A banda teljesen beleillik az olyan új hullámos rockegyüttesek sorába, mint a Silvertide, a Bonafide, a Rival Sons vagy a Greta Van Fleet - főleg utóbbira emlékeztet a progresszív és technikás elemek használata, illetve az énekes Marc Labelle tenorja miatt, amíg a közös példakép, a Led Zeppelin egyértelmű hatását is tükrözik a dalok mindkét esetben. Már az első két szám meghallgatása után is szembetűnő a Dirty Honey tagjainak könnyűzenei tájékozottsága, valamint kifejező és sokoldalú formakincse, ami ugyanakkor képes stilizált és letisztult maradni.

Nagyjából a zsáner bevált eszköztárát alkalmazza a zenekar, így a vintage hangzás, a hármashangzatok, a pentaton és a hagyományos skálák, illetve a kromatikus lépegetések mind visszaköszönnek az albumról. Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy a banda igyekszik a végletekig feszegetni a határokat, és sokkal összetettebb, matekosabb, kreatívabb annál, mint amit megszokhattunk, és rengeteg felhang, színezet, árnyalat előfordul a lemezen, ami változatossá és lüktetővé teszi az anyagot.

Nem az a típusú esszenciális, de monoton rock’n’roll dominál, amelyiknél húsz másodperc után tudja a hallgató, mi fog történni, hanem amelynek mind a három-négy percét érdemes végigpörgetni; ami meglepő és kiszámíthatatlan tud lenni a maga keretein belül, főleg a gondosan felépített szerkezet, a váltások, a kiállások és az átvezetők arányossága révén.

Egyáltalán nincs szó kiégett, porosodó epigonokról, ellenben minden friss, dinamikus és eredeti, amíg az a fajta déjà vu, amit a számok előidéznek nem az ötlettelen másolást testesíti meg, hanem a rendelkezésre álló inspirációk ügyes, a szabályokat követő, de nem túlságosan mereven kezelő újragondolása. 

Nem esik abba a gyakori hibába a zenekar, hogy a megkezdett kompozíciót hagyja elcsökevényesedni vagy elúszni. Ehelyett az ötleteknek mindig van egy masszív iránya és célja, ami idővel pedig kibontakozik, növekszik, építkezik, mígnem eléri a zenitet, miközben az olyan kritikus pontok, mint az átkötések is gördülékenyen működnek. Semmit nem érzünk fölöslegesnek vagy erőltetett giccsnek, minden elemnek megvan a maga szerepe; a verze és a refrén egymáshoz képest egyensúlyban van a dalokban és egyik sem csupán üres töltelékelem a játékidő növelésére.

A dögös hard rock akkordvezetések mellett sok más műfaj jegyeit is felfedezhetjük a repertoárban, amelyek főként a nyolcvanas, a kilencvenes és a korai kétezres évek karakterét kölcsönzik, így a banda egy eklektikus és rokonszenves, szinte kész arculattal áll a hallgató előtt, amely a country, illetve a southern-, a glam- és a pop rock motívumait is előszeretettel emeli be a dalok struktúrájába.

Nem igazán találunk olyan védjegyet, amit ne hallottunk volna már korábban, mégis mesterien rakja össze és tálalja a csapat az irányzat valamennyi lényeges pillérét, miközben pontosan annyira fűszerezi és díszíti a nótákat, amennyire szükséges, és ezáltal az arany középutat is képes fenntartani.

A stílus mélyreható ismerete és a nosztalgiázás mellett viszont a sajt lelküket és hangjukat is beleteszik a srácok a taktusok közé, ami kiválóan példázza, hogy úgy is érvényesíteni lehet a rock’n’roll alapelveit, hogy az agresszivitást, a kivagyiságot, a sebességet vagy a féktelen tombolást mellőzi egy zenekar.

Az EP anyaga ezzel szemben művészi, mérsékelt, intelligens, kifejezetten érzelmes és őszinte, ugyanakkor az a vibráló tűz is benne ég, ami energikussá és hitelessé varázsolhatja. Ennek megfelelően a tempó is kimért, visszafogott, a dalokat pedig végigkíséri egy finoman hullámzó groove, ami a befogadó figyelmét intenzíven fenntartja.

Az album egyik nagy slágere, a When I'm Gone akár a műfaj hőskorában is születhetett volna, és bármelyik zenei listán vagy válogatáson elférne: minden szegmense szükséges és tűpontos, a hangszerek mindegyike erős és összhangban van, és nem csak az egyik szereplő viszi el a hátán a számokat, hanem a kellő helyen és időben a banda minden tagja megnyilvánul a maga módján, miközben a történetmesélés, a lazaság, az egyszerűség és a profizmus az egész korongon aktívan jelen van.

A gyorsabb dalok felidéznek néhány további inspirációt, így a sorok közül kihallhatjuk a Gun’N’Roses, a The Rolling Stones, a Deep Purple, a Bad Company, a Rainbow, a korai, rockosabb Santana, Slash és Myles Kennedy, sőt, akár a The Dead Daisies lehetséges hatásait is. Egy-egy dal erejéig néhány további zsáner is felvillan a palettán, így például a tipikus amerikai utazóballadákra hajazó Down The Road esetében, ami Stevie Ray Vaughan, Jimi Hendrix, a Lynyrd Skynyrd és az Aerosmith vonásait is megidézi, így összességében a nagy klasszikusok szinte mindegyikét beolvasztotta a banda munkásságába valamilyen formában.

A kocsmabluesos-motoros atmoszférát erősíti a Rolling 7's kellemesen lassú gitártémája is, amíg egy kevésbé meditatív elem a sorban a Heartbreaker, amelynek komplex, változatos, mégis fülbemászóan könnyed riffje csupa magabiztosság és optimizmus, ami egyetlen dalban eleveníti fel a Nyugati Part rock’n’roll aranykorát annak végtelen életimádatával együtt.

A keményebb, stoneres és kissé metálba hajló hangzásvilágot a Break You jeleníti meg, de hasonló trendet mutat a Scars is, ami a többi számhoz képest kevésbé populáris, viszont technikai szempontból ez jelenti a lemez csúcspontját, hiszen ebben a dalban valóban minden hangszer tudása legjavát nyújtja.

Az album rövidsége ellenére kivételes és kiemelkedő a hasonló kaliberű művek sorában, és egy stabil, kikristályosodott profilt rajzol a zenekar köré, ami nem kísérletezik vagy cifráz túl sokat, nem ötvözi a műfajt idegen elemekkel, viszont a lehető legtöbbet hozza ki a felhasznált erőforrásokból, szóval ha létezik olyan lemez, ami képes megszerettetni a műfajt laikusokkal, akkor ebben az EP-ben mindenképp megvan ez a potenciál.

Vidám, pozitív, rádióképes, mégsem elcsépelt vagy mainstream az a közeg, amit a számok hangulata sugároz, egyúttal az anyag mintadarabja annak is, hogyan kell szerethető és jó zenét írni - így muzsikusoknak inspiratív és tanulságos, hallgatóknak pedig emlékezetes lehet ez a termés, amíg ilyen biztató kezdet után nem árt odafigyelni erre a bandára a későbbiekben sem.

Bélyeglép forrása: screamermagazine.com

Fejléc forrása: forbes.com