PRAE.HU: Az anyanyelved a kép, a vizualitás. Mikor ébredtél rá, hogy elsődlegesen képekben gondolkodsz, és miként jutottál el a mozgóképhez?

Bár a tudatosodás időszaka a gimnáziumi évekre tehető, ma már úgy látom, hogy a képi gondolkodás a kezdetektől jelen volt az életemben. Mindig nagyon szerettem olvasni és írni is, miközben pici koromtól fogva rengeteget rajzoltam. A középiskola alatt egy frissen induló fotószakkörrel következett el a nagy fordulat, amikor a biológia tanár kérésére egy tanulmányi tábort többedmagammal végig dokumentáltam. Ekkor ismertem meg a fekete-fehér filmezés világát, és itt történt meg a csoda: először láttam előhívódni egy képet. Minden részletre pontosan emlékszem – beleértve magát a megjelenő képet is –, ahogyan állunk a sötétkamrában, és azt figyelem, hogy ami eddig csak az én fejemben élt, most mindannyiunk szeme láttára konkretizálódik. Mágikus pillanat volt, amelynek azóta a fogságában vagyok.

PRAE.HU: Hogyan léptél tovább a fotótól a mozgókép felé?

Az igazság az, hogy nagyon nehezen. Alapvető önbizalomhiánnyal küzdöttem, másfajta családi elvárások nehezedtek rám, ráadásul nem volt előttem semmilyen konkrét példakép. Még azon is gondolkodtam, hogy rendező szakra adom be inkább a jelentkezésemet, mivel akkoriban nem ismertem egyetlen női operatőrt sem. Talán, ha akkor van előttem egy Reed Morano vagy Rachel Morrison, könnyebben elhiszem magamról, hogy én is képes vagyok ezt az utat bejárni. Ehhez csatlakoztak az otthonról hozott elvárások, az a vélemény, hogy a művészet fontos és szép, de mégsem egy komolyan vehető szakma. Így aztán igazán reálisan nem merült fel bennem ennek a pályának a lehetősége, egészen a jogi tanulmányaim második hetéig, amikor nagyon megijesztett annak a gondolata, hogy életem hátralévő részében joggal kell majd foglalkoznom. A mozgókép felé a moziélmény katarzisa hajtott tovább, ami éppen olyan mentsvárnak bizonyult számomra, mint amilyen néhány évvel korábban a sötétkamra volt. A moziban már a kezdetektől éreztem azt a sürgető vágyat, hogy amit látok, ahhoz hasonlót hozzak létre én magam is. Szerettem volna átadni valamit az embereknek abból, amit én is átéltem. Ráadásul ekkoriban határoztam el azt is, hogy Prágában szeretnék operatőrnek tanulni, mivel nagyon tisztelem a cseh filmes hagyományokat, és csakis emiatt cseh szakra is jártam az ELTE-n. A felvételim végül nem sikerült, mert egy feladatot fordítási hiba miatt rosszul oldottam meg – ez úgy derült ki, hogy az egyik tanár visszahívott, hogy elmondja, ne adjam fel, mert nagyon tehetséges vagyok, de most nem vehetnek fel, hiszen nem azt a feladatot oldottam meg, ami a kiírásban szerepelt. Ennek ellenére ez nagyon meghatározó időszak volt a számomra, fontos paradigmaváltást is hozott az életemben. Nehéz szavakba önteni, hogy pontosan mi történt, de valamiféle érési folyamat ment végbe a látásmódomban, amelyet az ekkor készült képeimen is jól végig lehet követni. Prágából visszatérve meghallottam, hogy éppen megint indítanak operatőr szakot az SZFE-n, így aztán filmbe illő jelenetben, a Keleti Pályaudvarról szaladva, az utolsó pillanatban adtam le a jelentkezési lapomat. Ekkor még mindig ott munkált bennem az a sok görcs és gátlás, ami miatt azt gondoltam, biztosan nem fognak felvenni, ám végül máshogy alakult...

PRAE.HU: Amikor úgy döntöttél, hogy operatőr leszel, tudtad, milyen nehézségek várhatnak rád a pályán, vagy mai fejjel már inkább idealisztikusnak tűnő álmokat dédelgettél?

