PRAE.HU: A Zeneakadémián végeztél klarinét és karmester szakot, a Bartók Konzervatóriumban zeneszerzést. Ha visszatekintesz tanulmányaidra, kire gondolsz mesteredként?

Eötvös Péter erős hatással volt és van a szakmai életemre, annak ellenére, hogy eléggé különbözik a karrierünk: ő alapvetően zeneszerző, aki vezényel, én inkább a repertoár-karmester irányból indultam. Amerikában, asszisztenskarmesterként kezdtem a pályámat, ahol popzenén és jazzen át a klasszikusokig mindent kellett vezényelnem. Talán ezért is tudunk jól tanítani együtt az Eötvös Alapítványnál, mert miközben pontosan megértjük, ki is egészítjük egymást.

PRAE.HU: Zeneszerzők is vagytok mindketten, és Te is vezényled saját műveidet is.

E tekintetben még egyértelműbb Eötvös hatása. Ideálisan egy zeneszerző előadóművész is. A jazz-zenészeknél fel se merül, hogy ez szét legyen választva. Olyan nem létezik, hogy egy jazz-zeneszerző ne játsszon hangszeren, vagy ne adja elő a saját darabját. Klasszikus zeneszerzőként pedig teljesen bevett, hogy a komponista, miután otthon egyedül megírta, csak meghallgatja, ahogy mások interpretálják a művét.

PRAE.HU: De ez egy újabb kori jelenség.

Persze, 1945 előtt ez nem így volt. Alapvetően, ahogy írókat sem lehet tanítani, csak írást, úgy zeneszerzőket sem, csak zeneszerzést, technikát, stílusgyakorlatokat. Kialakult ennek egy olyan akadémiai vonala, ahol a leírt anyag vagy a mögöttes filozófia sokszor fontosabb, mint hogy valójában mi szólal meg. De szerintem, ha valaki papíron zeneszerző, annak kevés köze van a valósághoz. Ilyen szempontból biztos, hogy Eötvössel ugyanazon a vonalon mozgunk. A darabnak meg kell szólalnia. Csak abból derül ki, hogy milyen. Ami szól, az a darab. Ami a papíron van, az csak térkép, amit persze, a hangzó végeredmény javítása érdekében mindig lehet és kell is tökéletesíteni.

PRAE.HU: Milyen más fontos mérföldkövek, mesterek vannak az életedben?

A Liszt Ferenc Kamarazenekartól nagyon sokat tanultam – stílusról, Mozartról, kamarazenekari játékmódról, meg arról, hogy hogyan kísérjünk versenyművet. Praktizáló muzsikusoktól, jazz-zenészektől is sokat kaptam. Vukán György például rengeteget segített. Aztán persze nagyon sokat tanultam az amerikai asszisztens-karmesterkedésből.

PRAE.HU: Hogy kerültél Amerikába?

A menedzsmentem megpályázott nekem egy állást. Négyünket a százötvenből meghívtak próbavezénylésre, és az alapján engem választottak. Így mentem el asszisztens-karmesternek a Wisconsin állambeli Milwaukee-ba. Szinte semmit nem tudtam róla, sem azt, hogy hol van, sem azt, hogy miként lehet ott megélni – semmit. De akkor és ott az volt a logikus lépés az életemben, hogy kimenjek. A menedzserem, aki egyébként magyar-amerikai, segítségének köszönhettem aztán azt is, hogy tovább tudtam lépni. Először Portland, Oregonban lettem rezidens karmester, majd Huntsville, Alabamában zeneigazgató, utóbbi immár nyolcadik éve. A mai világban, főleg kint, szinte lehetetlen menedzser nélkül boldogulni.

PRAE.HU: Amerikai állampolgár is lettél.

Kettős állampolgár vagyok. Miután megkaptam az állást Amerikában, öt évig, az éppen aktuális munkahelyem szponzorációjának köszönhetően művészeknek járó vízummal dolgoztam. Aztán újabb öt évet töltöttem el zöldkártyával, amit szintén az akkori zenekarom segítségével kaptam meg, és aztán amint lehetett, beadtam a kérelmet az állampolgárságra. Az Egyesült Államokat nem érdekli, hogy van-e másik útlevele az embernek, Magyarország pedig engedi a kettős állampolgárságot. Így rengeteg dolog egyszerűbb, például sokkal könnyebben utazom.

