Érdekes módon a Fehér farkasban nincs olyan mindent átfogó kompozíció, mint ahogy azt például a Vonalkód, a Pixel vagy a Pillanatragasztó esetében láthattuk. Látszólag jóval széttartóbb kötet: tizenhat elbeszélést tartalmaz, a legkorábbi a címadó 2006-ban keletkezett; a történetek legtöbbje a (fő)városban játszódik, de akadnak vidéki helyszínek is; kettőben hangsúlyos szerepet kapnak az állatok; a szövegeken fele-fele arányban osztoznak az egyes szám első és harmadik számú elbeszélők; van egy képleírásnak is beillő írás, és fordítva, a címadó novellából már készült egy nagyszerű rövidfilm is (Szilágyi Fanni rendezésében). A megjelenő témák viszont sok tekintetben ismerősek lehetnek: kortárs mindennapok, lakott terek, emberi sorsok, férfiak és nők, valamint szülők és gyermekek közötti hétköznapi játszmák különböző kombinációkban. Elsőre talán kissé önismétlőnek is tűnhet a Fehér farkas, ám éppen a részletek és az apró változások miatt lesz igazán izgalmas ez a lassan egymásra épülő prózai világ. Számos motívum ugyanis visszautal(hat) az életmű különböző pontjaira. A szűk emberi terek az Akvárium világára emlékeztetnek, a címadó novella állatkertjéből mintha a Párducpompa feliratát láthatnánk, a Marokkói táska „belekkel teli” bőröndje pedig meglepő módon egészen a Vonalkódhoz vezet vissza (l. „Elhúztam a cipzárt, szétfeszítettem a bőrt, bekotortam a ruhák közé. Rózsaszín és fehér holmik tekeregtek odabent, mint a belek.” – Marokkói táska, 82.; „Lépegetek a vámkapu felé, húzom magam után a[z] […] összevarrt, bélcsavarodásos bőröndöt, gyomrában az összelappadt ruhákkal […].” – Hideg padló, 108–109.) Szépen-lassan tehát egymásba nyílnak már ezek a könyvek, bejárhatjuk a szövegtereket, ráadásul lehetőségünk van elidőzni egy-egy részlet felett, ahogy azt Tóth Krisztina elbeszélői is előszeretettel teszik meg.

Visszatérve a korábbi gondolatmenetre, a Fehér farkasban nagy kompozíció helyett sokkal inkább a hangulat és a karakterábrázolás egységéről beszélhetünk. Az első négy novella alapján feltűnhet, hogy a tér a korábbiaknál jóval erősebben alakítja a szereplők életét: lift, bérlakás, galéria, gyerekszoba, kórház, nyaraló, lerobbant autó, alkotóterem. Nagytotál helyett a zárt terek uralkodnak, a legtöbb szereplő pedig rendkívül bizonytalanul mozog ezekben, akárcsak saját életükben. Tér és személyes történet épül egymásra, melyben az ’én’ leválaszthatatlan az őt körülvevő fizikai tér alakulásától. Az első, Lift című írásban rögtön egy gangon találjuk magunkat, és miközben fel-alá utazunk a felvonóval, az elbeszélő (lehetséges) szomszédjait ismerhetjük meg. De van, aki konkrétan az új otthonát keresi, mintha menekülne a korábbi élete elől (l. Visszajönnek a gólyák), van, aki elment, mégis visszatalál, mint a Tizenhét lakás elbeszélője, aki „üres falakat […] berendezetlen, alakítható múltat” (25.) keres, de ugyanabba a házba tér vissza, ahol a régi lakásuk is megtalálható. A kemoterápiára járó A bal oldali szék elbeszélője pedig mindig az ablak melletti székre ül, hogy megfigyelhesse onnan az embereket, a történetmondást pedig az indítja be, hogy valaki elfoglalta éppen a helyét, azaz kimozdították a megszokott pozíciójából. Érdekes módon A tükör című utolsó novella ebből a szempontból válik igazán lényegessé a szerkezetet tekintve, annak ellenére, hogy számos elemével kilóg a kötetből. Ez ugyanis az egyetlen régmúltban játszódó történet, ráadásul direkt egy másik műalkotásnak az átirata. A művész családja című Jan Kupetczky-festményt átdolgozó novellában a többihez hasonló logika érvényesül: a szereplők közti konfliktusokat és a visszatekintést egy fizikális tárgy, a frissen a műterembe érkezett tükör indítja be, ezáltal az olvasó számára is megismerhetővé válik (a festményen is látható) feleség története, amely így mintegy hozzátoldása lesz a képzőművészeti alkotásnak. A többi novellában pedig ugyanígy tükröződik vissza a térben és a tárgyakban a szereplők élete, legyen szó tisztítószeres flakonról (Sárga flakon) vagy autógumikról (Nyári gumi).