Ha bármit tudok üzenni a jövő generációjának, az ez lenne: ne gondolj bele abba, ami rád vár! Ha én akkor tudom, hogy mi minden áll előttem, valószínűleg nem vágok bele. Ennek ellenére nagyon örülök, hogy most ott vagyok, ahol. Ehhez a pályához, már rögtön a felvételinél vakhitre van szükség. Ha a realitás eluralja a gondolataidat, az valósággal megbénít. Csak akkor működhet az egész, ha kizárólag arra gondolsz, hogy mi lesz a te következő lépésed. Az én célom azóta sem más, mint jó filmeket csinálni. Ez pedig korántsem teljesíthetetlen, hiszen jó emberekkel, jó filmeket nagyon sokféleképpen lehet készíteni, egyáltalán nem csak Hollywoodban. Eleinte úgy gondoltam, csak az számít, hogy filmeket csináljak, bármilyen filmet, bármi áron. Most már ez nem elég, jó filmeket akarok csinálni – ide eljutni viszont egy hosszú fejlődés eredménye volt, amelynek során rájöttem, hogy ehhez mindenekelőtt a megfelelő embereket kell megtalálnom. Ennek pedig előfeltétele, hogy fel tudjam ismerni, kik azok az emberek, akik passzolnak hozzám, akik a legjobbat hozzák ki belőlem.

PRAE.HU: Nyilván nem is nagyon lehet elképzelni egy sikeres munkafolyamatot úgy, hogy abban ne tudjon operatőr és rendező kiválóan együttműködni.

Így van. Hiába nagyszerű rendező valaki, ha az én személyiségemhez nem passzol, nem lesz igazán termékeny az együttműködés. Ennek belátáshoz pedig elengedhetetlen az alapos önismeret.

PRAE.HU: Mi volt eddigi pályád során a legnagyobb leküzdendő akadály?

A saját kishitűségem és a csendesebb, munka tekintetében eseménytelen időszakok átvészelése. És aggódtam amiatt is, hogy a családalapítás után miként tudok majd visszatérni a pályára. Még mindig nem az az ember vagyok, ahogyan pályakezdőként láttam magam, de már itt van előttem az út, aminek a végén ott vár majd ez a beteljesülés. Megnyugtató tudni azt is, hogy ennek a célnak az elérése csupán idő kérdése. Ad egyfajta magabiztosságot az, hogy a visszajelzésekből építkezve a Teljesül vagy nem teljesül? kérdésétől eljutottam a Mikor teljesül? állapotáig.

PRAE.HU: Mit gondolsz, melyek a legfontosabb kvalitások az operatőri szakmához?

Az alap, hogy legyen szemed. Legyen meghatározó vizuális kultúrád. Ez viszont még csak 30%-a az egésznek, alig valami. Lehetsz bármilyen tehetséges, ha nem tudsz kommunikálni, főleg a rendezővel, és nem fogadod el, hogy elsősorban az ő látomását kell lefordítanod, illetve nincs önismereted, jó pszichológiai érzéked, vagy nem tudsz a film egészében gondolkodni, és nem tudod elfogadni, hogy egy nagy gépezet része vagy, akkor nem lesznek munkáid. És amikor már minden együtt van, akkor játszik a szerencsefaktor is. Például, hogy kitör-e egy világjárvány…

PRAE.HU: Mit gondolsz, a szerencsét lehet „turbózni” valamivel? Az informális kapcsolatok, a networking a te tapasztalataid szerint mennyire számítanak?

Nagyon sokáig éltem abban a hitben, hogy nekem elég csupán ragyognom, s akkor majd ez a művészi ragyogás magához vonzza a megfelelő embereket. Hiszen kívülről nézve úgy tűnik, hogy a híres, nagy operatőröket is mindig megkeresik a munkákkal. Ezen a tévhiten túl kell lépni, proaktívvá kell válni, ami egyáltalán nem kisebbíti az ember tehetségét. Nekem az a feladatom, hogy azt közvetítsem, én vagyok a megfelelő ember a munkára, a segítségemmel sikerre visszük a filmet. Erre számtalan különböző csatorna rendelkezésre áll, sőt most már a mindennapok része a social media is, aminek az az eredménye, hogy az embernek egyszerre száz helyen kell jelen lennie, helytállnia, és minden apró, hétköznapi kommunikációs lépésében ott kell lennie annak a nagy célnak, amelynek az eléréséért küzd.

PRAE.HU: Terhes neked mindez, vagy már adaptálódtál hozzá, hogy ez a szakma így és csak így tud működni, és tudatosan inkább nem gondolsz bele a plusz terhekbe?

