartozik, hiszen, ahogy az látható az első regényben, Harry életében a saját cselekvései okán, illetve később a bagolyposta és végül Hagrid által színre lép a varázslat, kérlelhetetlenül és ellentmondást nem tűrően). Fontos megemlíteni, hogy ebben az esetben nem csak a fantasztikum övezte világ tör be a nyugodt mindennapokba, a fordítottja is előfordulhat, ahogy az az első példából is kitűnik, mikor az elvarázstalanodott világ lakói agresszívan behatolnak, betörnek egy fantasztikummal átitatott térbe.

III: Az Immersive Fantasy-ben eleve a fantasztikumtól övezett világban kezdünk. A szereplők nem ismerik az „átlagos mindennapokat” és csak az olvasó számára idegen és elrettentő a fantasztikum övezte világ valósága, így nincs a narratíva struktúráját tekintve mozgás a valós és a valótlan között, hiszen nem a történeten belül kerül szembe a képzelet a valósággal, hanem a történet (és a benne lévő fantasztikus világ) által az olvasó immanensen teremti meg azt az értelmezés során. Például szolgál erre a Trónok harca (George. R. R. Martin) regény- és filmsorozat, illetve az összes olyan művészeti úton megteremtett világ, mely független a saját történelmi valóságunktól.

IV. A Liminal Fantasy-ben, melynek mintapéldája a todorovi fantasztikum elmélete, a fantasztikum a bizonytalanságon, a habozáson alapul. A kétely terepe ez, amelynek a megszűnésével feloldódik a fantasztikum okozta zavar is. De, nyilván ez a végkifejlet azért ritkán következik be, hiszen akkor nemcsak az izgalom, a találgatás és zavarodottság öröme veszne el, hanem az a többlettartalom, melyet a kétségbeesés, a bizonytalanság és a kilátástalanság, kiúttalanság (aporia) mutat fel. Ilyen mű A homokember (E. T. A. Hoffmann), vagy a Frankenstein (Mary Shelley).

Bármelyik fikciós módot is tárgyaljuk, a fantasztikum minden esetben az ismeretlent jelöli, avagy az „inhumánus felé fordulásnak” az alaptapasztalatát, mely az antropológiai lényegrögzítés ideológiai műveletét kívánja szétporlasztani. Hiszen, ahogy azt Rosemary Jackson[5] is leszögezte könyvében, a fantasztikum differentia specificaja a szubverzív transzgresszió (mely a fikciós módokban is megjelenik).

A transzgresszió fogalma nem véletlenül kapta meg tehát a szubverzív (felforgató) minőséget, hiszen itt nem pusztán az ember szabta határokon való túllépésről van szó, hanem a természeti törvényeket megtestesítő határszegélyek átlépéséről (jelentse ez az ember, az állat, etc. biológiai vagy morális alapokon rögzített fogalmának a módosítását, eltörlését). Kiváló példa erre Moskát Anita – nemzetközi viszonylatokban is kiemelkedő – regénye, az Irha és bőr, melyben az állat és ember közti oly sokat taglalt határ elmosódik, mikor egyes állatok ember-állat hibridekké alakulnak és bizony nehéz a homo sapiens sapiensnek megemészteni azt, hogy Buksi kutyával már nem labdázhat, nem fűzheti hozzá már egy teljességgel instrumentális viszony, azaz Buksi immár értelmes, ideális esetben a beszéd és a gondolkodás képességével teljes egészében bíró lény, akit nem kezelhet már háziállatként az ember.

A fantasztikum látszólag tehát szabad minden „realista” konvenciótól, jelentse ez az idő és tér béklyóit, élő és élettelen (animate – inanimate), az Én s a Másik közti határokat. Az ilyen típusú határátlépés mikéntje Georges Bataille munkáiban (Erotika, Az irodalom és a Rossz, Nietzsche és a tilalmak áthágása) fogalmazódik meg a legtisztábban. A transzgresszió (a megszegés) nem a tabu (a kizárt) létezésének megtagadása (negligálása a cselekvések során), hanem az azon való túllépés, beteljesülése a kirekesztettnek, avagy a szubverziót követő (az azáltal létrejövő) innováció. Ezt Bataille a „határok nélküli transzgressziónak”[6] hívja, amelynek határtalansága éppen a felforgató (szubverzív) erejében rejlik. Ennek az aktusnak (a „határok nélküli transzgressziónak” avagy a szubverzív transzgressziónak) az igénye fellép a fantasztikum jelensége okán.

