PRAE.HU: Nemrég jöttél vissza Hamburgból, Bodó Viktorral próbáltál, akivel régóta rendszeresen dolgozol együtt. Jó ugyanazokkal az emberekkel dolgozni?

Persze, nagy értéke van annak, ha az ember ismeri a másikat. Megvan a bizalom, tudom, hogy mire számíthatok, már nem kell elmagyarázni egymásnak dolgokat, kevesebb a félreértés.

Magyarországon természetes, hogy a színházaknak állandó társulata van, de sok országban ez nem így van. Német nyelvterületen – ahol általában dolgozom – szintén a társulattal rendelkező repertoárszínház a jellemző. A társulati forma szerintem a leginspirálóbb, de azért az emberek egy idő után belefásulhatnak abba, ha mindig ugyanazokkal vannak együtt, és feldobja őket, ha új ember jön. Ezért nekünk vendégként nagyon jó dolgunk van a külföldi színházakban, mert mindig örülnek nekünk. Viktor csapata úgy épül fel, hogy van egy szoros magja, egy ideje én is állandó tag vagyok benne, de változás is van a munkatársak között.

PRAE.HU: Befolyásolja a munkát, hogy hol dolgozol? 

Vannak helyek, ahol az ember jobban érzi magát, vannak, ahol kevésbé, de munka közben az számít, ami a színpadon történik, és nem az, hogy mi van a városban.

PRAE.HU: A közönség reakcióit tekintve tapasztalsz különbségeket? Másképp működik a hatásmechanizmus a különböző országokban?

Mesélek egy történetet ennek kapcsán. Amikor először Svájcban dolgoztunk, szintén Viktorral, azt mondta a vezetőség, hogy Svájcban nem könnyű színházat csinálni, mert a svájciaknak annyira nincsenek problémáik, hogy nagyon nehéz őket megnevettetni, megríkatni meg egyenesen lehetetlen. Aztán ez persze nem bizonyult teljesen igaznak, és nagy sikere volt a Sirályunknak, állítólag a színház dramaturgjai külön értekezleten tárgyalták meg, mi az oka, hogy telt házzal ment az előadás.

PRAE.HU: Szempont a hatás munka közben?

Én szem előtt tartom, hiszen én vagyok az alkotócsapat azon tagja, akinek a közönséget is képviselnie kell, tehát úgy is figyelnem kell a történéseket, mint egy kívülálló. Ha nagyon nem érthető valami, akkor szoktam szólni. De igazából az ember olyan dolgot akar létrehozni, ami sajátmagának tetszik, és az másodlagos következmény, hogy esetleg mások is szeretni fogják.

PRAE.HU: Más szerepe van ma egy dramaturgnak, mint régebben? Máshol helyezkedik el a színházi gépezetben?

Ezt térben tudnám meghatározni, nem időben. Én mostanában főleg német nyelvterületen dolgozom, ahol nagy becsben tartják a dramaturgokat. Ellentétben azzal, ahogy itthon gondolkodnak a dramaturgokról, akiket gyakran amolyan kiszolgáló személyzetnek tekintenek. Amikor a Katona József Színházban dolgoztam, volt egy szűk kis saját helyem, ami rögtön a bejárat mellett volt, és éveken keresztül el kellett hárítanom azokat a kísérleteket, hogy kávét kelljen főznöm a belépőknek.

PRAE.HU: Mitől működik Németországban jól a színházi rendszer? 

Áldoznak rá, fontos nekik, minden nagyobb városnak van saját, gyakran háromtagozatú színháza. Egyébként a rendszer olyan, mint nálunk, csak ott persze több pénzt tudnak rá költeni. Németországban sokat tesznek a fiatalok színházra szoktatásáért és a nézőkkel való kommunikációért. Minden színházban vannak állandóan ott dolgozó színházpedagógusok, a legtöbb helyen minden előadás előtt van egy bevezető beszélgetés a nézőkkel, és gyakran tartanak közönségtalálkozót is. A Krétakörben mi is próbálkoztunk ilyesmivel, annakidején ez kivételes volt, de most már nálunk is egyre több színház próbálja szorosabbá és aktívabbá tenni a közönségével való kapcsolatát.

PRAE.HU: Elég izgalmasnak tűnik Budapest színházi kínálata. Te mit gondolsz erről?