Dehogynem gondolok bele, Ez az egész egy maratonfutás – éppen ezért kezdtem el futni, nagyon sokat segít mentálisan, és megerősít lelkileg, amire szükség is van, mert ez a szakma egy pszichológiai hadviselés, nem csak számomra, hanem bármelyik operatőr vagy filmes számára. Egyik megbízástól a másikig eljutni mindig óriási kihívást jelent. Nem beszélve arról, hogy neked kell eldöntened magadban, mi számít sikernek. Egyfelől szükség van egy nagyon távlatos célra, ugyanakkor nem szabad leértékelnünk útközben az apró sikereket sem. Nagyon érdekes kombináció ez.

PRAE.HU: És mi jelenti a sikert? Mi számít mindenki számára egyértelműen és nyilvánvalóan sikernek?

Ez két különböző dolog. Ami mindenki számára, egyértelmű sikerként látszik, azok a szakmai díjak. Az ASC-díj, az Oscar-díj stb. A magam részéről viszont azt tartom sikernek, ha folyamatosan tudok olyan projekteken dolgozni, amelyek megadják azt a flow élményt, ami miatt ezt a pályáját választottam. Azért is ilyen addikítv ez a szakma a nehézségei ellenére is, mert amikor pozitív visszajelzések érkeznek a munkádra, és beköszönt a siker, az a legjobb érzés az egész világon.

PRAE.HU: Fel tudsz idézni olyan sorsfordító pillanatokat, amelyek utólag visszatekintve nagyon meghatározók voltak a pályádon? Voltak olyan konkrét helyzetek, döntések, amely megérleltek téged mint alkotót?

Az első fontos pillanat az volt, amikor felvettek az SZFE-re, és Kende Jánoshoz kerültem, aki nagyszerű mester volt. A második a Cannes-i nevezésünk (A kivégzés című filmet, Szőcs Petra rendezését 2014-ben válogatták be a Cannes-i Filmfesztivál hivatalos rövidfilmes versenyprogramjába – a szerző), amelyet nevezhetünk szerencsének is, hiszen több mint 3000 jelentkezőből válogatták be a mi filmünket, mi viszont szerencse ide vagy oda, borzasztóan megküzdöttünk azért a filmért. Több éven keresztül, nagyon kevés pénzből forgattuk, mindent mi ketten csináltunk Petrával, embertelen körülmények között, három-négy óra alvással dolgoztunk. Mikor beválogatták a filmet a cannes-i programba, néhány nap alatt kellett újrafényelni és hangkeverni az egészet. A harmadik fordulópont az volt, amikor A kivégzés kapcsán megismerkedtem egy NYU-s diákkal, ez pedig elindított egy New York-i történetet, ami mostanra számos fontos kapcsolatot szerzett, például rajtuk keresztül kerültem szóba egy norvég nagyjátékfilm kapcsán is, amit ugyancsak volt NYU-s diákok készítenek. Ez a projekt a mai napig tart és nagyon sok pluszt hozott nekem. Én ezt a három pillanatot emelném ki a múltból.

PRAE.HU: Mennyire fontos a számodra, hogy külföldön, nemzetközi környezetben is dolgozz?

Kifejezetten fontos, mivel egész életemben folyton utaztam. Ami miatt nagyon jó filmesnek lenni, az az, hogy lehetőséged van rengeteg új emberrel találkozni, akikkel nagyon rövid idő alatt kerültök nagyon közel egymáshoz. A filmkészítés egyfajta katalizációs helyzet, amelyben nagyon hamar kiderül, ki milyen ember. Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy még most is tudok új barátságokat kötni, hiszen ebben a helyzetben intenzív emberi kapcsolatok szövődnek. Az pedig már önmagában hihetetlenül izgalmas, hogy a világ minden tájáról összegyűlő embereknek kell megtalálniuk egymással a közös hangot.

Fotó: Polina Georgescu, Achim Neufeld

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Csepeli Eszter meglátása, miszerint ahhoz, hogy az embernek munkái legyenek, proaktívvá kell válni, ami egyáltalán nem kisebbíti az ember tehetségét. Erre számtalan különböző csatorna rendelkezésre áll, sőt most már a mindennapok része a social media is, aminek az az eredménye, hogy az embernek egyszerre száz helyen kell jelen lennie, helytállnia, és minden apró, hétköznapi kommunikációs lépésében ott kell lennie annak a nagy célnak, amelynek az eléréséért küzd.