A műsor eredetileg a DC Comics-hoz tartozó Vertigo kiadó egyik képregényén alapul, de a sorozat sok esetben tekinthető inkább egy laza adaptációnak, és az eredeti kiadványok javarészt ihletforrásként szolgálnak az alapkoncepcióhoz és a történet néhány fontosabb mérföldkövéhez. A hagyományos krimikkel ellentétben ugyanis a Lucifer két síkon játszódik, és a hétköznapi, vagy annak látszódó bűntények mellett megjelenik egy túlvilági szál is, amely sok esetben ok-okozati kapcsolatban áll a földi eseményekkel.

Műfaji szempontból, mint a legtöbb sikersorozatnál, ebben az esetben is különböző elemek és miliők keveredéséről beszélhetünk. A lényegében bűnügyi program ugyanis a már említett természetfeletti motívumok mellett bővelkedik jellem- és helyzetkomikumban, amit főleg a zseniálisan megírt párbeszédeknek és nyelvpárbajoknak köszönhet, de a vígjátéki és szitkomos sajátságok mellett pörgős akciójelenetekben, pikáns, provokatív részletekben és emberi drámákban sem szenvedünk hiányt.

Fontos tényező az is, hogy amíg sokszor sorsfordító, akár kozmikus kihívások és fenyegetések jelennek meg, a sorozat tisztában van saját játékszabályaival, és minden komorsága, filozofikus dilemmája és racionalizmusa ellenére sem veszi túl komolyan magát. Éppen így válik hitelessé, ahelyett, hogy fölösleges pátoszba, giccsbe vagy paródiába fulladna. Emellett az alkotók igyekeznek az élet minden területét érinteni a gyilkosságok tematikájában és a szereplők magánszférájában egyaránt, ami szintén átélhetővé, kidolgozottá és összetetté teszi a légkört a néző számára.

A sorozat hangulatát és ritmusát tekintve sokszor akár egy szokványos krimi is lehetne, ha nem fűszerezték volna meg a címszereplő csavaros háttérsztorijával: Lucifer Morningstar (Tom Ellis) ugyanis valóban a nagybetűs ördög, aki pokolbeli uralkodását megunva úgy dönt, hogy a Földön, egészen pontosan Los Angelesben folytatja pályafutását, ahol dúsgazdag klubtulajdonossá válik, és a kárhozott lelkek felügyelete helyett a vég nélküli bulik és orgiák töltik ki mindennapjait, mígnem egy bűntény kapcsán megismeri az ambiciózus és karakán detektívnőt, Chloe Deckert (Laura German), aminek hatására teljesen megváltozik az élete.

A főhős egy személyben jelenít meg egy tipikus és atipikus sátánábrázolást: megvannak benne azok a képességek, amelyek már-már klisének számítanak: a sárm, a lázadó tagadás, a titokzatosság, a kísértés vágyaink elérésére, ugyanakkor, ha kell, a mítoszok félelmetes és rettegett alvilági fejedelme is megjelenik előttünk.

Ez a Lucifer mégsem olyan, mint a többi: emberfeletti hatalma ellenére sokszor gyenge és esendő, aki maga is tele van kételyekkel, indulatokkal és érzelmi motivációkkal. A keresztény hagyománnyal szemben a sorozat karaktere nem az eredendő, színtiszta gonosz, hanem mindössze egy bukott és eltévedt angyal, aki rendőrségi tanácsadóként azt folytatja tovább, amihez a legjobban ért: a rossz felkutatását és megbüntetését.