Így tehát egy „visszafordíthatatlan módosulásnak”[7] az előidézése a cél a szubverzív transzgresszió teremtő fogalma által, az ember kettős természetén (ösztön és kultúra) túlmenve, egyfajta után-létbe.

Az után-lét[8] itt az adott elbeszélés világán belüli zárt ökoszisztémából való kilépést jelöli, a megállt – kizökkent (értelmezés kérdése) idő meghaladását, amely a fantasztikum közvetlen fizikai élettérbe való beavatkozásának[9] köszönhető, és ismeretelméleti téren gyarapodást (kibővítve az érzékelés határait, módjait akár), pontosabban differenciálódást eredményez.

Le kell szögeznünk azonban, hogy a fantasztikum belépése a világba (a szüzsé – szerkezetben betöltött szerepe) már önmagában az ismert életmód megingását[10] (majd csődjét) sugallja, ezzel is elindítva a morális – etikai diskurzusokat – a környezeti tényezőktől, a szociális, politikai, történelmi viszonyoktól sem mentesen, ám azokra nem reakcionista jelleggel reflektálva – az adott művön belül (és a befogadók között).

A változások magukban a szereplőkben is végbe mennek, akik arra vannak kényszerítve a fantasztikum ereje által (mely erő ismeretlenségénél fogva lehengerlő, félelmet, szorongást[11] és igen egyedi konfliktusokat előidéző tényező), hogy a világhoz kötődő diszpozíciójukat (és ezáltal a saját magukról alkotott képüket is) radikálisan újraértelmezzék és ezen lépések mentén, aszerint, hogy mit élnek át, cselekedjenek, méghozzá akként, hogy milyen ösztönreakciókat, döntéseket, tetteket csal (vált) ki belőlük a fantasztikum és miként hajtják végre a tehermentesítés[12] aktusát (Gehlen) mintegy másodlagos reakciót a történéseikre.

A fantasztikum ily módon az adott elbeszélés szereplői által átélt lelki, testi megrázkódtatások közepette kieszközöli az episztemológiai aporiát és az adott autoriter hatalom által közvetített emberkép megrogyását, megkérdőjelezését, újraértelmezését, avagy dekonstrukcióját eredményezi. Így az eleddig regnáló világkép megingása a fantasztikum által biztosított új ismeretek tükrében gyakori eleme a szüzsé-szerkezetnek a különböző művekben, miközben észrevehető, hogy ezek az újonnan szerzett ismeretek igen kevésnek bizonyulnak, hiszen megválaszolnak egyes kérdéseket az adott  – reálisként felfogott – világgal kapcsolatban, azonban az új szférába belépve a szereplő (és a befogadó) újabb kérdések sokaságával szembesül, melyekkel szemben az eddig ismert világ dilemmái, „nagy kérdései” eltörpülnek.

Példa erre a The Good Place című sorozat, melyben az összes karakter meghal, ám a haláluk után a másvilágra kerülnek (döbbenetes módon). Ez az új hely ugyan számtalan kérdésére válasszal szolgál például a főszereplőnek, ám mégis, a sorozatban bemutatott mennyországszerű világgal és úgy általában a halál utáni élettel kapcsolatban billiónyi kérdés merül fel (értelem szerűen)…

A fantasztikum képében ugyanis mindig egy időben és térben nem rögzített emberfogalom van jelen, hiszen a fantasztikum lényege kitapinthatatlan, változó, mindig mozgó, kinetikus, és ebben az értelemben erőteljesen kapcsolódik a poszthumanizmushoz, hiszen a poszthumanizmus esetében is az ember fogalmáról, létéről, lényegéről való gondolkodás radikális változásáról van szó, az élet minden területét érintve.

