Évszázadokon keresztül szinte közhelynek számított teológiai és filozófiai traktátusokban, sőt, fikciós művekben, hogy a földi életnek létezik egy mennyei és egy pokoli dimenziója. A gondolat megfogalmazódik már Marlowe Faustusában, bővebb kifejtést kap többek között Sir Thomas Browne Religio Medicijében, amely mű szerint az istenes életet élők a földi mennyországban tartózkodnak, míg az istentagadók, illetve azok, akik istentelen életet folytatnak, voltaképp saját poklukban senyvednek. Egy évszázaddal később Daniel Defoe hasonlókat gondolt az ördögről szóló könyvében. Később is sokaknál felelevenedik a földi menny és pokol gondolata. Vörösmarty verset írt az előbbiről, Schopenhauer egyik híres aforizmája szerint pedig a földi világ maga az ördög birodalma, s mi vagyunk benne a szenvedő lelkek.

A Befalazott csőgörény se sugall kevesebbet a fentieknél. Szerzője, Gellért András rádiós újságíró azonban már nem hisz az evilági ember életét benépesítő démonokban és angyalokban, mint a 17. századi norwichi orvos vagy a Robinson szerzője: kiiktatja a világból a mennyei dimenziót, s a világot álruhásan járó ördögöt is száműzi, mivel úgy gondolja, mi emberek tökéletesen elegendőek vagyunk saját poklaink megteremtéséhez, illetve a bugyrok üzemeltetéséhez. Nincsenek transzcendens távlatok; az élet hagymaszerű képződmény – e rövidtörténetek szereplői megszállottan vagy akaratlanul egymás után hámozzák le a hagyma héjait, rétegről rétegre haladnak a mag felé, ahol már csak a nyers és gyógyíthatatlan őrület létezik, gyakran egy olyan állapot, melyet valami pokolbéli malom működtet, s ezért a változtathatatlanság benyomását kelti. A Lány a zuhany alatt című, alig húszsoros szöveg, egy önjelölt call girl életrajzát sűríti néhány mondatba, de a narrátor kétszer is szükségét érzi hangsúlyozni: „Semmi nem változik.” Mivel a földi helyszínnek álcázott pokolban járunk, természetesen a Sun cikkét helyreigazító közlemény (Neymar Erzsivel) se vállalkozik többre a képes „női” magazinok intim ásatásainál: a világhírű brazil futballista nem Palvin Barbarával, a magyar „csodanővel”, hanem a Londonban pénztárosnőként dolgozó középkorú Kovács Erzsébettel beszélt meg randevút. A nevek felcserélhetők, nem jelentenek semmit, a név többé nem feleltethető meg egy személyiségnek. Bíborka és Erzsi ugyanaz a személy, Carlo pedig megkülönböztethetetlen Ottótól. Hasonlóképp nyüzsögnek a kötetben a mai Magyarország tipikus karakterei (démonok, akiket e kor megérdemel), például a minden jel szerint ártatlan (értsd: nem cigány, nem zsidó, nem kommunista) Kavics bácsi ellen a gangon bosszút forraló Béla, vagy a Jelentés a lépcsőházból névtelen, házmesternek jelentkező „hőse”, az örök magyar besúgó: semmi nem változik.

Gellért András írásainak talán legközelebbi ősei Örkény egypercesei, illetve Karinthy görbe tükrei és Bálint György negatív látleletei a 20. század derekának Magyarországáról. Gellért szemlélete következetesen groteszk. Legjobban megformált alakjait, a mai perc-emberkéket bizarrul, torzan láttatja, s ugyan a szereplői zöménél főként a beszéd és a tettek jellemeznek a külső megjelenés helyett, mégis olyan világba csöppenünk a Csőgörényben, melyet mintha középkori bestiáriumok képzelt lényei és szörnyetegei, másfelől pedig az anyanyelvet redukált/retardált, gyakran vakkantásszerű tőmondatokká silányító véglények népesítenének be. De ebben a könyvben nem találni egyetlen olyan rémformát sem, mint amilyeneket a gótikus katedrálisok tornyaira vízköpőnek faragtak a késő középkor szobrászmesterei. Innen hiányzik a groteszkség fenséges dimenziója. Moreau doktor szigete települt át Magyarországra, csak napjainkban nem a hiénasertés és más, élveboncolással összeoperált állatfajok dadognak-motyognak a felületesen elsajátított embernyelven, hanem mi magunk, az „Elégtételt fogunk venni!” országának lakói.   

