Politúrozott szekrénysor, szűk fotelek, dohányzóasztal, üveghal, nippek világa fogadja a pódiumon a színpad közvetlen közelébe zsúfolódó közönséget. Ma már retrónak neveznénk ezt a lakásbelsőt, ha nem kapcsolódna ehhez a szóhoz némi nosztalgia, csakhogy nekünk, akik már éltünk abban a korban, semmi kedvünk ezen a nyomasztóan ismerős kelléktáron nosztalgiázni. Szorongva foglaljuk el helyünket a szűkös nézőtéren, a székek ugyanannak a letűnt kornak a termékei, így egységesítik a színpadi és nézőteret. Még néhány széket hoznak, nem mindenkinek jutott hely. Egy idősebb társaság néhány tagja háborog, menet közben tudatosult bennük, hogy nem a kényelmesebb színházterembe váltottak jegyet, hogyha tudta volna, el se jön, jelenti ki az egyik nézőtárs. Ekkor persze még nem tudhatjuk, hogy a szűkösebb tér jó választásnak bizonyul, a színpadon kibontakozó világ bezártsága átélhetőbb, ugyanis szorosabb közelséget teremt a közönség és a szereplők között.

A nézőtéri emelvényen várakozva azon tűnődöm, vajon miért éppen az Észt Szovjet Szocialista Köztársaságban született darabra esett a fiatal rendező választása, és hogy például mi a fityfenét keresünk mi itt, ugyanis mi, akik éppen az alsó tagozatot kezdtük koptatni a hetvenes évek elején, így a huszonegyedik század második évtizedének végén, mi már nagyon messze érezzük magunkat azoktól az évektől. Mi már, szerencsére, hogy mást ne mondjunk, fényévekre vagyunk azoktól a szocialista blokkban lehúzott évtizedektől. Ám minden ellenkezésünkkel együtt is itt vagyunk, és várakozunk, hogy mi sül ki ebből. És jól is tesszük, mert az előadás végére a következő derül ki: sem 1972, sem Észtország, sem a szocialista blokk nincs is olyan messze. A darab korszerűsége, mint a nagy műveké, egyfelől örök, másfelől riasztó.

Pikírt modorú fiatal feleség karba tett kézzel teszi megjegyzéseit a fotelből a munkásruhában hazaeső férjnek. Nem tudjuk mire vélni a nő sértettségét, idegesítő és elidegenítő a viselkedése, mintha csak jó dolgában leckéztetné szerencsétlen férjét. Kiderül, vendégségbe várják a férj szüleit, ami már önmagában sok mindent megmagyaráz. És egyszer csak, mint egy elemi csapás, feltűnik a színen az anyós, az egész termet betölti rikácsoló hangja, mindent megkérdőjelező és mindent azonnal felülíró lénye, és ez azonnal más megvilágításba helyezi a feleségről kialakult képünket. Spolarics Andrea sziporkázik a szerepben. Atya ég! Szorongva nézek körül – más is azt látja, amit én? Milyen ismerős…

Ám nemcsak a karakterek állnak hitelesen előttünk, hanem a történések sorát is tényszerűen, lélektanilag pontos adagokban kapjuk: látjuk a feleség önvédelmi reflexeit, a távolságot minden manipulatív akció ellenére is védvonallal őrző gesztusait, miközben az anyós hibát kereső tekintete egyetlen pillanatra sem lankad, hogy alázhassa menyét. Minden megnyilvánulása mélyen sértő, ám Spolarics Andrea a harsány hangnem mögött is képes finoman érzékeltetni az eltemetett vágyakat, és meglátjuk, hogyan próbál ordenáré megjegyzéseivel befurakodni, jogot formálni, védekezésre kényszeríteni, mindezt azért, hogy feleslegességérzését valamiképpen el tudja nyomni.

Fokozatosan pereg le a máz a nyálcsorgató apósról, a munkahelyén lefokozott, tartását vesztő férj alkoholizmusáról, a feleség tehetetlenségéről és végül állhatatlanságáról. Kibontakozik a színen az értelmiségi házaspár kilátástalan helyzete az elhallgatások és hazugságok sűrűjéből. Látjuk, miként szenvednek egymással és egymástól. Valójában a félelem motiválja őket, hogy nem elég fontos szerepet töltenek be a saját maguk és egymás életében. Elmerülnek és dagonyáznak a sértettségben, a „nem erre számítottam” csalódott pózában. Nem tudják a helyzetüket sem elfogadni, sem megváltoztatni. Mondhatjuk, hogy végső soron a politika játékszerei, ezért tehetetlenek. De valóban nincs más lehetőség, csak elszenvedni a megváltoztathatatlannak hitt kereteket? Miért nem tudnak (vagy nem is akarnak) egymásnak segíteni? Nincs megértés, nincs egymás iránti szánalom, kedvesség, csak számonkérés, elégedetlenség, a sikertelenség leverése a másikon: jó kis mérgező légkörben fuldoklunk! A megszokás gépezete működik, a változásra való képtelenség, nincs rálátás az életükre, nincs szellemi horizont, nincs magasabb nézőpontból feloldódási készség. A mindent feloldó intimitás közege helyett ördögi körben őrlődnek, életük közös poklában. A pokol – az a másik ember, miként Jean-Paul Sartre mondta Zárt tárgyalás című drámájában, amely a pokolban játszódik ugyan, de az nem más, mint ugyancsak egy szoba.

A szolidaritás hiánya. Ez a mondat üt tanyát a fejemben, amikor kifelé jövet a darabon gondolkozom. A fojtogató légkörből csak a meghittség ritka pillanataiban van kilépés, ezekből sikerül megértenünk, mennyire más is lehetne az egymáshoz való viszony, mennyire fájón hiányzik az életből, hogy nagyobb szavakat ne mondjunk: a szolidaritás. A család egy világegész. De milyen világ az, amelyben nem működik az egymás iránti szolidaritás? Ha nem vagyunk képesek felülemelkedni a személyes érdekeinken, sérelmeinken és felismerni a másik emberben a hozzánk hasonlót? Márpedig, ha zsigeri szinten sem nyilvánulnak meg azok a szociális attitűdök, amelyek lehetővé tennék az egymásra való támaszkodást, a bizalom légkörének kialakulását, kevés esélyünk van a normális életre.

A hetvenes évek világa tehát csak a keret, kellékei, politikai játéktere, világvége-hangulata határozza meg azt a kis helyet, ami a szereplők és a nézők számára az előadás tér-idejében a világ közepe, ahogyan mindenkor a világ közepe az a kis hely, amelyben élünk: kilátástalansága vagy reményteljessége az egész világra rávetül. Ezért roppant nagy a felelőssége azoknak, akikre a struktúra meghatározása bízatott. Ám a darab az egyén felelősségére is felhívja a figyelmet saját sorsa és a többieké iránt. Így láttatják Enn Vetemaa nyomán a darab színpadra állítói ebben a remek produkcióban egy kis szelet világon keresztül, komplexitásában, az egész világot.

Enn Vetemaa: Vacsora öt személyre
Kadri: Páder Petra
Ilmar: Lengyel Benjámin
Anya: Spolarics Andrea
Apa: Ilyés Róbert
Mart: Chován Gábor
Díszlet: Hajdu Bence
Jelmez: Farkas Anna
Dramaturg: Kovács Kristóf
A rendező munkatársa: Szilágyi Brigitta
Rendező: Böröndi Bence
Bemutató: 2019. május 17.
Budaörsi Latinovits Színház
A fotók forrása: Budaörsi Latinovits Színház