Az ünnepi esszé középpontjában egy olyan textológiai kérdés áll, amellyel kapcsolatban Nényei Pál, a cikk szerzője határozottan szembemegy a jelenlegi konszenzussal. Ezzel nem az a baj, hogy szerintem téved, hanem az, hogy egyszerűen elhallgatja az övével ellenkező álláspontot alátámasztó textológiai érveket – sőt tényeket –, noha a jelek szerint a keze ügyében voltak azok a szakmunkák és szövegkiadások, amelyekben ezeket az információkat megtalálhatjuk.

Zrínyi Arianna sírása című versében olvassuk a következőket: „Miként fülemüle vértajtékot hányok”. Mivel azonban a verseskötet eredeti, 1651-es kiadásában a „verstajték” szó olvasható, és mert Nényei Pál szerint a vértajtékot hányó fülemüle képe amúgy is képtelenség, így javítja a szöveget: „Miként fülemüle verstajtékot hányok”. Aki csak Nényei cikkét olvasta, annak úgy tűnhet, hogy a hanyag szövegkiadók hibájából öröklődő hibáról van szó, amelyet szerzőnk végre kijavít, hogy ezzel is azt támassza alá, Zrínyi mennyire önreflexív költő volt, és mennyi a kompozíciót egybefogó belső referenciát használt a kötetében. A helyzet azonban egészen más. A textológiai problémák előtt azonban hadd tegyek egy szubjektív megjegyzést: azzal szemben, amit Nényei sugall, a „vértajték” érzésem szerint kevésbé modern kép, mint a „verstajték”, és nagyon is elképzelhető, hogy Zrínyi korában valaki költői szövegben használja, ellentétben a verstajtékkal, amely sokkal merészebb, mivel egymástól távolabb álló képzetköröket von össze. Míg a vér folyadék, és ezért tajtékozhat, a vers csak metaforikus értelemben áradhat.

És most térjünk vissza textológiai tényekre. Először is, Zrínyi verseinek 1914-es kiadása, amely a verstajték szót vértajtékra javította, nem „egy kiadás”, ahogy Nényei hivatkozik rá, hanem Négyesy László máig meghatározó kritikai kiadása. Ezt nem az ájult tekintélytisztet miatt jegyzem meg, hanem azért, hogy megértsük, miért ez az olvasat lett az elterjedtebb. És ami még fontosabb – és ez az, amit Nényei Pál nem látszik tudomásul venni –, Négyesy azt csinálta, ami egy kritikai kiadás sajtó alá rendezőjének a dolga, vagyis a szöveget számos ponton kijavította, majd a szövegkritikai jegyzetekben közölte minden egyes korrigált szöveghelyhez az eredeti verziót, alaposan megindokolva az eljárását. Négyesynek jó oka volt az 1651-ben kinyomtatott Syrena-köteten javításokat végezni, hiszen az telis-tele van nyomdahibával, nyilvánvaló betűtévesztéssel. Nem biztos, hogy minden esetben igaza volt, de az eredeti szöveg a jegyzetek segítségével minden esetben visszakereshető.

Nézzük most a konkrét helyet. A szövegkritikai jegyzetekből megtudhatjuk, hogy Négyesy nem ám csak úgy félreolvasta a szót, vagy önkényesen a saját szája íze szerint igazította helyre, hanem a nyomtatott kiadást összevetette Zrínyi verseskötetének zágrábi kéziratával, amelyet a szerző egyébként saját kezűleg javított végig még a nyomtatás előtt. Márpedig a kézirat megfelelő helyén a következő áll: „vér s tajtékot hányok”, értsd: ’vért és tajtékot hányok’. Zrínyinél egyáltalán nem ritka, hogy a mellérendelő szerkezetekben az első tag ragja elmarad (ilyesmi a mai magyar nyelvben már csak a névutóval képzelhető el), pl.: „Ne légy salamandra és jégnél hidegebb!” (II. Idilium, 1., értsd: szalamandránál).

Visszatérve a zágrábi kéziratra, a kérdéses kifejezésnél a betűkön kívül egyéb, halványabb tollvonások is láthatóak, amelyeket Négyesy az s kötőszó áthúzásaként értelmezett, így annak elhagyása mellett döntött. Ugyanakkor annak idején még az első modern kiadás készítője, Kazinczy Ferenc megtartotta a kötőszót, nála „vér s-tajtékot hányok” szerepel. De a lényeg, hogy Négyesy magyarázata szerint a szedő kihagyta a szóközöket, így született meg a nyomtatott kiadás – ezek szerint hibás – „verstajték” szava.

