Ez évben a Frankofón Filmnapok  visszakerült korábbi fő helyszínére, az Uránia Nemzeti Filmszínházba, mellette pedig az Art+ Cinema és a szervezési feladatokat ellátó Francia Intézet vetítette a programban helyet kapott filmeket.

A 2020. február 26. és 2020. március 7. között megrendezett filmfesztivál programjából készítettünk egy válogatást, hogy a majdan bemutatásra váró vagy kizárólag a fesztiválon megjelent filmek által nyújtott élményt átadhassuk az online térre korlátozott mozizás átmeneti időszakában is.

Hirokazu Kore-eda: Az igazság (La Vérité)

A Frankofón Filmnapok az utóbbi években hírnevet szerzett, Arany Pálmával díjazott japán rendező, Hirokazu Kore-eda európaiasított, franciásított mozijával, Az igazsággal (La vérité) nyitott.

A Bolti tolvajok után Kore-eda egy minden ízében nívós, a filmművészetre és a saját művészetére mutató reflexiókkal játszó, a klasszikus európai modernista filmes törekvéseket mímelő munkával tért vissza. Az igazság láttán már-már azt érezhetjük, hogy a japán filmrendező nemcsak otthonosan mozog a francia modorban, hanem joggal is idézgeti a filmtörténetet és a filmművészetet, mert olyan biztos kézzel készít filmes idézetekből és önálló invenciókból összeállított, teljesen egységes kollázst, ahogyan megteremtette a Bolti tolvajok – Cannes-i Arany Pálma-díjat érő – letisztult felszínét és háborgó mélységeit.

Kore-eda új családtörténete exkluzív, ám szétesett rokonsági viszonyok közé enged betekintést, ahol egymástól fizikai és lelki értelemben is távol eső családtagok kerülnek egy patinás francia fedél alá, az őszi színekkel tarkított Párizsban: Fabienne, a legendás Catherine Deneuve által alakított, klasszikusan szeszélyes színészdíva, forgatókönyvíró lánya, Lumir, akit a zseniális Juliette Binoche formál meg és Hank, Lumir sikertelen színészként tengődő férje, akit a francia területen már jól bejáratott Ethan Hawke játszik, nem kevés alázattal.

Hirokazu Kore-eda: Az igazság (La Vérité)

A házaspár kislányával látogatja meg a túlzottan is sikeres, ám sikerének elmúlásától méltósággal rettegő mamát, a kényszerű családi látogatás közben pedig az idősödő főhősnő fanyalogva forgatja új szerepét az általa igencsak becsmérelt sci-fiben, mely végül mégis karrierje meghatározó pontja lesz, ugyanúgy, mint a családtagjaihoz való rövid közeledés. Címével összhangban, és egyben azzal szándékosan szembemenve a film csupa hazugságot hoz felszínre, melynek ékes gyűjteménye Fabienne készülő életrajzi könyve.

A családi viszonyok dinamikáját nézve Az igazság pont a Bolti tolvajokkal ellentétesen működik, hiszen a családtagok nagy érzelmi távolságának áthidalásáról szól, a Bolti tolvajok pedig, sajátos csavarral élve, pont egy fordított „családi” szituációról.

A francia és angol nyelvű Kore-eda mozi a Velencei Filmfesztivál Arany Oroszlán-jelöltjeként került először nemzetközi szinten bemutatásra.

Wanuri Kahiu: Barátnők (Rafiki)

A minden felszínességtől megfosztott, tiszta szépség utóérzéseit hagyta maga után Wanuri Kahiu Barátnők (Rafiki) című filmje, mert a szivárványosan fényképezett, mély őszinteséggel előadott kenyai darabot mind színpompás mintázata, mind pedig érzékeny szerelmi története miatt érdemes volt megnézni.