Ezen a ponton már láthatóvá válik a fantasztikum kapcsolata a poszthumanizmushoz és a poszthumanizmus implikálta filozófiai antropológiához, hiszen éppen arra törekszik a fantasztikum már a jelenlétével is, hogy az esszencialista filozófiai antropológia (poszthumanista perspektívából ártalmas, kártékony illetve optimális esetben is eredménytelen, kisiklott) hagyományát kimozdítsa a biztos pozíciójából, mert ezen elméletek (mint az majd látható lesz) az ember kitüntetettségét hivatottak biztosítani, holott a fantasztikum (és a poszthumanista elméletek többségének) szempontjából az ember maga éppen nem különleges, nem tekinthető egyeduralkodónak.

Ilyen például Johann Gottfried Herder[13] antropológiai elmélete, definíciója, mely szerint az ember „hiánylény” (azaz mintegy „negatív” módon emeli ki az élők rendjéből az embert), „megkülönböztető jegyek nélküli teremtmény” (Giovanni Pico della Mirandola: Az ember méltóságáról[14]), „organikus eszközök hiányában specializálatlan” (Gehlen[15]), így védelemre szorul, miközben a kitüntetettségét igazolandó, hogy elfoglalja és rögzítse a helyét a világban, mint az egyetlen prominens létező, érvek sokasága szükséges.

Ezen érvek közé tartozik az ember hármas (természettudományos – filozófiai – teológiai) alapdefiníciója Max Scheler[16] elméleti munkája – Az ember helye a kozmoszban – mentén, amely szerint az ember 1.) biológiai tényezők okán determinált lény, 2.) ráció vezette ágens és a 3.) „teremtés koronája” is.

Észrevehető azonban, hogy a fentebb felvázolt meghatározások egymásnak ellentmondani látszanak, miközben közös bennük az ember státuszának a „szellem metafizikai szubsztanciája”[17] felőli megközelítése, ezáltal egyfajta ontológiai különállás megteremtésére tett kísérlet övezi ezeket az állításokat, akár egyéb természettudományos kontextusba ágyazott hipotézisekről, akár filozófiai, teológiai feltételezésekről legyen is szó.

A fantasztikum tehát ezeket az érveket játssza ki egymás és önmaguk ellen, vagy egyenként lebontva, vagy meghaladva azokat a szüzsé-szerkezetbe beépülő különböző jelenségek felhasználásával[18] (más értelmes fajok, lények, Istenek és egyéb nonhumán entitások, lények révén).

Arnold Gehlen Az ember, természete és helye a világban című művének alaptézise, miszerint az ember megterhelt és ezáltal tehermentesíteni kell önmagát azért, hogy funkcionálhasson, már szó esett. Az elmélet alapja az állítás, mely szerint a világban a túl sok az embert lehengerlő, értelmezhetetlen inger (kiváltó), mely az ösztönös funkciók eltűnését (csorbulását, elcsökönyösödését) okozta, előidézve a válaszadás elemi képességének az ellehetetlenedését a természetes, a totális befogadásra alkalmas környezet hiányában. Ösztöninverzió[19] által – a tehermentesítés részeként – azonban visszanyerhetünk még valamit a külvilágból önmagunk számára, hiszen Gehlen fogalmi konstrukcióit követve, ha egy adott formára, mely valamilyen elemi ösztönreakció előhívására lett volna hivatott, nem reagálunk aktív részvétellel (azaz az ösztönös választ megtagadjuk, helyette a tehermentesítés „szofisztikáltabb”, szelekciós folyamatát végezzük), akkor megőrizzük méltóságunk (Mirandola).

Ám a fantasztikummal szemben mindezek a stratégiák nem működőképesek, hiszen ismeretlensége révén nincs rá egy kódolt ösztönreakció, és ha netán mégis sikerül valamiféle ösztön szerint cselekedniük a szereplőknek (annak ellenére, hogy az ösztönös folyamatok nagy része állandó blokkolásnak és szublimációnak vannak kitéve), mely menekülés, agresszió – támadás, behódolás, etc. formájában bontakozik ki leggyakrabban (a művek cselekményéből kinyert adatokra alapozva mindezt), akkor is, az önmegsemmisülésnél jobb kimenetelre[20] nem számíthatnak.