Szerintem is izgalmas, a független szcéna nagysága és minősége is felülmúlja más nagyvárosokét. A német nyelvterületen nagyon jól működik az állami-városi színházi rendszer, rugalmasak tudnak lenni, és nagy a mozgás a társulatokban. Nem úgy, mint nálunk, ahol van, aki harminc évig igazgat egy színházat. Kint mozognak az intendánsok egy, maximum két ciklus után, és viszik magukkal a színészeket, dramaturgokat, általában az embereiket. Emellett nagyon nyitottak a színházi progresszióra, ebből viszont az következik, hogy a kísérletező, formabontó próbálkozások nem csak a függetleneknél zajlanak, hanem a kőszínházakban is. Ehhez persze kell az a nagyon nyitott, befogadó közönség is, ami náluk jellemző. Emiatt a független színház ott önmagában talán nem olyan erős, mint nálunk, de sok jó független kezdeményezést befogadnak a kőszínházak.

PRAE.HU: Másképp viszonyulsz ma egy munkához, mint régen, változott a megközelítésedben valami?

Minden! Én úgy jöttem erre a pályára, hogy nem végeztem semmi ehhez kapcsolódó képzést. Szerintem minden szakmára igaz, hogy az ember a gyakorlatban tanulja meg, nem az egyetemen.

PRAE.HU: Vagyis nem tartod fontosnak az intézményes művészeti képzést?

Szerintem Németországban nincs is dramaturg szak, a germanisztika és színháztudomány szakosokból lesznek dramaturgok. De nem akarom azt mondani, hogy nem fontos, sajnálom, hogy nekem nem volt, gyakran hiányzik az az átfogó tudás, amit ott szerezhettem volna.

PRAE.HU: Kanyargós út vezetett a dramaturgmunkáig, építészmérnökként végeztél, dolgoztál a Magvető kiadónak is. Hogy sikerült bekerülnöd a színházi közegbe?

Tulajdonképpen személyes kapcsolatokon keresztül. Ascher Tamással régóta ismerjük egymást, egy iskolába jártunk, és utána is barátságban maradtunk. Elvégeztem az építész szakot, pár évig dolgoztam várostervezőként, de az első lakótelep tervezésekor elegem lett, és felmondtam. Létezett az a kategória, hogy háztartásbeli, így nem számított az ember közveszélyes munkakerülőnek. Mert egyébként ezt akkoriban nem lehetett volna megcsinálni. Ezután szabadúszó voltam egy ideig, utána állást kaptam a Magvető kiadó Rakéta Regényújságánál szerkesztőként.

Aztán úgy kerültem a színházhoz, hogy amikor a kaposvári csapatot felhozták Pestre, 1980-ban elmentem Ascher Tamáshoz hospitálni, ami akkor még nálunk nem volt szokásban. A Nemzeti Színházban az asszisztense voltam, és megtetszett a színházi munka. Mikor a Katona megalakult, rákérdeztem, hogy nincs-e szükségük egy dramaturgra, de akkor nem volt hely nekem, így abban maradtunk, hogy majd szól, ha lesz lehetőség, és sok év múlva így is tett.

PRAE.HU: Dramaturgtúlképzés van?

Én nem értek egyet a túlképzés gondolatával, a tanulás az ember egyéni szabadsága, mindenki azt tanuljon, amit szeretne, ami érdekli. Ha sokan lesznek, és nem ő a legjobb, akkor kiszorul, és csinál valami mást. A színház komoly elköteleződést jelent, nyilván azok maradnak a pályán, akik nagy áldozatokat hoznak.

PRAE.HU: Az elhivatottságon túl mit tehetnek a fiatalok az érvényesülésért, hogyan juthatnak lehetőségekhez?

Az előbb említett hospitálás (az, hogy valaki ingyen segéderőnek elmegy egy színházhoz) a német színházakban bevett szokás, de úgy tudom, nálunk nem igazán létezik. Ez egy befektetés. Németországban a fiatal rendezők elmennek asszisztensnek, miután elvégezték az egyetemet, de még nincs munkájuk. Nagyon sok tapasztalatot lehet szerezni, és jó esetben az adott színháztól aztán kapnak lehetőségeket. Előbb stúdióban, kisteremben, de így el lehet kezdeni egy pályát.

PRAE.HU: Szerinted fontos lenne, hogy az önmenedzselés a képzés része legyen?

Biztos jót tenne, de a színházban elsősorban tényleg a személyes kapcsolatok számítanak. Még Németországban is, ami sokkal nagyobb terület.

PRAE.HU: A nyelvtudás viszont megkerülhetetlennek tűnik.

Igen, legalább angolul mindenkinek jól kéne tudnia. A németek is rögtön átváltanak angolra, ha hallják, hogy valaki akcentussal beszél.

PRAE.HU: Beszéljünk még a „katonás” időszakról! Milyen volt bekerülni egy kőszínházba, intézményes keretek közt dolgozni?

