Budán élek, félúton a belváros felé tartó villamos megállója és az erdő között. Bár a ház előtt erős a forgalom, téli estéken a kertben gyakori vendég a róka, néhány utcával feljebb pedig már vaddisznók is járnak. Pár napja, ahogy a patika felé igyekeztem, feltűnően csendes volt a környék, nem zsibongtak a gyerekek a szomszédos iskola udvarán, és nyoma sem volt a megszokott feltorlódott autósornak. A rigófüttyöt hallgatva azon gondolkodtam, hogy ha tovább szigorodnak a lakhelyelhagyás feltételei, a természet lassan visszafoglalja a várost. Néhány hónap alatt elvadul a sövény, a fű derékmagasságig nő, a csatorna partján megtelepednek a gólyák, és ősszel már a négysávos út mentén hallgathatom a szarvasbőgést. Aztán a patika bejáratánál szembetalálkoztam egy idősebb, szájmaszkos férfival. Látásból ismerem, máskor udvariasan biccentünk köszönésképpen, de most elfordította a tekintetét, és nagy ívben kikerültük egymást.

Kedvelem a disztópia műfaját, és néha úgy érzem, a jelenlegi járványt írhattam volna én is. Viszont ha én írom, akkor sem hittem volna benne, hogy tényleg bekövetkezhet. Az én generációm a folyamatos fejlődésben bízva nőtt fel, egy olyan korban, amikor a technika és az orvostudomány vívmányai feledhetővé tették az ember törékenységét. Orvoscsaládba születtem, gyakran kértem, hogy esti mesének a védőoltások történetét olvassa fel nekem édesanyám. Később

immunológus kutatóként foglalkoztam influenza elleni vakcinációval, de a környezetszennyezést és a globális felmelegedést fenyegetőbb veszélynek tartottam az emberiségre nézve, mint egy esetleges világjárványt. Ugyan szembesültem a modern kori járványokkal, az Ebolával, a SARS-szal és a MERS-szel, és tudtam, hogy a nemzetközi mobilitás növekedésével a fertőzés terjedésére is nagyobb az esély, mégis abba az illúzióba ringattam magam, hogy a járványok kordában tarthatók.

Közép-Európában nem fenyegetnek minket hurrikánok, földrengések, ritkák a mérges kígyók és pókok. Sőt, az én élettapasztalatom alapján a háborúk is máshol történnek. Legalábbis az országhatáron túl. Magyarországon amúgy is régi szokás, hogy házon kívül keressük a hibát. Az ellenségben, a máshogy gondolkodókban, a bevándorlókban vagy a szomszédban. Most azonban az ellenség közöttünk van és láthatatlan.

Elbújik a szeretteinkben a barátainkban, és az egyetlen lehetőségünk a védekezésre az, ha távol tartjuk magunkat egymástól. Minden ember veszélyforrás lehet, és mi is veszélyt jelentünk másokra nézve.

Ezekben a hetekben alapvető hiedelmek dőlnek össze, és az életünk, ahogy azt megszoktuk, egyik napról a másikra felszámolódik. Érthető, hogy a lakosság első reakciója a hitetlenkedés, majd a pánik, amit szorongás követ. Hiszen nekünk nem ezt ígérték. Ilyen mértékű bizalomvesztés talán csak háborúk esetén jellemző a társadalomra. Van, aki tagadással vagy áldozathibátzatással, mások sötét humorral vagy tenni akarással reagálnak. Úgy látom, azoknak a legkönnyebb feldolgozni a történteket, akik aktívan kiveszik a részüket a veszélyhelyzet elhárításában, és biológiailag is ők a legadaptívabb csoportja a társadalomnak.

Az első sokkon túl már könnyebb elfogadni a szabadság korlátozását. Eleinte még bosszankodtunk az elmaradt könyvbemutatók, turnék és színházi előadások miatt, de a második hét végére már megelégszünk azzal is, ha megfizethető áron kapunk csirkemellet a sarki közértben. Aki teheti, otthon marad, kiürült a város, nem találkozunk a barátainkkal, otthon tanulunk a gyerekekkel, játékos edzést tartunk a nappaliban, esténként lázat mérünk, és naponta hívjuk a szüleinket, hogy ők is betartják-e a szobafogságuk szabályait. De miközben mindent megteszünk, hogy a hétköznapjaink viszonylagos normalitásban teljenek,

éget minket a kérdés, vajon meddig kell ebben az állapotban kitartanunk, és a 2020-as koronavírus járvány csak átmeneti szükségállapotot idéz elő, vagy egy új világrend kezdete lesz. Legyőzhető-e a COVID-19, mint a fekete himlő, vagy be kell rendezkednünk arra, hogy együtt éljünk vele, mint az influenzával. Hiszen még az sem teljesen világos, hogy kialakul-e hatásos immunitás a fertőzés leküzdése után, vagy a vírus képes többször, akár szoros egymásutánban is megfertőzni ugyanazt az embert.

A kapcsolatok lazítása néhány hónapig fenntartható, sőt egyenesen üdítő, az ipari termelés és a közlekedés visszafogása pedig pozitív környezeti hatással jár, azonban ha ennek a távolságtartásnak kisebb szünetekkel egészen a hatékony védőoltás vagy a vírusgátló gyógymód kifejlesztéséig kellene tartania, annak már mélyreható következményei lennének. Ráadásul a COVID-19 után fel kell készülnünk arra, hogy bármikor kitörhet egy hasonló világjárvány.

Akárhogyan alakul a jövő, a társadalom adaptálódni fog a megváltozott körülményekhez. A gyorsan változó vírusok folyamatos evolúciós kényszer alatt tartják az emberiséget, de az ember éppen az alkalmazkodóképessége révén jutott el a mai magas fejlettségi szintre. Mi sem mutatja ezt jobban, mint az összefogás, amelyet a nemzetközi diplomáciától kezdve a magyar családokig mindenütt megtapasztalunk a járvánnyal kapcsolatban.

Bár íróként eljátszom azzal a gondolattal, hogy milyen lenne Budapest, ha teljes egészében visszafoglalná a természet, a szemem láttára történő folyamatok valószínűleg sokkal izgalmasabbak annál, mint amit el tudok képzelni.

A szerző honlapja: www.molnarteszter.hu

Fotó: Bach Máté