A tehermentesítés aktusa sem jelenti már a felszabadulást és a méltóságuk megőrzésesének egyetlen módját így a szereplőknek (sem), mert a fantasztikummal szemben nincs idő ilyesfajta szofisztikált cselekvésmódokra, túl hatalmas ahhoz, hogy – átszervezzük, eltoljuk a hangsúlyokat – szelektáljuk az általa létrejövő ingereket, mivel a totalitás igényével lép fel, patetikus tendenciákat követve dehumanizál és kikényszeríti a kinesist, a változást.      Hiszen az indulat, tehetetlenség, szenvedés állapotában lévő szereplővel (és így a befogadóval is ideális esetben) a fantasztikum érzékelteti a morális függetlenségét (sőt, indifferenciáját) mindennel szemben, mely az útjába kerül, azaz a jelensége nem az emberi méltóság és egyéb humanista erények mértékére, léptékére van szabva, különösképpen nem az ösztönös reakciókra (a fantasztikum elől per definitionem nem lehet elszaladni, nem lehet kárt okozni benne emberi eszközökkel, etc.) és végképp nem a passzív szemlélődés állapotára, melyben tudomásul vesszük múlandóságunk az ismeretlen, lehengerlő és hatalmas történés, lény, esemény, változás, etc. pátoszával szemben.

A fantasztikum lényegileg pusztít minden humanizmust és antropocentrizmust, amelyek csak az embernek vagy bizonyos embereknek biztosítanak előnyöket, illetve felszínre emeli mindazt, amely feledésbe merült (az adott mitológiához kapcsolódó fantasztikus elemeket), amely nem emberi és relevanciával bír kizártsága okán a jelenre az adott történeten, művön belül (is).

A humanizmus eszménye csak mintegy élőhalottként térhet vissza (a zombifikáció, reanimáció ezen különleges aktusa által) kísérteni a narratíva szereplőit az adott normákon túllépni nem kívánó diktátorok és cenzorok által, akiket úgymond ősellenségként le kell győznie a hős(ök)nek (az esetek többségében).       

A fantasztikum valaminek a visszatérését[21] jelöli (a múltból, a kizárt szférájából) az adott műveken belül, az ismeretlen visszatérése ez, amely fölött nincs az embernek hatalma, a szereplők cselekvő viszonya nagyban redukálódik ezáltal, az esetek többségében csak a szemlélő (elszenvedő) pozíciójába tudnak belelépni (bele vannak kényszerítve).

Így lehetővé válik legalábbis a művészeti szférán belül annak a bemutatása, hogy milyen gyenge pontjai léteznek az antropocentrikus világképünknek (melyet az esszencialista filozófiai antropológia alapozott meg) és hogy milyen irányokba lehet elindulni az így létrejövő ontológiai válság és episztemológiai aporia közepette.

Bibliográfia, felhasznált irodalom, források

Assmann, Jan: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Ford.:Hidas Zoltán, Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1999.

Atterbery, Brian: Structuralism. in. Cambridge Companion to Fantasy Literature, Cambridge University Press, New York, 2012.

Ágh Attila: Gehlen cselekvésantropológiája in: Valóság Folyóirat, 1968, július.

Bataille, Georges: Az erotika. Ford.: Somlyó György. Nagyvilág könyvkiadó, Budapest, 2009.

Bataille, Georges: Irodalom és a Rossz. Ford.: Dusnoki Katalin, Nagyvilág Könyvkiadó, Budapest, 2006.

Bataille, Georges: Nietzsche és a tilalmak áthágása. Ford.: Somlyó György. In.: Athenaeum, A francia Nietzshe – recepció, T-Twins Kiadói és Tipográfiai KFT, I. kötet, 1992, 3. füzet, 42-56. oldal

Braidotti, Rosi: The Posthuman, Polity Press, Cambridge, 2013. 

Day, David: The Heroes of Tolkien, Octopus Publishing Group Ltd, London, 2017.