A fiatal rendezőnő LMBTQ-mozija teljes mértékben új generációs dráma, melyben az igencsak földhözragadt külvárosi környezetet Instagram-hatást keltő jelenetek színezték romantikusra. A film ugyanakkor a legmagasabb rendű együttérzést képes felébreszteni két egymásba szerelmesedő kamaszlány iránt, anélkül, hogy túlzásba vinné a helyzet kellemetlenségéből adódó drámaiságot, de fenntartva végig a történet finom melankóliáját. A két ellenlábas család egymásba szerető leánysarjainak poétikus stílusú, de mindvégig a realitás talaján maradó afrikai meséje éppen annyira mondott sokat, mint amennyire elvarázsolt vizuális játékaival, s végül ügyesen olvasztotta össze ezt a két, látszólag össze nem függő szándékot.

Wanuri Kahiu: Barátnők (Rafiki)

Hangsúlyosan uralkodó vizualitásának tudható be az a rendkívül sztereotip elem, hogy egy nagyon fiús és egy nagyon lányos kinézetű szereplő játszotta el a történetet, és ez éppen emiatt egyáltalán nem zavaró, szinte öröm nézni a gyönyörű Ziki rózsaszín afrofonásait vagy a fiúruhába bújt Kena nőiességet mellőző arcvonásait.

A szuahéli és angol nyelven forgatott film világpremierje a Cannes-i Filmfesztiválon, az Un Certain Regard és a Queer Palm szekciók jelöltjeként volt.

Martin Provost: Hogyan legyél jó feleség? (La Bonne Épouse)

Felhőtlen, de színvonalas szórakozást ígért, és ezt az ígéretet be is váltotta Martin Provost Hogyan legyél jó feleség? című múltidéző vígjátéka, mely – hűen a rendező eddigi munkáihoz – a női lélek rejtelmeibe vezet, ezúttal hatványozottan, hiszen a történet egy '60-as évekbeli francia feleségképző intézet fiatal lányoktól hemzsegő falai között bonyolódik.

A sokadik szakmai virágzását élő Juliette Binoche Kore-eda fesztiválnyitó munkája mellett a Hogyan legyél jó feleség? főhősnője, Paulette Van der Beck szerepében tért vissza, most éppen megint megint komédiázva. Provost vintage-mozijának telt színű képein pasztell kosztümökben és csigás loknikkal ragyogja be a vásznat, a kellemesen szigorú igazgatónő szerepével pedig egyértelműen elegánsabb komikai lehetőség adódott számára, mint például 2017-es Bébibumm főszerepe volt.

Martin Provost: Hogyan legyél jó feleség? (La Bonne Épouse)

A nemzetközi nőnaphoz közel eső vetítésen igazán jól eshetett mindenkinek a nők természetes és korlátozhatatlan szabadságának diadala, amit a Hogyan legyél jó feleség? a látvány kimértségén túlmutató hatalmas ellazultsággal képviselt. A lányneveldék merevségétől a nadrágviselés felszabadultságáig eljutó film a klasszikus feminista eszmék éledezését mutatta be a '60-as évek Franciaországában, ahol addig a férjhez menés volt a legnagyobb karrier. Provost azonban mégsem ragadt le a rendezésével egyszerre karikírozott és éltetett feminizmusnál, mert a sztori egy bizonyos pontján képes meglepetésszerű és teljesen konvencionális szerelmi szálat csempészni a filmbe, így együtt áll ki a női egyenjogúság és a szerelmi házasság mellett, hangsúlyozva, hogy e két dolog nem zárja ki egymást.

A könnyed kis vígjáték jól kidolgozott forgatókönyvet és rendezői munkát takar, rendezőjéről pedig már korábban köztudott volt, hogy jól ért a női történetek elmeséléséhez, ezt eddigi filmjei, akár a Séraphine, a Violette vagy az Én és a mostohám is igazolhatta.

Jean-Pierre és Luc Dardenne: Az ifjú Ahmed (Le Jeune Ahmed)

Jean-Pierre és Luc Dardenne filmjeit mindig jelentős kritikai várakozás előzi meg, hiszen a belga szerzőpáros rendszeres vendége a legrangosabb szemléknek, a Cannes-i Filmfesztiválon például az 1999-ben bemutatott Rosetta óta minden nagyjátékfilmjüket jelölték valamely kategóriában, és ebből sokat díjra is váltottak.

