A mű – ez a verseskötet – elég kilátástalan udvarlással kezdődik: a főhős, aki egyébként egy vadász (és nem mellékesen hamarosan kiderül róla, hogy azonos magával a költői énnel) egy Viola nevű, aranyhajú, szépséges leány kemény szívének meglágyításával próbálkozik, bár nem sok reménye van szegénynek; már az első versben kiderül, hogy Viola finoman szólva sokkal nyitottabb egy Lycaon nevű úr közeledésére, mint az övére. Főhősünk tehát a síró harmadik. De ez a Vadász sokkal szerelmesebb és makacsabb annál, hogy emiatt föladja Viola üldözését. Nem kertelek: a világirodalom egyik legmakacsabb udvarlója ez a Vadász! Annyira makacs, hogy amikor kiderül, Viola nemcsak Lycaonnak szánja lányságát, hanem még utálja is, mint a kukorica-gölődint, ő akkor kezd bele az igazi ostromba, és mindenféle csodálatos ajándékokat ígér az aranyhajú lánynak: madarakat, vadakat, madárfogó hálócskát, kifejezetten angolnafogásra specializált horgászbotot, de aztán előrántja az adu ászt:

Szállj le, szép Violám, és szeress engemet!
Neked otthon tartok két szép hiúzkölyköt,
Minap szerencsédre jártam az erdőket,
Anyjukat megöltem, megfogtam kölyköket.

Úgy megszelídültek, hogy járnak utánam,
Sok játszásukat nézni ugyan kívánom.
Sokan kérték tőlem, senkinek nem adom,
Neked, édes Violám, azokat tartom.

Elszomorító, amikor egy fiú elárulja, hogy két aranyos, játszadozó szőrgombolyag-hiúzkölyökkel szeretne kedveskedni szerelmének, mire aranyhajú szerelme fagyos tekintettel félrenéz és kláris ajkacskájával így szól: – Dögölj meg a hiúzkölykeiddel együtt!

Persze, feltesszük, hogy a vadászunk nem hülye, és nem véletlenül ezekkel az ajándékokkal próbálkozik; feltehetőleg ezt a lányt, egyébként, ha nem a mi főhősünk adná, be lehetne fűzni egy madárfogó hálócskával, egy horgászbottal, vagy két hiúzkölyökkel. Mi, az olvasók pedig ebből megtudhatjuk, hogyha ennek a lánynak egyébként kellenének ezek a dolgok, akkor ez a lány talán szintén vadász… egy vadásznő lenne! De erről most legyen elég ennyi.

A Vadász hosszú, két versen át tartó, kétségbeesett lánykergetés után, kilátástalan mellőzöttsége miatti kétségbeesésében arra jut, hogy valahogyan mégiscsak túl kellene lépnie Violán.

El kell felejtenie ezt a szerelmi őrületet!

De egy halálos szerelemből kilábalni – nos, az ilyesmi egyáltalán nem könnyű feladat. Láttam már mindenféle megoldást: van, aki elvonul ilyenkor egy kietlen tájban magasodó kolostorba, és két évig csak meditál; van, aki új életet kezd egy másik kontinensen; van, aki elkezdi módszeresen pusztítani magát, és kétes hírű utcákon kétes hírű hölgyekkel mulatozik, vagy fehér porokat szippant fel az orrával, esetleg magába döf vagy lő ezt-azt; de van olyan is, aki egyszerűen visszatér egy korábbi szerelméhez.

Szóval rengeteg ismerős, bejárt út áll azelőtt, aki el akarja felejteni szerelmét.

De Vadászunk nem jár egyiken sem.

Ő a szerelmi bánat megszüntetésének egészen sajátos módját választja: „elénekel”, azaz megír egy tizenöténekes eposzt – a Szigeti veszedelmet! Ez nem vicc: abban reménykedik, ha törökverő, Sziget várából kirohanó dédapjáról elénekel 1566 versszakot, akkor talán el fogja felejteni kínzó szerelmét! Ott aztán írhat – szerelmi vágyakozás helyett – fejlevágásokról, lovakról, ágyúlövésekről, ledőlő várfalakról, kibuggyant hasakról.

(Ha valaki éppen Szigeti veszedelmet olvasna, gondoljon erre, és garantáltan más szemmel fogja olvasni, mint eddig. Ez a mű a viszonzatlan szerelemből való kilábalás legegyedibb útja a világirodalom történetében!)

Tizenöt rész, 1566 (+2) versszak… és sikerül vajon kigyógyulni a szerelemből?

Természetesen nem.

