A történet középpontjában a huszonegy éves Frances áll, aki egyetemre jár és verseket ír, és legjobb barátnőjével (egyben ex-barátnőjével), Bobbival spoken word költői esteken ad elő. Egyik fellépésük után a lányokat meghívja magához Melissa, a befutott írónő, ahol találkoznak férjével, Nickkel is. A cselekmény gyorsan eszkalálódik, az olvasó előtt pedig fokozatosan kibontakozik egy szerelmi négyszög története. 

Frances inkább visszahúzódó, analitikus személyiség, míg Bobbi extrovertáltabb, radikális politikai nézeteket hangoztat, ám a regény nem a két lány közötti ellentétekre épít, ahogy azt a kötet olvasásának elején hihetnénk. A lányok barátsága, személyiségük közötti különbségek és az, ahogyan a főszereplő barátnőjéhez viszonyul (legfőképp csodálattal), Elena Ferrante Nápolyi regényeit idézhetik fel az olvasóban. És valóban, akár autofikciónak is hihetnénk Frances coming-of-age történetét. A lány szinte megállás nélkül próbálja kívülről látni, megkonstruálni saját személyiségét, sokszor barátnőjének függvényében. („Amikor Bobbi rólam beszélt, úgy éreztem, mintha először látnám magamat tükörben.” (14)) 

Eközben nehezen állíthatnánk azt, hogy a karakterek nagyon kimunkáltak lennének, egyrészt azért, mert az író talán hatásosan árnyalta az olvasó róluk kialakított képét, másrészt mert akár úgy is tűnhet, hogy Rooney nem találta ki előre a szereplőit, karakterei írás közben, a cselekmény előrehaladtával alakulnak, néha magukat is meglepve. („Bármikor képes voltam azt érezni, hogy bármit meg tudnék tenni, ki tudnék mondani, és csak aztán gondolnám azt: ó, szóval ilyen ember vagyok én.” (24))

Ezzel egyenesen szembemegy és hatásosan egészíti ki az a visszatérő elem, hogy Rooney szereplői előszeretettel címkézik magukat. („Én meleg vagyok, Frances meg kommunista”, mondja Bobbi (12); „Anyám egyfajta szociáldemokrata volt, Bobbi pedig ekkoriban kommunitárius anarchistaként határozta meg magát.” (49)). Ebben visszacseng Frances elemző gondolkodásmódja, analitikus perspektívája is. Talán nagyon is ismerős lehet bárkinek ez a fajta erőteljes késztetés a kategorizálásra a valóság gyakran kiismerhetetlen, sokszor paradox vagy pont nehezen megfogalmazható volta ellenében.  

A kötet címe a két lány kapcsolatát alapvetően meghatározó mély, gyakran aktuálpolitikai vagy társadalmi, sokszor ideológiai kérdéseket feszegető beszélgetéseikre ugyanúgy utal, mint a Nick és Frances között kialakuló szerelmi affért végigkísérő szarkasztikus dialógusokra, amelyek megmutatják, mennyire könnyen beszélünk el egymás mellett, és hogy a könnyű, súlytalannak vélt mondatainkat mások milyen egyszerűen értelmezhetik félre. Egy ponton a két lány a szeretetet a kapitalizmus keretrendszerében próbálja értelmezni, amennyiben az egyrészt az önzőség axiómáját támadja, másfelől táplálja a kapitalizmus eszméjét azzal, hogy az anyák például a rendszer ingyenmunkásai. Mindezt ráadásul az interneten csetelve beszélik meg, minden mondat után entert nyomva, ezáltal megszakítva az ideológiai szöveg összefüggését, behozva a társadalomkritikát a hétköznapi beszélgetés keretei közé. 