PRAE.HU: Fontos, hogy hol laksz?

Én élvezem, hogy választhatok. Sokan úgy állnak ehhez, hogy Amerikában nem olyan a pirospaprika vagy a tejföl, mint nálunk. Igazuk van, tényleg nem olyan! Itt viszont nagyon drága a minőségi mogyoróvaj. De a tréfát félretéve, ha valaki tudja mindkét helyet értékelni, akkor ez a probléma áthidalható. Biztosan szakmától is függ. Nekem világéletemben akcentusom lesz angolul, de Amerikában ez nem számít, és ez engem nem zavar. Franciaországban, ahol 2000-ben nyolc hónapig éltem ösztöndíjasként, biztosan számítana. Ismerem a két kultúra pozitív és negatív jellemzőit, és mindig próbálok a pozitívra koncentrálni.

PRAE.HU: Akcentus ide vagy oda, gondolom, nyelvtudásbeli problémád nincs.

Tizennyolc év után nincs. Tévét magyarul már nem nézek, olvasni 50-50 százalékban olvasok magyarul és angolul. Ez egyébként a majdnem húsz év alatt változott, az elején még 80-20 százalék volt a magyar könyvek javára.

PRAE.HU: Ez tudatos?

Nem. Az a tudatos, hogy melyik könyvet melyik nyelven érdemes olvasni.

PRAE.HU: Művészként mi a különbség a kinti és az itthoni élet között? Melyik számodra valójában az „itthon”?

Mindkét helyen otthon érzem magam. A karmesterségben azért – ha nem a művészi, hanem a biznisz vagy zeneipar-oldalát nézzük – elég nagy a különbség. Beethoven persze Beethoven itt is, ott is. Én ugyanúgy vezénylek, legfeljebb más szavakkal mondom el, hogy mit szeretnék, mert mások a referenciapontok. Amerikában többszáz egyetem van, nem lehet tudni, éppen melyikből kerül a zenekarba az, aki megnyeri a próbajátékot. Nem gondolkozhatom abban, hogy van egy egységes háttértudás, mert mindenki máshonnan jön. Ott Rados tanár úr vagy Kurtág György nem lehet automatikus hivatkozási alap.

PRAE.HU: Ez a sokféleség kívülről egyszerre tűnik szépségnek és nehézségnek.

Ez csupán adottság. Annak nehéz, aki nem tud ehhez adaptálódni. Azok a karmesterek, akik azt várják, hogy olyan legyen egy amerikai zenekar, mint egy európai, csalódnak, mert például hozzászoktak egyfajta munkamódszerhez, munkatempóhoz, és ahhoz képest mást kapnak. Ilyen különbségek persze európai zenekarok között is vannak.

PRAE.HU: Karmesterként hol érzed magad jobban: a nagyvilágban vagy Magyarországon?

Itthon szívesebben vezénylek Bartókot, Kodályt. Liszt már kevésbé problémás külföldön. Kint viszont szívesebben dirigálok Bernsteint és Gershwint. Amerikában a zenészeknek anyanyelve a swing, ott nem kell magyaráznom. Noha itthon is elég komoly jazztradíció van, az nem olyan, mintha itt született volna a stílus. Európában könnyebb viszont avantgard zeneszerzőnek lenni, mert megvan az infrastruktúrája: fesztiválok, együttesek. Amerikában szinte semmi állami pénz nincs a művészetekben. A Metropolitan Opera nem kap támogatást sem New York Citytől, sem az Egyesült Államoktól föderális szinten. Minden céges és magánalapítványok szponzorációjával működik. Huntsville-ban mi vagyunk az egyetlen szimfonikus zenekar, aminek természetes velejárója, hogy sokféle igényt kell kielégítenünk. Ez nem olyan helyzet, mint mondjuk Budapesten, ahol hét zenekar van.

PRAE.HU: Előadóművészként vagy zeneszerzőként érzel hatásbeli különbséget itthon és Amerikában?