Kétségtelen, a korábbi novellákban tér és ember talán soha nem fonódott ennyire nyomasztóan egybe, hogy elmondjanak valamit a mindennapok és társadalmi viszonyok működéséről. A Fehér farkas szokatlanul explicit fülszövege pedig már nem is finomkodik ezzel kapcsolatban: a novellák „a korábbi műveknél élesebben mutatják meg a hatalmi elnyomás törésvonalait, az alárendeltség, a kirekesztettség stigmáit, az erőszak állomásait”. Persze itt sem elnyomó államapparátusok, sem ideológiák nem jelennek meg, a hatalom éppen abban nyilvánul meg, hogy az „erőszak” emberek közti mindennapi szituációkból türemkedik ki, ahogy azt már korábban is érzékelhettük. A Vonalkód és a Pixel például a társadalmi nemek közötti viszonyrendszerben, míg a Hazaviszlek vagy a Párducpompa tárcanovellái elsősorban a hétköznapi nyelvben és nyelvi érintkezésekben hol nyilvánvaló, hol rejtett elnyomásokat és alárendeltséget mutatták meg. Az új kötetben tematikailag a fentieket idézheti például a Vevők című írás, ami még elég abszurd módon ábrázolja az alávetettséget: az ingatlanvásárlási szándékkal érkező érdeklődők pár órára az elbeszélő életterébe költöznek, és átmenetileg átveszik a kontrollt az élete felett. Az Öltözz feketébe! című novella, amely egy festő és egy galériavezető nő viszonyán keresztül viszont már eljut a nyelvi és szexuális zaklatás kialakulásának modellezéséig.

A Fehér farkas novellái a korábbi írásoknál is jóval erősebben állítják, hogy a legnagyobb hatalom, aminek egy ember igazán alávetettje, maga a múlt, a múltbéli traumák és az elhallgatás. A múlt uralkodik a szereplőkön és néha valóban egészen kísértetiesen jelenik meg az életükben.

A Marokkói táskában például egy elveszett táska az elvált feleséghez kerül vissza, mert még mindig az ő neve és címe függött a poggyászon, ezzel egyszerre lesz újra része a férje életének, és önkéntelenül felidéződnek benne a régi közös emlékek. A nőnek már nemcsak a táska sorsáról kell döntenie, hanem a múltról is. Az egyik legmegrázóbb példa pedig A nő, aki nem törölte le az apját című novella, amelyben az elbeszélő a rántotta kiváltotta undor alapján próbálja elmesélni az apja halálát és az apja által okozott gyerekkori traumáit. Eközben az olvasó előtt precízen felépül a gyomorból felöklendezett tojásos étel, a feltörni vágyó elfojtott emlék és az elbeszélhető nyelv keresésének motívumhálózata (párnovellája egyébként a Miserere a Vonalkódból). Érdekes módon a legtöbb szövegben nincs feloldás, elmarad a katarzis. Ez a szöveg azonban megmutatja, hogy lehetséges felülemelkedés, továbblépés, az „alakítható múlt” pedig létezik, de csakis a jelenben, általunk.  

Természetesen nem mehetünk el a novellák nyelvi teljesítménye mellett sem. A Liftben például egy nagyon eltalált, érzékletes és tömör nyitómondatot olvashatunk („Zokog egy nő a liftben.”), amely egyszerre helyezi el az olvasót egy konkrét térben és egy szereplő lelki állapotában. Az egész szöveg az akusztikai hanghatásokon és az azokat megfigyelőben elindított reflexiókon keresztül építi fel a lakók találkozásának történetét. Hasonlóképp a Fehér farkasban a színek és az állatok szimbolikájának játékával épülnek fel a történet jelentéses rétegei. Egy másik példa viszont a Móricz-prózát megidéző Borjú minimalista, redundáns nyelvezete. Miközben a teheneket legeltető fiatalokat, majd az ellést követjük, csak félmondatokból derül ki a fiatalok valós, kiszolgáltatott élethelyzete, amely egyenesen vezet az ösztönös brutalitáshoz. A száraz, tömör mondatok csak a megalázottságot visszhangozzák. Ennek a párja a Túlpart, amelyben szintén egy félmondaton fordul meg az addig lassan csordogáló történet és vezet az elhallgatott múlt irányába. Ezek a szövegek csak igazolják, hogy egy szépirodalmi kötet esetében a témaválasztás vagy a történetvezetés mellett leginkább a nyelvi megformáltság mutatja meg igazán a minőséget. Megjegyzem, az állatmotívumokra épülő szövegek (l. még A gólyák visszajönnek, Fehér farkas) és az állati létben tükröződő emberi sorsok („A szeme üresen, kéken világított, mintha egy husky bámulna ki az arcából.” – Öltözz feketébe!, 46.) Tóth Krisztina novellisztikájában is egészen új dimenziókat nyitnak meg.

A Fehér farkas összeségében a 2019-es év egyik kiemelkedő prózakötete lett, mindenképp megéri akár többször is újraolvasni a novellákat, hogy feltáruljanak a különböző rétegek. Azt pedig igazán kivételesnek tartom, hogy valaki ennyi éven át ennyire egységesen magas színvonalon alkosson egy adott műfajban. Olvasóként igazán szerencsések lehetünk. Annak ellenére, hogy a novellásköteteket hagyományosan az eladási számok mumusaként tartják számon, mi mégis örülhetünk az ilyen könyvek megjelenésének.