Én Marst énekelek haragos fegyverrel,
Kínzó szerelmemet hogy felejtsem evvel,
Másfelől kis isten megkerül fegyverrel,
Harcol, vagdalkozik lángozó szívemmel.

Míg ő a szigetvári hősökről énekelt, aközben Cupido tovább „tevékenykedett” a szívében.

De ha a Szigeti veszedelem utáni vershez, az Arianna sírásához jutunk, nem csak azt konstatálhatjuk, hogy a nagyeposz-írás nem érte el a célját. Hanem azt is, hogy… valami egészen furcsa dolgot. Annyira furcsa dolgot, hogy… a saját szavaimmal nem is tudom leírni! Itt csak a szó szerinti idézet segít:

Én éjjel, én nappal keserven óhajtok
Miként fülemüle vértajtékot hányok,
De nagy nyavalyámból gyógyulni nem tudok,
Sőt sebben, sőt kínban újulton újulok.

A költői én keservesen óhajt valamit (nyilván a kedvese szerelmi birtoklását), és mint a fülemüle, vértajtékot hány. Vért hány, mint a fülemüle! Sőt! Nem csak vért hány, hanem vértajtékot!

Nem hazudok. Tessék kinyitni bármelyik Zrinyi-összest, és ott van benne ez a versszak.

Első kérdésem: miért hiszi azt a költői én, hogy a vérhányástól meg lehet gyógyulni? Így fogalmaz ugyanis: „vértajtékot hányok, de nagy nyavalyámból gyógyulni nem tudok” – azaz nehezményezi, hogy a vértajtékhányás ellenére beteg maradt.

Furcsa gondolat!

Második kérdésem: ki látott már vért hányó fülemülét? Miféle költő az, aki a saját vérhányását egy fülemüle vérhányásához hasonlítja? Mert ha már egy költői én vért hány, akkor inkább egy gyomorfekélyes beteghez, esetleg krónikus alkoholistához, vagy egy haslövésben kínlódó hős katonához hasonlítaná magát, mint egy fülemüléhez, nem? Úgy lenne logikus. (Már ha az logikus, hogy valaki vérhányással írja le a szenvedését.)

Ez a kép az avantgarde költészet ígérete! Úgy hányom a vért, mint egy fülemüle!

A hasonlat háromtagú, hasonlóságon alapuló költői kép. Három tagja:

– hasonlított (én)

– hasonló (fülemüle)

– hasonlóság (vérhányás).

De mielőtt megünnepelnénk Zrinyi Miklóst, mint a nonszensz-költészet egyik ősatyját, kezdjünk el egy kicsit kételkedni, és nyissuk ki az eredeti, 1651-ben megjelent nyomtatványt – amit megtehetünk, hála az internetnek.

Haj-jaj! Ott nincs vért hányó fülemüle. A vért hányó fülemüle egy 1914-es kiadásban született meg.

Aztán úgy maradt.

Az 1651-es kiadásban ugyanis azt olvassuk, hogy

vers-tajtékot hányok.

Biztos van, akinek jobban tetszik a vértajtékot hányó fülemüle, mint a verstajtékot hányó, de ha belegondolunk, hogy ez a költő kétségbeesetten verselt eddig, énekelt, mint egy fülemüle, ömlött ki a száján a rengeteg vers, tajtékzott, hömpölygött a sok versszak, a Szigeti veszedelem, mert így akarta elfelejteni a szerelmét – hirtelen helyére kerül minden.

Főleg azért, mert a fülemüle éneke a szerelmi óhajtozás éneke, amióta világ a világ. A fülemüle énekes és nem vérhányó madár. Ezzel még egy régi-régi költő is tisztában lehetett, hiszen tavasszal régen is lement a nap és a ligetes erdőségekben fölcsendült a fülemüle dala, ahogy párja utáni vágyakozástól nyögdécselt.

A barokk nagyeposz, a Szigeti veszedelem tehát nem más, mint a kétségbeesett szerelmes tajtékzó éneke.

Mondjon Zrinyiről bárki bármit, hogy olvashatatlan, meg efféléket, én most mély tisztelettel hajlok meg előtte:

– Engedd meg, Miklós, hogy négyszázéves születésnapod alkalmából minden jót kívánjak. De főleg azt, hogy ne csak Mikszáth művében támadjon föl fondorlatos módon a dédapád, hanem még fondorlatosabban támadjon föl a te műved is. Megérdemlik a magyarok, hogy visszakapják az egyik legnagyobb költőjüket.

Grafika: Baranyai (b) András