A zenémmel elsősorban kommunikálni akarok. Írtam egy Georgia Bottoms című operát kifejezetten az amerikai közönségnek. Velük akartam kommunikálni az ő saját kultúrájukról, kultúrájukból. Gondoltam, ha az orosz-zsidó származású Gershwin megírhatta az amerikai „fekete operát”, akkor én kelet-európaiként megpróbálkozhatok az amerikai Dél operájával. A Huntsville Symphony hatvanéves jubileumi szezonjára készült a Georgia Bottoms, és szándékoltan vígoperának. A musical mostanra szinte teljesen kisajátította magának a könnyedebb témákat, és ez a legtöbb amerikai szerzőt a drámai vagy költői témák felé szorította. Ennek próbáltam ellene menni, és szerencsére be is jött. Amit poénnak szántam, azon a közönség nevetett. Ezt az operámat most Berlinben is be fogják mutatni, szóval úgy tűnik, a berliniek is látnak benne valamit, ami nekik érdekes egy amerikai Délről szóló darabban, amely 2001 és 2005 között játszódik – vagyis térben és időben, stílusban, akcentusban, történetben pontosan el van helyezve. Ez a zeném természetesen teljesen másként szól, mint a Déry Tibor-műből készült Az óriáscsecsemő, vagy a Barbie Blue, ami igazán csak Bartók Kékszakállúja felől érthető meg. Azt, hogy ki milyen stílusban komponál, egyébként nem tartom elsőrendű fontosságúnak. Valójában különböző klubok vannak. Van, aki a „tizenkétfokú klubba” tartozik, és van, aki a „Seres Rezső Klubba”. Szerintem nem az a fontos, kit melyik stílus-börtönbe zár a szakma, és nem is az, hogy valami a popkultúra vagy a magas-kultúra része-e, hanem az, hogy működik-e, hat-e. Szándékom szerint én „csak” írom a hangokat, aztán utólag megmondja valaki, ha akarja, hogy az milyen stílus. Én persze más alkotóknál egyszerűbben megtehetem ezt, mert karmester is vagyok, nem kell a zeneszerzésből megélnem.

PRAE.HU: És ez az amerikai Dél nagyobb távolság szerinted, mint egy mitológiai operatéma?

Nem, mert a csapból is az amerikai kultúra folyik. Jake Heggie Ments meg, Uram! című darabja, amit most mutatott volna be az Opera, hiába Amerikában játszódik, és nálunk hiába nincs halálos ítélet, ezt a tőlünk távoli kultúrát, a filmekből ismerjük. A Tizenkét dühös ember sem a mi világunk, de a hollywoodi popkultúra miatt mégis van hozzá viszonyulásunk. Ilyen szempontból tényleg nincs baj a popkultúrával, mert közelebb hoz, és kialakít kultúrák közötti referenciapontokat is.

PRAE.HU: Fontos számodra, hogy sikeres vagy-e? Mit tartasz sikernek?

Nagyon örültem a Bartók–Pásztory-díjnak, meg annak, hogy beválasztottak a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiába, vagyis hogy odafigyelnek rám. De nem gondolom, hogy ezektől lennék valaki. Nekem ugyanúgy, folyamatosan bizonyítanom kell ezek után is. A siker az, hogy meg tudom csinálni, amit elhatároztam. Az, hogy sikere van a Georgia Bottomsnak, nem azért fontos, hogy állva tapsoljanak, vagy hogy még egyszer el tudjam adni, és pénzt keressek vele. Engem az érdekel, hogy működik-e. A koncertek esetében is így vagyok: ha jól sikerültek, örülök, de attól még utána ugyanúgy a következőre kell készülni. Lehet, hogy ez nem jó így, talán fontos lenne, hogy az ember ilyenkor egy kicsit megálljon és örüljön, üldögéljen picit a babérjain.

PRAE.HU: A kritikák fontosak? Része lehet a sikernek?

