Amikor meghalljuk Romeo Castellucci nevét, tudjuk, hogy amit látni fogunk, megosztó, szép és akár problematikus is lesz. Két előadása ismert a magyar közönség előtt: az egyik Az arc fogalma isten fiában emblematikus és botrányos előadása, amelyben vallásos hit erejét és magát az embert vizsgálta (az előadás 2012-ben volt látható a Trafóban). A másik pedig a Purgatorio című rendezése, amely a bűnnel foglalkozik, a pedofília témakörén keresztül. Mindkét határfeszegető előadás elsősorban a vizualitással mesél.

Az olasz alkotó, aki egyszerre rendezi, írja és tervezi előadásait, elveti a történetvezetésen alapuló színházat, a színpadi reprezentációt. Ennek ellenére előadásaiban azért megjelenik a színpadán valamiféle cselekmény. Ezáltal talán érthetővé válik, miért kezd el valaki a Requiemmel foglalkozni. Nem színházi, de kulturálisan fontos alap, napról napra éneklik világszerte, egyszerre szubjektív és univerzális zene, számos jelentésréteggel. Az egyik ilyen maga a háttere: Mozart meghalt, mielőtt befejezhette volna a gyászmisét, egy olyan szertartást, amely az eltávozottak lelkéért szól, és az élők végzik. Az olasz rendező adaptációja így az életről is beszél.

Castellucci rendezése a halállal indít. Egy idős hölgyet látunk sötétben, fehér padlózatú térben, hálóingben, ahogy televíziót néz, majd lefekszik az ágyába, és meghal. Pontosabban valami egészen különös dolog történik: lassan elkezd süllyedni az ágyban, és eltűnik. Ez a lassú eltűnés az előadás legmeghatározóbb pontja.

Ezután jelenik meg a kórus, ekkor indul bomlásnak a reális tér, innentől a metafora szintjére lépünk. Az átváltozás lassan történik, először fekete ruhás alakok fekete anyaggal fedik le a megüresedett fekhelyet. Majd a feketébe öltözött színpadi teret fehérre bontják. Innentől nem történik más, mint az élet dicsőítése. Végigvonul az előadáson az egész világ, az emberiség szertartáskultúrája, miközben az idős hölgy halálától eljutunk a csecsemőkori állapotig, az élet kezdetéig. Egy ember végnapjaitól fokozatosan haladunk visszafelé. Megjelenik egy húszas éveiben járó nő, majd egy kislány, az előadás végén pedig egy kisbaba, vélhetően mind ugyanazt a személyt jelentik, és mindegyik alteregó átesik valamiféle beavató szertartáson. Ez a színpadi megvalósítás értelmezhető a halál utolsó pillanataként, egy élet újrajátszásaként vagy akár az élet körforgásaként.

A színpadon tartózkodó kórus, táncosok folyamatos mozgásban vannak, nagy energiát és odaadást igényel a koncentrált jelenlétük. Az éneklés mellett, ha kell, futnak, táncolnak, átöltöznek, levetkőznek, földön másznak vagy porral, földdel vagy festékkel kenik be egymást (például a kislányalteregót festékkel és mézzel). Az előadás számos jelképpel dolgozik, amelyek nem dekódolhatók konkrét szimbólumként. Ilyen  jelkép például a narancs, ami már az idős hölgy lakásában jelen van, és a későbbiekben is előfordul a kislány, a nő és az idős hölgy kezében, közös táncukban, narancsfákon. Értelmezhető az élet szimbólumaként, de számos más asszociációt is megenged a nézőnek.

Felmerül a kérdés, hogy egy ennyire befele forduló, zsigeri zene mennyi teatralitást, gesztust, akciót és képet bír el. A rendező megeleveníteni akarja a zenét vagy kiegészíteni azt? Az egyik ok, amiért ez a kérdés felmerül, hogy a Requeim mellett más zenéket is használ az előadásban. A másik, hogy olyannyira gazdag a rendezés látványvilága és színpadi történései, hogy fennáll a veszély, hogy hatásszínházzá válik. De amikor jön egy belassulás, amikor a tér letisztul, igaz és erős pillanatok születnek.

Az előadás nagy erénye a kórus mozgatása és tér metamorfózisai. Miközben nagyon sok jelenetben az élet különböző fázisai és rítusai jelennek meg, nem feledkezünk meg a halál jelenlétéről. A teret, amelyben a szereplők mozognak, maguk változtatják, így lesz a fekete falakból fehér, majd újra fekete. A produkció elején kívül a végén következik be a legerősebb pillanat: a padló felemelkedik, a föld lefolyik róla, és becsukódik a színpad. Ezután megjelenik egy kisfiú és elkezdi énekelni az In Paradisum-gregoriánt, miközben az idős hölgy és a többi én behoznak egy kisbabát, leteszik és távoznak. A csecsemő felsír, mint a most született gyermek. A túlvilági élet hírnöke.

Teljes felvétel:  https://www.arte.tv/de/videos/088454-001-F/live-aus-aix-en-provence-mozarts-requiem/

Wolfgang Amadeus Mozart: Requiem. Díszlet, jelmez, világítástervezés és rendezés: Romeo Castellucci. Karmester: Raphael Pichon. Dramaturg: Piersandra di Matteo. Koreográfus: Evelin Facchini. Zenekar: Ensemble Pygmalion. Kórus: Ensemble Pygmalion. Bemutató: 2019. július 3. Lyrique Fesztivál Aix-en-Provence. Fotó: Pascal Victor