Az ifjú Ahmed a 2019-es Cannes-i Filmfesztiválon végül csak a Legjobb Rendező díját nyerte el, és ez így is van rendjén, mert a Dardenne-fivérek utánozhatatlan alkotói tevékenységének ellenére ez nem a legemlékezetesebb munkájuk, néhány korábbi húsbavágó filmjükhöz viszonyítva ez egy vállaltan egyszerűbb, szűkebb perspektívájú látlelet.

Jean-Pierre és Luc Dardenne: Az ifjú Ahmed (Le Jeune Ahmed)

Mégsem felejthető el a főszereplő kamasz fiú által tűpontosan interpretált vallási megszállottság, melynek pontos gyökerét nem ismerjük, érzelmi hátterét a felszínen nem láthatjuk, mindenesetre Ahmedet (Idir Ben Addi) oly mértékben megérintik a muszlim tanok, hogy hirtelen radikális változáson megy keresztül egy rá rendkívüli befolyásoló erővel bíró, fundamentalista imám hatására. Az egyébként nagyon érzékeny belga-arab kamasz egy csapásra kegyetlen és elutasító lesz családja nőtagjaival, és merényletet tervez tanárnője ellen, annak zsidó származású párja miatt.

Hogyan lehet ellenérzésektől mentesen szemlélni a hidegvérűvé váló, gyilkossági szándékot dédelgető fiú történetét? Kell-e egyáltalán így viszonyulnunk ehhez a filmhez? Valószínűleg ezeket csak megválaszolatlan kérdésekként érdemes feltenni, mert a magas szociális érzékenységgel megáldott alkotópáros filmjének lényege nem a büntetés, hanem az elfogadás, ami egyszerre szól Ahmed és nézője által táplált előítéletek elfogadásáról, helyénvalóságáról is. Dardenne-ék tehát minden szakrális vonatkozás nélkül a legmagasabb rendű toleranciát közvetítik és várják el, bár ezt nem sulykolják, csak magatartásukkal mutatnak példát, mint általában, még akkor is, ha a történet látszólag a főszereplő „jóra neveléséről” szól. Mert a jó már ott lapul benne.

Mounia Meddour: A ruha szabaddá tesz (Papicha)

A belpolitika forrongásaiba ütköző alkotóerő szárnyszegésének lehettünk tanúi Mounia Meddour Algériában játszódó produkcióját nézve, ahol a polgárháború közepette erősödő vallási fanatizmus ijesztő készséggel söpört el mindent, ami szép és emberi, s ami egyáltalán boldogságot adhatott volna.

A ruha szabaddá tesz aktuálpolitikai látleletté mérgesedő története a divatvilág vonzó színeit és formáit feketíti be, tágabban értelmezve az egész értelemmel bíró életet. A főhősnő Nedjma divattervező álmai a film kezdetén bár megvalósulni látszanak, de a belviszályok erősödése hatására kényszerűen elvetéli próbálkozásait, skicceit lassan számára kedves emberek vére kezdi áztatni.

A film eszmei-politikai mondanivalóját Meddour a vizualitás szintjén is megjelenítette, így a kép és a montázs a divatszakma esztétikumának, majd az esztétikum kényszerű bukásának fontos hordozója, felhasználása pedig erősen atmoszférikus, funkciójától függően a szelíd vagy éppen túlfeszült történethez tapad.

Mounia Meddour: A ruha szabaddá tesz (Papicha)

A főszereplő Nedjma („Papicha”, mely algír nyelven annyit tesz, „csinos, szabad nő”), a divattervezőnek készülő, 18 éves algériai lányka valójában modern gondolkodású, sőt, franciául beszél, akinek esze ágában sincs hidzsábot hordani, szívesebben ölt magára élénk színeket és zsebkendőnyi ruhadarabokat. Elszigetelt fiatalos világába viszont tragikusan és erőszakosan hatol be a szélsőséges szemlélet, életét befeketíti az iszlám sötétebbik oldala, ahol fanatikus asszonyok és férfiak által elkövetett gyilkosságok veszélyeztetik közvetlen környezetét. Lázadását egy divatbemutató megrendezésével szeretné demonstrálni, mely kiszámítható, de intenzitásában mégis sokkoló végkifejletet ad a filmnek.