Everett, Justin –Shanks, Jeggrey H.: The Unique Legacy of Weird Tales, The evolution of modern fantasy and horror. Lowman and Littlefield, Lanham, Maryland, 2015.

Mendlesohn, Farah: Rhetorics of Fantasy. Wesleyan University Press, Middletown, 2008.

Gehlen, Arnold: Az ember. Ford. Kis János. Gondolat kiadó, Budapest, 1976.

Gehlen, Arnold: A felszabadult-esztétikai viselkedés néhány kategóriájáról. in.: Az esztétika vége-vagy se vége, se hossza?. Ikon Kiadó, Budapest, 1995.

Helikon, Irodalom- és Kultúratudomnyi Szemle: Poszthumanizmus, 2018/4 – LIX. évfolyam 

Horváth Márk – Lovász Ádám – Nemes Z. Márió: A poszthumanizmus változatai. Ember, embertelen és ember utáni, Prae Kiadó, Budakeszi, 2019.

Hunt, Peter –Lenz, Millicent: Alternative Worlds in Fantasy Fiction. Continuum Books, London – New York, 2001.

Jackson, Rosemary: Fantasy: The literature of Subversion. London, Methuen, 1981.

Jameson, Fredric: A posztmodern, avagy a kései kapitalizmus logikája. Ford. Dudik Annamária Éva, Noran Libro Kiadó, Budapest, 2010.

Kerékgyártó István: Arnold Gehlen: Az ember helye és természete a világban in: Pedagógiai Szemle, 1977, július-augusztus.

Lukács György: Gehlen érdemei és korlátai a miméziselmélet megalapozásában in. Adalékok az esztétika történetéhez. Magvető Kiadó, Budapest, 1972.

Maár Judit: A fantasztikus irodalom. Szerk.: Kurucz Dóra, Osiris Kiadó, Budapest, 2001.

Martinez, Michael: A varázslat szerepe Tolkien mitológiájában. In. Középfölde életre kel. Ford.: Füzessy Tamás, Édesvíz Kiadó, Budapest, 2004, 245 – 292. oldal

Giovanni Pico della Mirandola: Az ember méltóságáról. Ford.: Kardos Tiborné. In.: Reneszánsz etikai antológia,Gondolat Kiadó, Budapest, 1984.

Nemes Z. Márió: Esztétika és antropológia. Budapest, 2013. Elérhető:

http://doktori.btk.elte.hu/phil/nemeszoltanmario/tezis.pdf

Scheler, Max: Az ember helye a kozmoszban. Ford. Csatár Péter. Osiris Kiadó, Budapest, 1995.

Todorov, Tzvetan: Bevezetés a fantasztikus irodalomba. Ford.: Gelléri Gábor, Napvilág Kiadó, Budapest, 2002.

J. R. R. Tolkien: A tündérmesékről. In. Szörnyek és ítészek. Ford.: Nagy Gegely, Szukits Könyvkiadó, Budapest, 2000, 167 – 227. oldal

[1]Ez a poszthumanizmus „telosza”, miközben már eleve önellentmondásos a poszthumanizmus „teloszáról” beszélni, hiszen egy szerteágazó, számos perspektívát és teoretikus hozzáállást magába foglaló elmélet –együttesről van szó, ám mégis, látható, hogy az önellentmondások és ellentétek, a másikkal néhol egyetértő, néhol vitázó diskurzusok jól megférnek egymás mellet, és így végül (egy igen különleges hibriditás jegyében) egy dinamikus egészet alkotnak (alkotni látszanak).

[2]Elsősorban a művészet terepe az, ahol bárminemű kísérletezésre lehetőség van (tudományos értelemben is akár), mindenféle „következmény” nélkül. Nyilván a művészetnek is van következménye, itt azonban másról van szó, nevezetesen arról, hogy: A művészet által a „mi lett volna ha, mi lenne ha, mi történne, ha azt feltételeznénk, hogy…?” kérdések teret tudnak nyerni. Ezért a fantasztikum szempontjából a művészet, mint a kísérletezés ilyen értelemben még a következményektől is szabad terepe nagy jelentőséggel bír.