Akkoriban a Katona volt a legmenőbb hely, Kaposvár egyenes örököse, nem volt kérdés, hogy a legjobb, ahova az ember kerülhet. De nem a dramaturgképességeimnek köszönhetően kerültem oda, hanem mert az Európai Színházak Uniójának (UTE) 1993-as nemzetközi fesztiválját Budapesten akarták megszervezni, és mivel több nyelvet beszélek, jól jöttem nekik, én lettem a fesztivál főszervezője. Ez nagyon nagy falat volt, fél évig halálfélelemben éltem, hiszen eleve épp csak belecsöppentem a színházba. Soha nem jártam még ilyen fesztiválokon, semmit nem tudtam róluk. De a fesztivál nagyon sikeres volt, és rengeteget tanultam belőle.

PRAE.HU: Beleláttál abba, hogyan működik a magyar színház exportja? Más, mint az import?

A Katona színházi exportjának alapja a 80-as évek nagy előadásai voltak, A három nővér, A revizor, a Platonov, az Übü király. Az indulás annak volt köszönhető, hogy az olasz rendező, Giorgio Strehler kitalálta ezt a színházi uniót, ahova a Katonát is meghívta. Ez a szervezet minden évben rendezett egy fesztivált, a másodikat már a Katonában tartották. Ha benne vagy egy ilyen nemzetközi szervezetben, rengeteg kapcsolatod lesz, így további meghívásokkal is jár.

Ezenkívül a Katonának volt egy saját showcase-e is, amelyre Zsámbéki meghívta az UTE-s intendánsokat, és megmutatta nekik a saját előadásokat. Így indult Schilling Árpádnak és Bodó Viktornak is a nemzetközi karrierje.

PRAE.HU: Ezután jött a váltás, a Krétakör. Hogy történt ez a fordulat? Schilling Árpád átcsábított magukhoz?

Igen, de ez két irányból működött, mert a Katonában meg nem akarták meghosszabbítani a szerződésemet. Nagyon örülök, hogy így alakult, mert a Krétakör csodás időszak volt, magamtól viszont nem jöttem volna el a Katonából, mert ahhoz túl jó volt nekem ott dolgozni. Dramaturgként talán nem működtem annyira jól, mert túl sok energiát igényelt a színház nemzetközi kapcsolatainak szervezése. De olyan nagyszerű rendezőkkel dolgozhattam együtt, mint például Ascher Tamás, Halász Péter, Jeles András, Lukáts Andor. A Krétakör aztán egész új, másfajta és hihetetlenül inspiráló élmény volt. Már korábban is dolgoztam egyszer-kétszer külföldi színházban, Ascher Tamással és Schilling Árpáddal, de azóta, hogy a Krétakör megszűnt, Bodó Viktor külföldi csapatának állandó résztvevője vagyok.

PRAE.HU: A dramaturgok kevésbé vannak előtérben, ez befolyásolja az érdekképviseletet? Megfelelően foglalkoznak a szakmával?

Nagyon rossz vagyok a szakmai képviseletekben, szégyellem is magam miatta, nem járok el találkozókra, nem szavazok. Mivel Németországban jó a szakmának a presztízse, ott kicsit más is a tétje ennek.

PRAE.HU: Te mit tekintesz sikernek? Ha jónak tartod a végeredményt, az előadást?

Persze, csak az számít. Ha a közönség is szereti, az egy extra jó dolog. A színház nagyon személyes műfaj, az a lényege, hogy ott egy ember, aki megengedi, hogy te megnézd, hogy ő mit gondol, mit érez. És a színházcsinálás is személyes: az számít, hogy te hozzáadd, amit te tudsz. A külsőségeknek, formális dolgoknak nincs jelentőségük.

PRAE.HU: A német színház nagyon befogadónak tűnik. Igaz ez olyan értelemben is, hogy nyitnak a fiatalok felé?

Nagyon igyekeznek fiatal közönséget is vonzani, sokszor sikerül is ez, de ha egy német városi színházban végignézel a közönségen, akkor főleg ősz fejeket látsz. A fiataloknak a színház drága, még egy olyan egyetemi városban is, mint Heidelberg, ahol sok ezer diák tanul, inkább az idősebbek járnak színházba. Jó esetben, és ilyenek Bodó Viktor előadásai, a fiatalok ott tolonganak a kakasülőn, és a tapsnál feldobják a hangulatot.

Fotó: Oláh Gergely Máté, prae.hu művészeti portál

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Veress Anna gondolata a hospitálásról (vagyis arról, hogy valaki ingyen segéderőnek elmegy egy színházhoz), ami a német színházakban bevett szokás, de nálunk nem igazán létezik. Ez befektetés. Németországban a fiatal rendezők elmennek asszisztensnek, miután elvégezték az egyetemet, de még nincs munkájuk. Nagyon sok tapasztalatot lehet szerezni, és jó esetben az adott színháztól aztán kapnak lehetőségeket. Előbb stúdióban, kisteremben, de így el lehet kezdeni egy pályát.