Természetesen a „vértajték” vagy a „vér s tajték” olvasat zavarbaejtő lehet, ízlésünk esetleg tiltakozhat a vért hányó fülemüle kevéssé gusztusos képe ellen – nyilván a Nényei cikkéhez mellékelt grafika is erre játszik rá –, illetve biológiailag is abszurdnak tarthatjuk azt. De filológiai szempontból ezek a megfontolások teljesen érdektelenek. A klasszicizmust megelőző kora újkori irodalomtól amúgy sem nem idegenek az undort vagy megütközést keltő testi képek. És ami még fontosabb, éppen elegendő szövegpárhuzamot találunk a régiségben ahhoz, hogy ne kelljen Zrínyi verssorát különösebben extravagánsnak tartanunk. A koraújkori zoológia ugyanis nem tisztán tapasztalati és megfigyeléseken alapuló tudomány volt, bizonyos szempontból inkább a filológiához hasonlított. Így fordulhatott elő, hogy az állatokról szóló művekben antik auktoroktól származó hiedelmek öröklődtek, amelyeket ma olykor igen szórakoztatónak találhatunk. A medvebocsok például alaktalan masszaként születnek, az anyjuk nyalja őket medveformára; a hód leharapja heréit, hogy a bennük rejlő illatanyagra vágyó vadászok felhagyjanak üldözésével; a sas a napba nézve élesíti látását stb. A fülemüle sem kivétel. Nézzük először a mitológiát. Ovidius Átváltozások című művében olvasható a testvérpár, Philomela és Progne története: Progne férje megerőszakolja sógornőjét, Philomelát, és hogy ne árulhassa be őt, kivágja a nyelvét; aztán amikor mégis kiderül az eset, Progne bosszúból saját gyermekeit tálalja fel erőszaktevő férjének, és végül Prognét az istenek fecskévé, Philomelát pedig – innen a neve – fülemülévé változtatják. A történet jól ismert volt, magyar változatát Zrínyi fiatalabb kortársa, Gyöngyösi István is megírta a Csalárd Cupidóban. Philomelának persze még emberként vágták ki a nyelvét, nem pedig madárkorában, de talán ez is elég ahhoz, hogy valaki véres tajtékot hányjon. Az átváltozás tényének mellőzése, a mitológiai történet kissé szabadabb, mondhatnánk hanyag kezelése nem állna távol Zrínyitől egyébként, aki egy helyütt például az emberevő antropofágusok helyett „ampopofrágus”-okról beszél, vagyis nagy valószínűséggel értelmetlen, máshol nem előforduló szót, hapaxot használ (Euridicét így siratta Orfeus, 17). De az igazi megfejtés a voltaképpeni zoológiai művekben olvasható – amelyek egyébként gyakran idézik Ovidiust a rengeteg állattörténet miatt. Apácai Csere János Magyar enciklopédiájában pl. a következőket találjuk: „A filemile egész étszaka énekel: és éneklésében olyan szorgalmatos, hogy gyakorta, ha másnak éneklését hallja, meghal inkább, mint amannak engedne.” Vagyis belehal az éneklésbe, ami adott esetben azt is jelentheti, hogy megszakad a torka és elvérzik. A Zrínyi által használt kép sokkal világosabb és részletesebben kifejtett változatát a szintén kortárs Beniczky Péter A kívánatos kikeletnek gyönyörűségéről című versében is olvashatjuk: „Fülemile ágon / Függ, csak kicsiny szálon, / Álom reá ne érjen, / Addig szól s énekel, / Még az tajték vérrel / Kicsiny száján eredjen.” Ha igaza van Kovács Sándor Ivánnak, aki szerint Beniczky Zrínyit imitálja ezen a helyen, akkor az azt jelenti, hogy ő is a „vértajték” olvasatot fogadta el, és semmilyen fennakadást nem okozott neki ez a kép. (A Beniczky-párhuzamért Lovas Borbálának mondok köszönetet.) A fenti párhuzamok egyébként izgalmas értelmezési lehetőséget nyitnak meg: ha Zrínyi költői énje magát egy másik hímmel rivalizáló énekesmadárhoz hasonlítja, akkor ezt a hasonlatot nyugodtan alkalmazhatjuk az Idiliumok vadászára és vetélytársára, Licaonra, Viola kedvesére. Vagyis ezzel az olvasattal sem sérül az a ma már semmilyen szakértő által nem vitatott tézis, amely szerint Zrínyi kötetében sok az előre- és hátramutató, a kötetkompozíciót összefogó referencia.

Lehet, hogy a prae.hu művészeti portál olvasóinak nem olyan érdekes egy textológiai okfejtés. Mentségemre legyen mondva, nem én kezdtem. Viszont szerintem érdekesebb vitatkozni úgy, ha az ellenfél érveivel is számot vetünk, és azt sem hagyhattam, hogy ennek a folyóiratnak a kortárs irodalom felé tájékozódó olvasóközönsége a szakmán nevetgéljen. Hibázunk eleget amúgy is.

Metszet: Ulisse Aldrovandi, Ornithologia, t. II, Bologna, Giovanni Battista Bellagamba, 1600, 777., Googlebooks