[3]Mint az látható, itt nem a filozófiai értelemben vett spekulációról van szó, hanem az egyes tézisek, lehetőségek mérlegeléséről, megvalósításainak mikéntjéről és annak következményeiről, egyes szélsőséges esetek lélektani hatásairól, etc. Ezért ez a definíció a helyénvaló ebben az esetben, mikor spekulációról beszélünk:

„Főként a valóságtól, a gyakorlati tapasztalatoktól elszakadt, elvont gondolkodás, elmélkedés, töprengés. A lehetőségeknek, a várható eredményeknek a mérlegelése, latolgatása; számít(gat)ás, tervez(get)és.”

Elérhető:https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-magyar-nyelv-ertelmezo-szotara-1BE8B/s-4893A/spekulacio-49CAE/

[4]Mendlesohn, Farah: Rhetorics of Fantasy. Wesleyan University Press, Middletown, 2008.

[5]Jackson, Rosemary: Fantasy: The literature of Subversion. London, Methuen, 1981.

[6]Bataille, Georges: Az erotika. Ford.: Somlyó György. Nagyvilág könyvkiadó, Budapest, 2009, 86. oldal

[7]Jameson, Fredric: A posztmodern, avagy a kései kapitalizmus logikája. Ford. Dudik Annamária Éva, Noran Libro Kiadó, Budapest, 2010, 11. oldal

[8]Jameson, Fredric: A posztmodern, avagy a kései kapitalizmus logikája. Ford. Dudik Annamária Éva, Noran Libro Kiadó, Budapest, 2010, 12. oldal

[9]Ide tartoznak testüket megsebezni, elpusztítani vagy uralni akaró jelenségek, akár csak az ellentétük, az ajándékozó, megóvó-megmentő, gyógyító elemei a fantasztikumnak.

[10]Az ismert életmód megingása itt jelentheti akár a politikai értelemben vett hatalom legitimitásának eltörlését morális és konkrét, fizikai értelemben egyaránt, vagy a biológiai határok elmozdulását külső jelenségek által. De, mindezek fényében egy igen különleges tudásgyarapodást is jelöl.

[11]Maár Judit külön fejezetet szentel (III/3. A félelem) a fantasztikum által kiváltott félelem, szorongás elemzésének, azzal az előfeltételezéssel, hogy az effajta érzelmi reakció, jelenség más lesz, elváltozik, ha a természetestől eltérő elemek idézik azt elő.

Maár Judit: A fantasztikus irodalom. Szerk.: Kurucz Dóra, Osiris Kiadó, Budapest, 2001, 151-159. oldal

[12]Arra azonban majd fény derül, hogy a fantasztikummal szemben (mely a „varázslat” visszatérését jelöli) a tehermentesítés aktusa nem működőképes.

[13]„Ezért, ha az állat felől nézzük, Herder szerint csak negatív megnevezés illik az emberre: „Nemének jellege” mindenekelőtt „lyukakból és hiányosságokból” áll.”

Gehlen, Arnold: Az ember. Ford. Kis János. Gondolat kiadó, Budapest, 1976, 116. oldal

[14]Giovanni Pico della Mirandola: Az ember méltóságáról. Ford.: Kardos Tiborné. In.: Reneszánsz etikai antológia, Gondolat Kiadó, Budapest, 1984.

[15]„Az ember olyan lény, aki valamilyen feladatot talál önmagában vagy önmaga körül; valamilyen feladatot, melyet önmaga értelmezése során kézzelfoghatóvá kell tennie, és meg kell világítania.”

Gehlen, Arnold: Az ember. Ford. Kis János. Gondolat kiadó, Budapest, 1976, 8. oldal

„Ebből a feladatok két egymásba kapcsolódó sora adódik. Az egyik a világ nyitott gazdagságának elsajátításában áll: ez a világ nem az emberi organizmushoz szabott, ingerekben takarékos és ösztönösen megközelített, szelektált környezet, hanem egyszerűen egy végtelen meglepetéstér, amelyben orientálódni kell.”

