Mégis ezen kattogott az agyam. Hazamentem, lepakoltam. Aztán ettem, majd ittam. Megsimogattam a nyulat, ami a lábamhoz feküdt. Minden munkám kész volt. Unatkoztam.

Gondoltam egyet, és játszani kezdtem: végre jól jön az a hülye szokásom, hogy felhalmozom az aprópénzeket, amiket nem is forintértékben nézek, hanem hogy hány kávét tudok majd meginni belőle a Bambiban, ahol amíg élünk nem lehet majd kártyával fizetni. Csak a hét darab kétszázassal törődtem, a fürdőbe vittem őket. Ott voltak a fertőtlenítős flakonok. Egyesével befújtam és megtörölgettem őket. Hívtam a liftet és már tudtam is, melyiket hol fogom úgy elhelyezni, hogy majd jól lássam a konyhaablakból. Egy ötvenméteres járdaszakaszon osztottam el őket: kettő jutott egy bérház kapualjába, kettő a szemközti gyermekkórház parkolójába, a többit pedig egyenletesen osztottam el az aszfalton. Az órámra néztem, fél három. Megsaccoltam, hogy fél négyig felszedik az összeset.

Már öt óra volt és nagyon untam az ablakban ácsorgást. Elfelejtettem számolni az érmék fölött megálló és tovahaladó embereket, pedig izgalmas lett volna. Csak egy valaki hajolt le egy érméért, de őt az anyukája elrángatta onnan és beültette az autóba. Egy hajléktalan is sokáig forgolódott, a rejtett kamerát kereshette és bár nem találta, elballagott. Még egy könyvkiadó főszerkesztője állt meg tanácstalanul, de ő csak cigarettára gyújtott az egyik fölött és továbbsietett.

Feladtam. Elhúztam a függönyt, gondoltam holnap délben felkelek, lemegyek egy csomó sütiért, amiből ma keveset vettem, addigra úgyis eltűnnek.

Néggyel több sütivel tértem haza, mint ahogy terveztem. Előtte, nem csak a játék kedvéért, lefertőtlenítettem a kétszázasokat. Percekig hajolgattam. Megmozdult egy függöny. Az egyik első emeleti ablakból a főszerkesztő bámult, egyszerre kaptuk el a tekintetünket.