Hervay Gizella: Zuhanások –  Oratórium három hangra

                                      (részlet)

Még egy emelet magány.

                       Lélegzetedben alszom el.

Még egy emelet magány.

                       Szájad szélét horzsolja leheletem.

Még egy emelet magány.

                       Kiülsz fölém az égre.

Még egy emelet magány.

                       Tenyeredbe zuhanok.
                       Alvadt hajam
                       arcodon végigcsorog.

Még egy emelet magány.

                       Ma reggel megöltem magam,
                       élve földre szálltam e tájon...

Még egy emelet magány.

                       ... ahol nincs te és én,

                       csak mi vagyunk

                       nincs múlt és jövő, csak jelenlét.

Még egy emelet magány.

(…)

                       Némán növekszik testünkben az idő.
                       Egy-egy szóban néha feldereng,
                       mint anya arcán a magzat mosolya.

Hallgat az utcazaj,

hangos a csend.

Az elveszett gomb

előgurul.

Kilépnek árnyékukból a fák.

Ez a díszlet a bőröd,

nem tudod levakarni.

Arcod a csend,

lábad a fák,

s az árva árnyak hátad mögött

elhagyott otthonaid.

                        Nézem a földgyalu útját
                        három napon át.

Nem vakarom le a bőrömről a romokat.

A bűnt se, ha az,

hogy kapualjakban két tenyér közt

otthont kerestem.

De nem volt más,

csak a huzat.

Ki-be járt,

tántorogtam.

Még szédülök. De szemed előtt

magam rakok otthont magamnak.

                       Méhemen átdereng
                       a magzat mosolya.

A kín még csak készülődik.

                      Készülődik a kín —
                      lélegzetté válni.

Lassan lélegzetté válik a kín
az idő leheletében.

            Mária ölében tartja a Fiút,
            ölében tartja a halált.
            Kicsi a halál Mária ölében,
            Mária ölében kicsi a halál.

A védtelen föld
fonnyadt csecsemő-arca
a születés végtelen üvöltése
az elcsöppenő tejben...

           Mária minden bányászanya.

                       Tüdeje két fekete szárnyát
                        még egyszer megemeli,
                        aztán az égi
                        bányába zuhan.

(…)

Méhemen átdereng
a magzat mosolya.

                        Megszüllek mozdulatonként,
                        szálanként minden hajszáladat,

                        megszülöm a világot, ami voltunk,
                        ami leszünk, megszülöm halálodat,
                        megszülöm az űrt, hogy ne félj,
                        ha belőlünk semmi sem maradt
                        a végtelen száműzetésben, csak a föld
                        fölöttünk, s akkor föltámasztalak.

Kiülsz fölém az égre.

*

Gyerekkoromban a szüleim sokszor olvastak fel egy mesekönyvből, azok voltak a kedvenc történeteim. Mikor elköltöztünk, úgy elkallódott, hogy sose került elő, de máig pontosan emlékszem néhány rajzra és a címre: Kobak könyve. Sokáig nem is gondoltam rá, sok kedvenc könyv követte, eltelt jó pár év, mire a kezembe akadt Hervay Gizella oratóriuma, és újból eszembe jutott Kobak összes története. Ez a felidézés persze leváltotta a gyermeki gyönyört egy sokkal komorabbra, amelyhez hozzá tartozott immár Kobak valódi személye, Szilágyi Attila, egy bukaresti földrengés, és a mesekönyv írónőjének öngyilkossága is.

Hervay Gizella költészetét nehéz nem élete felől értelmezni, kiváltképpen élete utolsó éveiben írt műveit, ahogyan ezt a nagyon hosszú oratóriumot is. Először férjét, Szilágyi Domokost veszti el, majd egy évvel később közös fiuk, Kobak is életét veszti a bukaresti földrengéskor. Ebben a gondosan és szigorúan szerkesztett versben (amit benyomásaim szerint merészeltem részleteire darabolni) kimerevíti az időt egész családja körül egyetlen szomorú pillanattá, amelyben újra együtt lehetnek, de belőle kilépve egyikük sem élheti túl – az anya sem. Úgy tűnik, minden nap egy újabb feltámadás: amikor az idő megsemmisül körülöttük, a három hang szól anyaságról, nőiségről, szerelemről, gyerekkorról, hitről és halálról, ez mindhármukkal egyszerre történik meg, de a hét mindig csak péntekig tart. A sokadik nekifutásból sem lesz feltámadás.