Gehlen, Arnold: Az ember. Ford. Kis János. Gondolat kiadó, Budapest, 1976, 181. oldal

„Elméletünkkel szemben azt az ellenvetést tették, hogy az ember maga is specializált, méghozzá az agyra specializált lény. Azonban hamis az a felfogás, mely el tudja képzelni, hogy az agy bármely tetszőleges „alapépítményen” erős fejlődésnek indulhat. Az agy éppen az a szerv, mely minden specializált – tehát meghatározott környezeti tényezőkhöz hozzáigazított – szervi fejlődést feleslegessé tesz, mely tehát a viselkedés egyedül használható megközelítésének szemszögéből a plaszticitás, a változékonyság és az átállíthatóság szerve”

Gehlen, Arnold: Az ember. Ford. Kis János. Gondolat kiadó, Budapest, 1976, 157 – 158. oldal

„Ezekben a fontos mondatokban zseniálisan benne foglaltatik az ember meghatározása – nincsenek organikus eszközei, ösztönei, és önmagára van hagyatva, hogy „ki kell dolgoznia önmagát”, és hogy az egzisztenciát, mint „tulajdon művét”, mint feladatot kell önmagában felfedeznie, hogy egyszerre kell lennie mérlegnek és súlynak, miként Herder mondotta egyszer –, és csak annyi korhoz kötöttség van bennük, hogy a feladatot leszűkítik ’az ésszerű moralitás megszerzésére.’”

Gehlen, Arnold: Az ember. Ford. Kis János. Gondolat kiadó, Budapest, 1976, 45. oldal

[16]„Egy művelt európai fejében az „ember” szó hallatára, csaknem mindig három, egymástól teljesen összeegyeztethetetlen eszmekör feszül egymásnak.”

Scheler, Max: Az ember helye a kozmoszban. Ford. Csatár Péter. Osiris Kiadó, Budapest, 1995, 1. oldal

[17]Nemes Z. Márió: Esztétika és antropológia. Budapest, 2013, 25. oldal, elérhető: http://doktori.btk.elte.hu/phil/nemeszoltanmario/tezis.pdf

[18]Jelentse ez azt, hogy a varázslat, az idegenek által megismert tudomány, etc., miatt az ember teste megváltozik, radikálisan és ezzel a lényege is változáson megy keresztül (hiszen az esszencializáló filozófiai hagyományban nagyban a biológiai felépítéséhez köthető az ember rendeltetésének a meghatározása…), vagy azt, hogy a fantasztikum által elérhetővé válik a valóságot is átformáló tudás, erő, hatalom.

[19]„Az ember különleges biológiai létfeltételei szükségessé teszik, hogy a világhoz fűződő kapcsolatok felszabaduljanak a puszta jelen uralma alól, s ezért az ember fáradságos tevékenységgel maga kényszerül megszerezni a tapasztalatait, hogy ily módon rendelkezni tudjon velük, méghozzá egy magas fokúan kiművelt, puszta utalásokra is variálható képesség elemeiként.”[19]

Gehlen, Arnold: Az ember. Ford. Kis János. Gondolat kiadó, Budapest, 1976, 85-86. oldal

„Ez a formálódási kényszer rendkívül mélyreható. Maguk az organikus szinten képviselt minimális impulzusok – az éhség és a szexualitás – is a magasabb érdeklődések törvényeihez igazodnak; mint azok, legátolhatók, bizonyos határokon belül elterelhetők, sőt – más érdeklődésekből kiindulva – bizonyos körülmények között teljesen leküzdhetők (aszkézis, éhségsztrájk stb.).”

Gehlen, Arnold: Az ember. Ford. Kis János. Gondolat kiadó, Budapest, 1976, 81. oldal

[20]A fantasztikum nem minden esetben ennyire szélsőséges (horrorisztikus), az, hogy milyen intenzitással, mértékkel eszközöli ki a változást, az függ attól például, hogy milyen fikciós mód keretein belül jelentkezik.

[21]Jan Assmann értekezik a mitológia ezen funkciójáról kellő részletességgel az alábbi művében:

Assmann, Jan: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Ford.: Hidas Zoltán, Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1999.