Julia Boyd történészi pontossággal mutatja be a valóság összetett és réteges természetét egodokumentumokra támaszkodva, ahogyan a németek történelme alakult az első világháború okozta kezdeti éhínségtől, a fel- és megújuló Berlinen át, a nemzetszocialista karlendítő ridegségéig. Ahogy azt többek között Gyáni Gábor is kiemelte, a naplók, levelek és memoárok történetírói haszna a referenciális értékükben rejlik, mely során új képet kapunk egy bizonyos korról. Ez a módszer sokak számára különösen a nácivá váló Németország megismerésében rejt izgalmas momentumokat már régebb óta: hogyan fordult egy a magaskultúrájáról ismert ország alacsony propagandisztikus rémálommá. Ennek a társadalomnak civil szintű megértése céljából íródott talán az egyik legáttörőbb munka, Marion Kaplan Between Dignity and Despair (magyarul méltóság és kétségbeesés között) című történelemkönyve. Szintén a leveleket, naplókat, és hangsúlyosan női visszaemlékezéseket feldolgozó kötet a náci (vagy nácivá alakuló) társadalmi kép szisztematikus megértésében hozott újdonságot, vagyis annak, hogyan alakult át a német zsidók élete szomszédaik, barátaik, ismerőseik és kollegáik viszonyrendszerén keresztül. Míg a változás egyértelműen a kétségbeesés irányába terelődik 1933-tól, a civil lakosság gondolatainak és mindennapjainak megismerése a politika- és a szellemtörténet ütköztetését is jelenti abból a szempontból, hogy nem egy könnyen leírható, egzakt képalkotást eredményez ez a kutakodás. Ezért is különösen találó Boyd könyvének magyar címe, hiszen nem válik egyértelművé, sem véglegessé, hogy a nácik politikai programja, vagy akár Hitler személye szörnyetegként vagy példaképként jelent meg az emberek szemében a világégés kezdete előtt. Ami nem meglepő, ugyanis az emberek egyéni ízlésvilágukkal, ideológiai hovatartozásukkal, családi hátterükkel, stb. mind más és más (sokszor propaganda fűtötte, de sokszor saját, egyéni) képet alakítottak ki a politikai helyzetről és főszereplőiről, ahogy igaz ez ma is a jövő ismeretének hiányában. 
A kötet újszerűsége s egyben erőssége ennek bemutatása egy teljesen új szemszögből, külföldi utazók benyomásai alkotnak egyfajta képet, melynek sokrétűsége sok esetben ellentétesen is képes megmutatkozni, különböző kulturális hátterek és világlátások egyvelege nyújtja ezt az újfajta „színkavalkádot”, egy alternatív valóságképet. A kötetben angol, amerikai, svájci, kínai, és sok más nemzetiségű utazó benyomásait olvashatjuk, azonban az angol szempont hangsúlyosabban jelen van, mint a többi, arányaiban erőteljesebb narratívát képvisel. Ez nem feltétlenül gyengíti a kötet mondanivalóját, hiszen az angolok mint vetekedő és szintén jelentősen nacionalista nagyhatalom nem kizárólag a negatív ellenpólusként jelenik meg, nem mint a nemzet amely „mindig is képes volt megjósolni, hogy az őrült Hitler az emberiség ellen fogja elkövetni a legszörnyűbb bűnöket”. Sőt, ahogy az már az egyik nemrég megjelent dokumentumfilm angol nagyijától is kiderül, Hitler (vagy akár az elit SS-katonák) vonzó hős volt sokak szemében, mely vonzalom titkolózására vagy ki(nem)mondhatóságára még a harmincas évek elején nem feltétlenül volt szükség. Egyértelművé válik, hogy Hitler különös vonzalma elért távolabbi közönségekhez is és csodálóit Németországba vonzotta; ezek közül is mintha az angol hölgyek különös helyen szerepelnének ebben a kötetben. Ugyanígy egy magasfokú undort és visszataszítást is eredményezett a náci propaganda és szellem, mint ahogy azt Virginai Woolf is leírja – ez a kettős, ambivalens, de szimultán vonzás-taszítás akár egy új irányt is jelölhet a történészek számára. Ez a kötet lényegében azonban egy magasabb társadalmi réteg reflexióit vizsgálja és mutatja be, azt a közéleti elitét, amely a közép vagy átlag civil lakosság és a politikai szereplők között helyezkedik el. Ez azért érdekes, mert több olyan találkozóra és helyszínre jutunk így el a náci Németországban, mintha egy átlag svájci család utazásainak állomásait ismernénk meg, viszont nem is nyújt egy reflexív körképet a korabeli németekről, országukról és a nácizmussal való kapcsolatukról. 