Ez a motívum végigkíséri a regényt: a baráti (és kevésbé baráti, valamint a szerelmesek közötti) beszélgetések jó része e-maileken és instant üzenetváltásokon (chaten) keresztül zajlik, noha nem zavaró mértékben, épp csak annyira, hogy kiválóan reprezentálja a „mai fiatalok” online és offline élete közötti határok flexibilitását. Rooney helyes arányérzékkel mutatja be az internet életünkben betöltött szerepét; a rendelkezésünkre álló adat- és információhalmaz jól jön Frances számára például akkor, amikor elkezdi visszaolvasni a Bobbival váltott üzeneteit – és az olvasó a hevenyészett és mégis sokatmondó üzenetsorok segítségével sokszor akár komplexebb képet is kap, mint egy konvencionálisabb narratív forma által. Az e-mail és chat jelenléte a regényben egyáltalán nem didaktikus vagy túlzó, és nem is ítélkező – egyszerűen jelen van, ahogy az életünkben is. 

A néhol szappanoperába hajló cselekményt (elvégre ez egy szerelmi történet) mégsem nevezném szórakoztató irodalomnak, hiszen a regény egyik legfontosabb értéke, hogy a lapos hangvétel, a cirádás mondatokat kerülő stílus a mindennapi élet részleteibe bepillantást engedő elemző narrációjával bemutatja Frances és kortársai elsőre kissé kiábrándultnak tűnő, átpolitizált, átideologizált, kategóriákba zsúfolt életét, és azt, hogy ez mennyire nem segít akkor, amikor az érzelmek, az egymás közötti kapcsolataink kérdései vannak terítéken.  

A regényt nehezen lehet nem társadalomkritikaként olvasni, amennyiben Frances nyíltan vagy burkoltan, de valamennyire tudatosan reagál saját társadalmi helyzetére. Angol szakos egyetemistaként Dublin belvárosában lakik egy rokonának a lakásában, gyakornok egy irodalmi ügynökségnél, a fizetett munka hidegen hagyja, mint ahogy bármilyen megélhetési forma, és ideológiailag nem tudja megindokolni magának, hogy miért keresne többet vagy kevesebbet, mint egy gyors Wikipedia-keresés után kiderített összeg: ha összeadja a világ bruttó össztermékét, és egyenlően elosztaná a világ összes polgára között, az évi 16 100 dollárra jön ki. („Így állandósulnak a kiváltságok, jegyezte meg egy nap Philip az irodában. A gazdag seggfejek, mint mi, el tudják fogadni a fizetés nélküli gyakornoki helyeket, hogy aztán onnan jó állásba kerüljenek. Csak a magad nevében beszélj, válaszoltam. Nekem sose lesz állásom.” (23. o.)) 

Visszatérő elem Rooney karaktereinek azon való elmélkedése, hogy a társadalmi osztályokon belül hol helyezkednek el, milyen címkéket vesznek fel vagy aggatnak másokra – ez a kategorizációs gesztus végig jelen van a regényben. Egy nőkről (is) szóló írországi történetben pedig nem maradhat el az abortusz, a patriarchális társadalom témája, és a Biblia és Jézus is megjelenik a lapok között, ha mégoly indokolatlanul is. De Rooney nem csak kipipálni akarja a témákat; egyszerű mondataival képes komplexen bemutatni például főszereplőjének testéhez vagy szüleivel való viszonyát, vagy hogy hogyan látjuk magunkat kívülről, mit élünk meg belülről, és mi történik körülöttünk, amit vagy észreveszünk, vagy nem. 
 
A regény eléri, ami vélhetően céljául tűzött ki (még ha szkeptikusak is vagyunk az elején, és figyelmen kívül tudjuk hagyni a fordítás hullámzó minőségét), és talán még annál is többet. A Baráti beszélgetések mindenképpen szerelmes regény, feltétlenül társadalomkritika, esetleg coming-of-age történet, vagy egy olyan regény, amit érdemes elolvasnia bárkinek, aki manapság fiatal, idős, szerelmes vagy éppen összetört szívű, kiábrándult, idealista… ember.