A stílusosra vágott dráma előkészítés nélküli, meglepetésszerű montázsokban szembesít az életveszélyes valósággal, és sűríti egymást rögvest követő pillanatokba a szépség és a borzalom képeit. Így kerülnek szembe képileg a fekete hidzsábok a vidám hétköznapi pasztellekkel és a hófehér haute couturrel.

Mounia Meddour az 1997-es év algériai terrorcselekményeit dolgozta fel A ruha szabaddá tesz című munkájában, mely talán az idei César-díjátadón remekelt eddig a legjobban, elnyerve a legígéretesebb fiatal színésznőnek (Lyna Khoudri) és a legjobb első filmnek járó díjakat.

Xavier Dolan: Matthias és Maxime (Matthias et Maxime)

A francia-kanadai Xavier Dolan még mindig szemérmetlenül fiatal, de már hosszú évek óta ajnározza őt a kanadai és a francia filmes szakma, és ezt elszánt rajongói rendre örömmel fogadják. A Cannes-i Filmfesztiválon legtöbb nagyjátékfilmje megfordult már, és mindössze 25 éves volt, amikor Anyu című munkájával elhozta a Zsűri díját, külön fricskaként megosztva az élő legendaként számon tartott Jean-Luc Godarddal.

A magyar közönség még így is elég ritkán hall róla (nálunk csak Képzelt szerelmek és Ez csak a világ vége című filmjeit mutatták be), pedig nálunk is fesztiválkedvenc, a Frankofón Filmnapok általában telt házzal vetítette a Dolan-filmeket. Nehezen feldolgozható, mondhatni elementáris szerzői stílussal dolgozik, lehetetlenség kibújni erőteljes hatása alól, legyünk bár kritikusak néha túlterhelt, elnyújtott, agyonfokozott munkáival, progresszíven véleményt formáló – queer vagy nem queer, mindenesetre a legmélyebben emberi – botránytémáival, történetei akkor is intenzíven sodornak magukkal.

Xavier Dolan: Matthias és Maxime (Matthias et Maxime)

Új produkciója a megszokott bohémséggel, eszelősen csengő francia-angol keveréknyelven mutat be egy baráti közösségben szerveződő, lényegi tulajdonságaiban tipikus love storyt, mely két srác, a gyerekkora óta jó barátságban lévő Matthias és Maxime között szövődik egy amatőr film forgatásakor. A kisfilm és a benne eljátszott csók pontosabban csak ráébreszti őket érzelmeikre, melyet Dolan olyan beleéléssel bont ki szereplőként, rendezőként, forgatókönyvíróként és vágóként egyaránt, hogy nehéz kivonni magunkat az erős érzelmi hatás alól, legyünk bármilyen szexuális irányultságúak.

Matthias és Maxime intenzív és megkerülhetetlen viszonyába való behúzással Dolan gyakorlatilag megszüntet minden idegenkedést – már ha van ilyen –, mert az általa létrehozott világban mindegy, milyen neműek vagyunk, és kibe vagyunk szerelmesek, a szerelem ugyanúgy működik minden verzióban. Módszere, mellyel gyakorlatilag kiiktatja az azonos neműek közötti párkapcsolat jogosságának megkérdőjelezhetőségét, professzionális és intelligens, sőt teljességgel észrevehetetlen.

Új produkciója egyben letisztultabb, nyoma sincs már a hosszan elnyújtottnak, feleslegesen túldialogizáltnak tűnő jeleneteknek, mert Matthias és Maxime történetében mindennek, még egy-egy apró mozdulatnak is fontos mondanivalója van, így Dolan is egyértelműbben definiálja önmagát, a mindenes alkotót. És lehetetlen szó nélkül hagyni Montréal álmos külvárosát, nyüzsgő emberanyagát, családi házait körbefonó metafizikus vadonját, mely mind-mind sokat ad ehhez a filmhez, s Dolan ezt nagyon jól tudja. Dolan túl jól használja Kanadát.

Képek forrása: Francia Intézet