Hiába megy el az angol nagykövet unokahúga elszegényedett németeknek ételt osztani, ha az alacsonyabb réteg nem abban a pozícióban mutatkozik meg naplóján keresztül, ami feszélyezetlen természetességet mutat meg. Ez lehet egyéni olvasat kérdése, hogy Hitlerrel egy liftben találkozni mennyire hat izgalmasnak a történelmi megismerés tükrében, viszont az árnyaltabb ábrázolás elengedhetetlen marad továbbra is. A kép mégis kitágul a kötetben, amikor megjelenik a Hannah Arendt-féle banalitás valóságképe magáról Hitlerről, a leírások szerint egy alacsony semmitmondó alakjában. Mégis a legizgalmasabb folyamat, amit a könyv a spektrumon elhelyezkedő legkülönfélébb emlékezésekről bemutat, az, ahogyan az „új ember” születésének ideáljával és/vagy antiszemita nézetekkel egyetértő, vagy merőben elutasító nézeteket valló felek közösen akklimatizálódtak a változásokhoz és az extrém helyzeteket. Így tehát a Harmadik Birodalomba látogatók mai retrospektív tudásunkban mégis megszemélyesítik a „bystander” fogalmát és nem csupán a szimpla időszakos tanúk szerepét, hiszen a foucault-i hatalomfelfogás segítségével egy lépéssel közelebb kerülünk az erőviszonyok valós kialakulásának átlátásához és ezeknek a náci rezsimre tett összetett hatásmechanizmusához. Összességében persze ez többszörösen komplex folyamat, melynek része ez a kettős (szörnyeteg és példakép) hozzáállás akár belföldi akár külföldi szemszögből, hiszen egyszerre van jelen a pozitív és a negatív, sőt a banalitás egyszerűségével a semleges szemlélet is, mellyel az adott politikai erő együttes kölcsönöshatásban a társadalmi berendezkedés határait folyamatosan engedte módosulni. Ahogy Margaret Atwood is írja: „A változások nem egy pillanat alatt következnek be: egy fokozatos felfűtésű fürdőkádban akár halálra is főhet az ember anélkül, hogy észrevenné.” („Nothing changes instantaneously: in a gradually heating bathtub you'd be boiled to death before you knew it.”). És ebben a fürdőkádban a németek más nemzetekkel is együtt ültek, nem csak önmagukkal. 
A könyvből kibújik a korabeli antiszemitizmus természete is, ahogyan az az élet minden zegzugában jelen volt az akkori német birodalomban és más országokban, és talán kisebb mértékben, de a könyv rávilágít olyan utazók véleményére is, amelyekből az ellenpólus is megmutatkozik. Az antiszemitizmus réteges szerkezete talán leginkább a keleti, határon túli falusi régiókból (shtetl) érkező szegényes, kaftános, szakállas zsidók ellenségképeként jelenik meg, amely alátámasztja a szakirodalom Ostjuden koncepciójának jelenvalóságát. A kor „felvilágosultabb” emberei úgy vélték, hogy az igazi veszélyt a keletről érkező zsidók jelentik, és nem a tanult s immár asszimilálódott német zsidók. Akár erről, vagy a „teljesértékű” antiszemitizmusról, sőt az odalátogató feketebőrűek utálatában megnyilvánuló rasszizmusról van szó, a kötet szerzője azon híres gondolkodók, írók, s költők nevét tárja elénk, akik változó mértékben ugyan, de visszavonhatatlanul csatlakoztak a kor szélsőséges gondolatainak egyre népszerűbb áramlatához. A nevek felfedése egy módja a szembenézésnek, egy egészségesebb emlékezetkultúrának, és így a történelem pontosabb megértésének kialakulásához vezet, mely diskurzus fenntartásához szükség van hasonló művekre a történész szakmán kívüli szélesebb körben is. 
Ennek kapcsán tartom fontosnak, hogy kitérjek a könyv egy hivatalos bemutatójára, amelyet történészvitaként hirdettek meg Budapesten. Míg a kötet ismertetésére szánt formátum önmagában nem lenne problematikus, a fővárosi tudományos közeg kevésbé tűnik mozgathatónak, ha a helyszín az MTA-ELTE-CEU tengelyen kívül esik. Emiatt talán érdemesebb lett volna a meghívott történészeken kívül, középiskolai, főiskolai és egyetemi tanárok, illetve diákok, hallgatók bevonása. A könyv, céljait megvalósítva, a beszélgetésbe fiatalokat is bevonva, képes lenne népszerűsíteni magát a történészi szakmát, amely nem csupán a múlt magányos és elszigetelt feltárása kell legyen, hanem sokkal inkább egy friss, más peremterületekhez, számítástechnikához, irodalomhoz, vagy művészetekhez kapcsolódó tudomány. Továbbá megmutathatná, hogy a történelmi érdeklődés és kritikus gondolkodás képes megoldást találni mai társadalmi problémákra is (pl. a NAT kérdésköre ma). A fiatalabb generáció számára hamar elképzelhetetlenné fog válni a történész hivatás, ha nem találjuk meg a kapcsolódási pontokat hozzájuk, amellyel viszonzásul a történelmi kutatások is rengeteget kamatoztathatnak.