Gellérttől távol áll mindenfajta moralizálás, ezért megelégszik azzal, hogy nyelvileg belehelyezkedjen a hirdetések, reklámok, képes újságok és párkereső oldalak világába, miközben megrajzolja karikatúráit. Éles újságírószeme mindenhol észreveszi a tipikusat, füle meghallja az épp divatos kifejezéseket. Több nyelven ért és beszél: tud zsúrfiúul, viceházmesterül, prostituáltul és NAT-rajongó pedagógusul. Erős a parodisztikus képessége, ennek segítségével tudja megalkotni dermesztően ismerős figuráit. Azok az írásai a leghatásosabbak, melyek egy semmitmondó kis történetben, az átlagos, mindennapi esetecskében is sejtetni tudják, hogy az üres szavak és gesztusok mögött démoni fantáziák munkálnak. Egyesek nem vesznek róluk tudomást, mások elfojtják őket, de emez árnyékok alaptulajdonsága, hogy előbb-utóbb a felszínre törnek. Ilyenkor érezzük úgy, hogy az irracionális elem tört be hirtelen az életünkbe, valójában azonban az árnyak mindig is ott lappanganak a felszín alatt. Képletesen: a láthatatlan csövekben, a lefolyókban, a csatornákban. Kékszakáll várában a mennyezetről lógó lefejezett nők nyújtanak groteszk látványt. Gellértnél nem a látnivaló, hanem a helyzet a groteszk. És a helyzetek szereplői. Ahogy egy molnárlegényből brandet „építenek föl”. Ahogy a kulturális hagyományokkal, következésképp tiszteletreméltó ősökkel se rendelkező politikai hatalom a „643 és fél évvel ezelőtt élt” Vasgerincű Jánosból példaképszerű elődöt farag. Kísérteties kórkép az írás utolsó bekezdése: „Vasgerincű arca elárasztotta az utcákat, a buszmegállókat. Kétmilliárdból elkezdődött az életéről szóló film forgatása, és társadalmi célú tévéreklámokban is megjelent. A pénz nem számít. Már épül a lápi malom.”

Lösz vögösz? Mivel tudja vigasztalni Gellért az olvasót ebben a kissé fekáliaszagú (Tibor szart szippant), elhanyagolt pöcegödörre emlékeztető honi terepen? Ha egyáltalán létezik vigasz, akkor az a nevetés adománya. A szerző olyan mesékkel szórakoztatja magát és olvasóit, melyeken sírunk és nevetünk egyszerre. Gellért legalábbis jókat nevet abszurd helyzetein és groteszk figuráin. Minden történetén érezhető, hogy a maga kedvéért is írta, néha kíméletlen szatirikusként, néha csupán jókedvű humoristaként.

A kötet címével visszajutunk a jó magyar fekáliaszaghoz. A csőgörény hasonlóan működik szerzőnkhöz: felszínre hozza a rejtett szennyeződéseket. A befalazott csőgörény azonban funkciótlan, képtelen többé a mocsokdugaszok eltávolítására. Amennyiben ragaszkodunk az írói munka és a cím párhuzamához, akkor az utóbbi alighanem szkepszist jelent be az írói tevékenység sikerét illetően. A befalazott csőgörényként (ön)működő író hiába próbálja megtisztítani a csatornákat, azok hamar visszakoszosodnak, jönnek újabb dugók, újabb ricsaj, újabb perc-emberkék. Ideje falat bontani.