Egyszer bekereteztettem és kitettem a falamra egy rossz kritikát. Nem értettem vele egyet, de érdekesnek találtam, és azt akartam, hogy időnként ráessen a pillantásom. Engem érdekel, hogy mit mond a másik, de nem értem azokat, akik fétisként viszonyulnak ahhoz, ami megjelenik írásban. Sokszor azt se tudjuk, mi is az a portál, ahol megjelenik valami, azt se tudjuk, ki írta – mégis nagyobb jelentőséget tulajdonítunk neki, mintha egy ismerős elmondaná, hogy tetszett-e neki, amit csináltunk. Politikailag talán még számít, bár ez is egyre kevesebb lapra igaz. A Frankfurter Allgemeine Zeitungnak sokat esett a színvonala, legalábbis ami a művészeteket illeti. Minden bulvárosodik, talán csak a New York Times meg a Washington Post tartja még magát. Ha ott írnak valamit, az még számít. A kritika egy szakma. Vannak olyan kritikusok, akiket kedvelek, és nem feltétlenül azért, mert egyetértek velük, hanem mert tetszik a stílusuk, mert önazonosan és színvonalasan írnak. Szerintem annak a kritikának van értelme, amelyik elhelyezi az előadást egy összefüggésrendszerben, információt ad annak, aki már látta, hallotta, vagy aki el akar menni meghallgatni, megnézni. Fontos segítség az, ha körülbelül tudjuk, mihez képest mire számítsunk mint közönség. Erre való a kritikus, és ehhez hitelesnek kell lennie.

PRAE.HU: Van különbség az amerikai meg a magyar kritikaírás között? Hitelesebb az egyik, mint a másik?

Az újságírás egészen furcsa jelenség. Gyakran az a benyomásom, hogy sok kritikus egyszerűen nem tud írni. Az is alapprobléma, hogy az újságíróknak annyit kell termelni, hogy már át se nézik a szövegeiket. Mára olvasószerkesztő is egyre kevesebb van. Engem ez bosszant. A San Francisco Chronicle-ben jelent meg nemrég egy nagyon negatív kritika John Adams legutóbbi operájáról. Annak például minden szavát elhittem, elsősorban azért, mert már egy ideje ugyanazt láttam-hallottam én is az Adams operákban, amiről ők is írtak. De azért nekik is vigyázniuk kell a közönségre, figyelniük arra, hogy másnap is menjenek az emberek operába, és ha rosszat írnak, az erre hatással lehet. 15-20 éve egy New York Times-cikk miatt művészek karrierje szakadhatott félbe, mert többet nem hívta őket senki. Ilyen ma már nincs, vagy csak nagyon ritkán.

PRAE.HU: Ez jó szerinted?

Nem tudom. Ez nem jó vagy rossz, hanem egy állapot, ami az internet-kultúrával van összefüggésben. A különböző, akár no-name online fórumok ugyanolyan jelentőséggel bírnak – legalábbis az átlagolvasó szintjén – mint a New York Times. Ahogy Csáth Géza írt kritikát, az művészi szint volt. Kroó György is azt mondta, hogy zenéről írni nem lehet, de ha muszáj, akkor legalább legyen a szöveg minősége is olyan magas, mint a zenéé, amiről szól. Szerintem, aki saját magáról, a saját napjáról, saját érzéseiről, hogylétéről akar írni, az írjon a vélemény rovatba vagy a blogjába. Az ilyet felesleges és félrevezető kritikaként megjelentetni.

PRAE.HU: A mai fiatal zeneszerzők között látsz ígéreteseket?

A mai harmincasok között van egy nagyon aktív kör. A tehetség az csak az egyik összetevő. Most nyitott a piac, nyitott a világ, sok minden kell az érvényesüléshez, több, más, mint az én vagy az enyémnél régebbi generációknak kellett. Tornyai Péter, Balogh Máté köre aktív, és a maguk természetességében nyitottak a külföld felé is. Utoljára ehhez hasonló az Új Zenei Stúdió volt, ahol műhelyjelleggel, közösségként, irányzatként működtek, volt valami pezsgés. A körülmények persze nem összehasonlíthatóak, és van ennek egy természetes hullámzása is.

PRAE.HU: A képzéssel ez a jelenség áll valamilyen összefüggésben?

Talán igen. A képzés is fura dolog. Szerintem fontos, hogy mindenki megtalálja a mesterét. Én is ezt tettem annak ellenére, hogy hivatalos keretek között sosem voltam Eötvös Péter tanítványa. Mostanra, nem utolsó sorban a bolognai rendszer követelményei miatt, valahogy megfordult a helyzet. A kötelező óraszámok miatt sokszor a tanárok halásszák a növendékeket. Fejjel lefelé vannak a dolgok, és ez biztosan rendszerhiba.