Bár részről részre új rejtvénnyel találkozhatunk, a sorozatra emellett jellemző a linearitás is, amit nemcsak az évadokon átívelő rejtélyeken keresztül követhetünk végig, hanem a karakterek jellemfejlődésében is: gyakori visszatérő elem például a transzcendens külcsín ellenére a szereplők emberi ábrázolása. Legyen szó égiekről vagy démonokról, nem sokban különböznek tőlünk, és hiába halhatatlanok vagy közel mindenhatóak, ugyanúgy lehetnek gyarlók, arrogánsak, sebezhetőek vagy közvetlenek, mint bárki más. Lucifer mellett ezen a transzformáción megy keresztül az emberektől kezdetben idegenkedő mennyei bátyja, Amenadiel (D.B. Woodside) és cinikus testőre, a bárpultos-fejvadász Mazikeen (Lesley-Ann Brandt) is.

Nem megkerülendő az a rezonancia, ami a bűnesetek és a címszereplő egyéni útja között jelen van: az aktuális eset mindig valahogyan kapcsolódik a központi alak belső gyötrelmeihez, aki ráadásul gyakran a saját problémáit vetíti ki a nyomozásra.  A különc módszerek révén viszont nemcsak a bűntény oldódik meg, hanem egyúttal eljutunk egy újabb tanulsághoz, Lucifer fejlődésének egy újabb állomásához is, amelyet az az ironikus-groteszk fordulat tudatosít a nézőben, hogy az ördögnek is megvan a maga terapeutája (Rachael Harris), aki a túlvilági kataklizmák mögött is külső szemlélőként látja meg a pszichés mozgatórugókat.

Eközben számos ismerős erkölcsi kérdés felmerül, amelyek (akár a mitológiai szál vagy a jól bevált krimis kellékek) nem feltétlenül forradalmiak, mégis találóan kerülnek új kontextusba: ilyen például, hogy valóban dönthetünk-e arról, kivé szeretnénk válni, irányíthatjuk-e a sorsunkat, mi a különbség jó és rossz között, milyen szerepeknek kell megfelelnünk az életben, milyen értékrendek befolyásolják tetteinket, vagy, hogy a cél valóban szentesíti-e az eszközt.

A válaszok azonban nem mindig kézenfekvőek, ezért, ha néha érezzük is a klisés elemeket egy-egy dráma lecsengésében, a sorozat összességében mégis mindig meg tud lepni valamivel – főleg a krízispillanatokban rukkol elő valami váratlannal, ami a hasonló kaliberű szériákhoz képest fajsúlyosabbá teszi.

A központi narratíva mellett sok olyan apró finomság jelenik még meg, ami kiegészíti és felturbózza az egyébként is sokoldalú arculatot – többek között a kissé sablonos, de idővel árnyaltabb és szerethető mellékszereplők (Aimee Garcia, Kevin Alejandro, Tricia Helfer), a hangulatos panoráma-felvételek, a könnyed akciófilmes ízek, a formabontó bűntények és okfejtések, a spontán, hétköznapi élcelődések és nem utolsósorban a nosztalgikus, kaliforniai rabló-pandúr közeget tökéletesen aláfestő zenei betétek.

A Lucifer legnagyobb erőssége, hogy rengeteg olyan populáris figurát és mozzanatot beemelt univerzumába, ami miatt megszerethetünk egy sorozatot, a skála pedig a szürrealizmussal és a realizmussal való játszadozástól a bűnüldöző dinamikán át a sokszor metaforikus perspektívával felvértezett fantasztikumig terjed, miközben a bravúros színészi alakítások és a kiválóan egymásba ágyazott, összefüggő cselekményszálak szintén fontos hozzávalói a sorozat sikerreceptjének.

Ezt az egész újragondolt, vérfrissítő logikát pedig legalább olyan egyszerű, pimasz, extravagáns és rokonszenves módon tálalják a készítők, ahogyan a címszereplő is viselkedik a környezetében: hol követve, hol felrúgva a szabályokat, de valahogy mindez amolyan bocsánatos bűn, és az ügy végén mindig cinkosokként érkezünk el a felszabadító megváltásig. 

Bélyegkép forrása: filmdaily.co

Fejléc forrása: coletivonerd.com.br