PRAE.HU: Jó a fiatalok marketingje, segítik a megjelenésüket?

Szerintem ez nem életkortól, hanem személyiségtől függ. Vannak zseniális zeneszerzők, akik két mondatot nem tudnak összefüggően elmondani. Ők azok, akiknek ha a rendszer, az intézmény nem segít, nagyon nehéz az érvényesülés. Most azoknak van itt az ideje, akik két évvel előre meg tudják mondani, hogy miről fognak komponálni, prezentálnak egy darableírást, időtartamot, hangszer-összeállítást egy még nem is létező műhöz. Így lehet pályázni, felkéréseket is így kapunk. Ez abszurdum. Én igyekszem a saját erőmből is támogatni, segíteni azokat, akik nehezen fejezik ki magukat más médiumban, mert a zenének önértéke van, és engem elsősorban az érdekel. Csak azért, mert valaki autista, vagy például dadog, még lehet zseniális zeneszerző.

PRAE.HU: Általában a média megfelelően foglalkozik a zenével?

A zene semmivel sincs nagyobb hátrányban ebből a szempontból, mint a többi művészeti ág. Nálunk előny, ha színházhoz kapcsolódik, amit alkotunk, tehát például operáról van szó, az viszont mindig hátrány, hogy egy zenedarabot nem lehet hazavinni és kitenni a falra. A zenéről való írás és beszéd állandó probléma a számomra, mert folyamatosan annak lehetetlenségével szembesülök, mégis csinálnom kell. Ha lehetne róla beszélni, nem kéne eljátszani. Gustavo Dudamel karrierje például jót tett a szakmámnak a média szempontjából. Az már más kérdés, hogy ha nem muszáj, nem hallgatom meg kétszer – vagy egyszer se – mondjuk a Mahler-felvételeit. Ettől még igaz, hogy amikor húsz éve megjelent Közép-Amerikában ez a göndör hajú gyerek, és sztárt csináltak belőle úgy, hogy Los Angelesben elköltöttek a reklámozására évi egymillió dollárt, az jót tett az egész szakmának. Ahogy a Metropolitan Opera élő közvetítései is jót tesznek. Olyan ez, mint az Oscar-díj. Azért, mert egy film Oscart kap, még nem biztos, hogy jó, de reklámnak remek, és mozgásban tartja a filmipart.

PRAE.HU: Vannak kitűzött céljaid?

Mindig van valami, és a tapasztalat az, hogy mindig más lesz belőle. Mindig másként lesz valami belőle. A Georgia Bottoms megírásával is más volt a célom, soha nem gondoltam, hogy Berlinben fogják majd játszani. Persze utólag könnyű! Az Amerikába való kijutásomról is úgy beszélgettünk, hogy közben a másik tíz sikertelen próbálkozást nem említettük, de elsősorban nem azért, mert csak a siker az érdekes, hanem azért, mert visszatekintve így adunk mindennek értelmet. Sok minden idő kérdése is. Van, amit húsz éve terveztem, és most sikerül, most érik be. A karmestereknél, zeneszerzőknél ez sokszor van így. Ha valakiben van valami érdekes, akkor az igazán 40 fölött kezd beérni. Egyszerűen kell a kilométer. A karmesterségben az a nehéz, hogy csak élő zenészeken lehet gyakorolni. Hiába szép a mozdulat, hiába tudja a darabot kívülről, ha soha nem vezényelte el, akkor nincsen róla az embernek valódi tapasztalata. A tanításban is ez a nehéz, hogy csak élőben, élesben lehet csinálni. Mindenesetre, ha a dolgoknak sokszor csak visszatekintve van is értelme, valami felé azért mindig haladni kell.

Fotó: Oláh Gergely Máté, prae.hu művészeti portál

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Vajda Gergely véleménye, miszerint egy zeneszerző ideális esetben előadóművész is. És ahogy írókat sem lehet tanítani, csak írást, úgy zeneszerzőket sem, csak zeneszerzést, technikát, stílusgyakorlatokat. Azt is megtudhatjuk, miért fontos a szerencse, és miért kerüli a stílusbörtönt.